Jean-Marc Barr: Már nem szeretik a hozzám hasonló őrülteket

Mikrofilm

A francia-amerikai színész önvallomása szerint nem arra született, hogy dollármilliókat kaszáljon hollywoodi akciófilmekben, pedig úgy emlékszik, lett volna rá módja Luc Besson A nagy kéksége után. Most azt mondja, a szabadság jegyében alkot, hol mint független  filmszínész, producer, rendező, hol mint fotográfus, hol mint névtelen európai színtársulatok közreműködője. Jean-Marc Barr egy miskolci kávézóban fejtette ki lapunknak gondolatait a világról. Az interjú Cinefest alkalmából készült.

magyarnarancs.hu: Ez az emberes szakáll egy új szerep miatt nőtt ekkorára?

Jean-Marc Barr: Afrikai és európai szerzők darabjára készülök a Montpellier közeli Theatre de l' Acte projektjében. Menekültek hosszú átkelésének történetéről van szó, amelyben egy olyan figurát játszom, akinek négy élete volt, de már csak egy marad hátra, amellyel kezdenie kell valamit. Lényegét tekintve a létezés drámája ez. Nincs központozás a szövegben, viszont van benne mélység és fekete humor. Egyelőre Franciaországban turnézunk az előadással. 

magyarnarancs.hu: A nézők érzékenyítése a cél?

J-MB: Rengeteg teória született már az afrikai menekültekkel kapcsolatban, hogy mi ez az egész népvándorlás. Nos, állítom, hogy az ún. afrikai migránsok helyzete olyan, mint amilyen helyzetben hamarosan mi találjuk magunkat, mi európaiak. Nekik mintha nem lenne joguk a létezésre, át kell szelniük a Szaharát, a Földközi-tengert, hogy aztán megérkezzenek rabszolgának az „ígéret földjére”.

magyarnarancs.hu: Amerikaiként a magánéletit okokon túl azért maradt Európában, mert a habitusának, a gondolkodásának az európai életforma felel meg?

J-MB: Hiszem, hogy ezen a kontinensen talán még létezik a művészet, nem csak fogalomként, hanem mint egyéni, társadalmi, kortárs leképezése az életünknek. Ez a fajta szemlélet nincs meg a tengerentúlon. Európai kontextusba helyezem az életem, a munkáim, a hivatásom. Igyekszem megőrizni mindazt, amit kaptam, tanultam elsősorban találkozásoknak köszönhetően Luc Bessonnal, Lars von Trierrel vagy éppen Pascal Arnolddal, akivel három filmet rendeztem közösen.

 
Jean-Marc Barr
Fotó: Mocsári László Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál

magyarnarancs.hu: A fiatalabb rendezők szemében nem számít divatos arcnak. Ezért hanyagolja színészként a francia mozit?

J-MB: Franciaországban befellegzett a művészfilmeknek. Kizárólag multiplex mozik vannak, egyedül az eladott jegyek mennyisége számít, nem a filmek minősége. Ilyen ellenszélben lehetetlenség hajózni. Mindig elsütöm magamról azt, hogy Jean-Claude Van Damme tökéletes ellentéte vagyok, ő európaiként nyomult Hollywoodba, én a kaliforniai napsütésből menekültem el Európába, Londonba és Párizsba tanulni, figyelni, színésszé válni. Próbálok etikát, erkölcsöt vinni a munkába, tartani magam bizonyos elvekhez. Ezzel együtt jár az, hogy szegény maradok. De hát teszek rá! Ha képben van az aktuális francia filmgyártással, láthatja, hogy elég siralmas a felhozatal. Hiányoznak az ambiciózus filmek, feel good filmek készülnek tucatra. Franciaországban már nem szeretik a hozzám hasonló őrülteket. A filmkészítési szisztéma irgalmatlanul belterjes, nagyjából egy tucat rendező dolgozik, cserélgetik egymás között a színészeket, a munkatársakat, a pénzeket.

magyarnarancs.hu: A rendszeren kívüliség, a sehová nem tartozás miatt gyakran került kispadra?

J-MB: Megtartom a szabadságát annak, hogy kimondom, amit gondolok. Harmincöt évvel ezelőtt játszottam egy francia filmben, életem első főszerepét, angolul, méghozzá egy francia hőst. A film hatalmas siker lett, de ezt már sokan tudják. A nagy kékség után letértem a francia hősök útjáról és az angol nyelvű európai mozi irányába indultam el. A legszebb dolgokra bukkantam, mint az Európa című film főszerepe, az első közös munkánk Larsszal. Aztán női alteregók mögé bújt, de így is összehoztam vele hat filmet. Lars a Fassbinder-, Godard-, Wenders-féle filmkészítést fejlesztette tovább.

magyarnarancs.hu: Lehet még tartani vele a kapcsolatot?

J-MB: Mindhárom gyerekének a keresztapja vagyok. Nagyon sajnálom, hogy Alzheimer-kóros, nemrég feltett magáról egy videót az Instagramra azzal a szöveggel, hogy „van némi problémám az alkoholizmusommal, kissé érint az Alzheimer-kór, de keresek egy múzsát magamnak.”

magyarnarancs.hu: Milyen filmes munkái vannak mostanában?

J-MB: Idén készítettem egy független német filmet, meg egy Netflix-sorozatot, hogy legyen mit ennie a családomnak. Nem árulom el a sorozat címét. Élni kell, alkalmanként el kell vállalni olyat is, ami nem vegytiszta művészet. Elvégre azért fizetnek. Mindent jól szeretek csinálni. Bohóc vagyok. És mint a Lear királyban, a bolond nem csak megnevetteti és megríkatja az embereket, hanem kimondja az igazságot.

magyarnarancs.hu: És mi az igazság?

J-MB: Privilegizált helyzetben vagyok. Megvan bennem a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak kettőssége. Most abba a korszakba léptünk, amikor a gyarmatosítottak gyarmatosítják a gyarmatosítókat. Szabadság, éberség kérdése, hogy észrevegyük, a hatalmasok mennyire törékenyek. Ezért pánikolnak. Egyedül azzal tudnak kontrollt gyakorolni felettünk, hogy kiskorúnak kezelnek minket. De ez csak akkor lehet, ha mi hagyjuk magunkat kiskorúnak kezelni.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.