Nagy kópé ez a Jack. Az erdei úton fölvesz egy idegesítő dominát, aki kereket cserélne, de elromlott az emelője (miszerint jack). A nő ahelyett, hogy hálás lenne a fuvarért a szerelőhöz meg vissza, inkább vegzálja a szívességet tevő vezetőt (miszerint Jack), hogy az úgy néz ki, hehe, mint egy sorozatgyilkos. Úgyhogy a végén kap egyet az arcába az emelővel (miszerint jack).
A mi kópénknak megjön a kedve, egyre-másra öldösi, csonkítgatja az útjába kerülőket, készít róluk vicces fotókat, újságokba küldözgeti (Kifinomult Művész szignóval), az egyre gyarapodó holttestgyűjteményt pedig egy méretes hűtőházban szokása elégedetten szemrevételezni.
Különösen kedvére való darab a drótos-madzagos beavatkozás segítségével mosolygósra preparált kisfiú korpusza, akit családostul sikerült elejtenie egy (a holtak s a még, de már nem sokáig élő mama társaságában megejtett piknikkel végződő) erdei vadászaton.
| ||
Őszintén megmondja ez a Jack (miszerint kópé) mindenkinek, hogy sorozatgyilkol, de nemhogy a rendőr, még az sem akarja elhinni neki, akinek már körberajzolta a testéről levágandó kiálló részeket. Ilyen egy közönyös világban élünk (konkrétan a hetvenes évek Amerikája a hely és az idő, de ez mellékszál, az emberi nem ontologikus közönyére kéretik asszociálni), sikoltozni is kár, a kivilágított közösségi terekben békésen slattyog a rém, vállán, lazán átvetve, a véres tetem. El van itten már mindenki idegenedve, kérem, ilyen időket élünk (vagy halunk).
Nagy kópé ez a Lars. Ezer éve már, hogy komolyan vehető film került ki keze közül, mégis a legrangosabb fesztiválok állandó vendége, cikkek, tanulmányok jelennek meg esztétikai értelemben már nem tárgyalható dolgozatairól. Az sem számít, ha nyíltan kifejezi rokonszenvét, mondjuk, a nácizmussal (annak tapsikol a műértő közönség, hogy aztán visszaszívja), hülyeségeket hord össze erőszakról, szexualitásról – és neki (vagy inkább róla) sem akarja elhinni senki, hogy nincs semmilyen áttétel, megfejtendő üzenet műveiben: azok tényleg egy valaha jelentős, sőt zseniális alkotónak tekinthető, mára azonban művészi értelemben kiégett, betegségei és függősége miatt pszichikailag súlyosan sérült ember mozgóképes ámokfutásai.
Bennük a kulturális referenciák nem egyebek, mint a művelt közönség asszociációinak felpiszkálására szolgáló, olcsó hatáselemek. Van itt Bach-partitát gyakorló Glenn Gould, chartres-i katedrális, festmények, ikonikussá vált, az emberiség közös kulturális öröksége részének tekintett műalkotások. Maga az Isteni színjátékot idéző, s ekként roppant bombasztikus filmes alapszituáció is csak egy ilyen hatás: Vergilius/
Verge egy „munkásságát” elégedetten felidéző serial killert kísérget a Jack földi valóságához képest kifejezetten békés helynek tűnő pokolban. A beidézett műveket (köztük a rendező saját korábbi filmjeivel) ugyanis nem (át)értelmezi, nem valamilyen kontextusba helyezi (ha mégoly értelmetlenbe is), hanem infantilis kajánsággal kiforgatja a saját elismertségével, elfogadottságával évek óta látványosan elégedetlen rendező.
| ||
A visszataszító részletességgel, elviselhetetlen hosszúságban bemutatott emberölések, ill. hullagyalázások mellé rendelt lapos elmélkedés a dekonstrukció szépségéről, a gyilkosság mint a legszabadabb önkifejezés és legmagasabb rendű művészet megnyilvánulásáról megannyi álintellektuális blabla; nem lehet nem észrevenni a sunyin melléjük rendelt humanista szólamok kelletlenségét, s mögöttük a szellemi, lelki, fizikai erőszak rosszul leplezett csodálatát.
Forgalmazza a Vertigo Média
A rendezővel készült interjúnkat itt olvashatja:
„Gyilkos nem vagyok" - exkluzív Lars von Trier interjú
Megtörte a hallgatási fogadalmat, és ismét iszik - ezek voltak az idei tudnivalók Lars von Trierről, mielőtt új filmjével - A ház, amit Jack épített - visszatért kitiltása színhelyére, Cannes-ba, ahol az erőszakban tobzódó művet általános megrökönyödés fogadta. A filmet megjelenésünk napjától adják a magyar mozik. A rendezővel Skype-on beszélgettünk.
