Magyar Narancs: Rosszfiút játszik a sorozatban.
Tim Robbins: Az nem kifejezés. Én vagyok a kápó a városban. Egy Don, egy maine-i illetőségű vidéki gengszter. Mondanom sem kell, imádtam ezt az alakot játszani. Eddigi pályafutásom során nem nagyon adatott meg, hogy ilyen figurák bőrébe bújjak. Pedig ilyen férfiak közelében nőttem fel New Yorkban, a Greenwich Village és a Little Italy határvidékén.
A haverjaim között, akikkel az idő tájt együtt lógtam, sokan áhítoztak arra, hogy a maffiában futnak majd be karriert. Volt is esélyük rá, mindennapos volt a maffia jelenléte, a helyi keresztapa része volt a környék életének. Mindig is el akartam játszani ezt a fajta alakot.
MN: Mi tartotta vissza, hogy a haverjai útjára térjen?
TR: Azt kérdezi, miért nem lettem maffiózó?
MN: Azt.
| ||
TR: Nos, akkor elmondom: a jó családi háttér óvott meg ettől. A szüleim. Arra neveltek, hogy ne csak a saját érdekeimet nézzem, hanem a másét is. És még valamin múlott: a vakszerencsén. Játszottam A remény rabjaiban, megrendeztem a Ments meg, uram!-at, és megcsináltam a 45 Seconds of Laughter című dokumentumfilmet – így vagy úgy, de ezek mind a börtönéletről szólnak. Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy mi vonz ebben a világban.
Őszintén szólva, nem gondolom, hogy olyan sok választana el azoktól az emberektől, akik rács mögé kerültek. Azok a kölykök, akikkel fiatalon együtt lógtam, pontosan itt végezték: börtönben. Úgyhogy sosem esett nehezemre, hogy hozzám közel állónak lássam azokat, akik a rács másik oldalára kerültek. Inkább csak azt érzem, nekik kevesebb szerencse adatott az életben.
Azzal, ahogy a marihuánahasználat a hatvanas-hetvenes években keményen kriminalizálva lett, annyi ember került börtönbe Amerikában, mint egyetlen más országban sem. Olyan bűnökért csuktak le sokakat, akár 30 évre is, amilyeneket mindannyian követtünk el. Mi ez, ha nem igazságtalanság!
MN: Jobb lett a világ a marihuána legalizálásával? Már azokban az államokban, ahol ez megtörtént…
TR: Kaliforniában élek, és ott határozottan jobb lett a világ.
MN: Nem csak játszik, rendez is. Előfordul, hogy miközben játszik, előjön a rendezői énje?
TR: Ha játszom, mélyen elnyomom magamban a rendezőt. Épp a rendezői praxisomból tudom, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor egy színész elkezdi magát rendezni az adott jelenetben. Nekem színészként annyi a dolgom, hogy ha úgy érzem, valami nem a jelenet hitelét vagy a szerep igazát szolgálja, akkor felemelem a szavam, beszélek a rendezővel. Ez kötelességem is, amióta filmekben szerepelek, így csinálom.
| ||
MN: A pályáját tinivígjátékokkal kezdte, feltűnt például John Cusack oldalán egy generáció kedvencében, a Rob Reiner rendezte Tuti dologban. Kezdőként odament akár Reinerhez is, ha úgy látta, valami nem hiteles?
TR: Igen. És tudja mit, a jobbfajta rendezők ezt el is várják. A jobb rendezők tudják, hogy megéri megbízni a színészekben. Ha nem tesznek mást, csak bólogatva végrehajtják, amit a rendező mond nekik, azzal az egész film csak veszít.
MN: És szerette is ezeket a tinifilmeket, vagy csak csinálta?
TR: Az én generációm számára ezek a tinédzserkomédiák, ezek „a srác szexet akar”-féle filmek afféle beavatási szertartások voltak. Mindenkinek csinálnia kellett egyet. És mindenkinek csinálnia kellett egy Vietnam-filmet is. Én mindkettőt megcsináltam, végrehajtottam a korosztályom színészei számára kötelező vizsgafeladatokat.
MN: És csinált egy filmet a karika feltalálásáról is (a Coen testvérek filmje, A nagy ugrás – a szerk.).
TR: Igen, de az már egy felnőttvígjáték volt.
MN: A remény rabjai idén töltötte be a 25-öt. Az egyik legnépszerűbb Stephen King-adaptáció, igazi közszeretet övezi. Most újra egy King-közeli projektben szerepel.
TR: Bevallom, nem nagyon érzem a visszatérést, két teljesen különböző sztoriról van szó. Ami persze Stephen King nagyságát dicséri. Nem nagyon látom a kapcsolatot a két projekt között, noha a Shawshank (ti. a büntetőintézet – K. G.) szerepet játszik a Castle Rockban is. Ennyi. Bocs, ha nem tűnök túl együttműködőnek. Vonzott a szerep, s mivel egy haldokló alakot játszom, ez ügyben végeztem is némi felkészülést.
| ||
A helyszín miatt pedig be kellett gyakorolnom a maine-i akcentust. Némi melómba került az is. De hogy őszinte legyek, a goromba pokrócot mindig könnyű eljátszani. Ami nehéz, az a reggel 6 órai munkakezdéskor mindenkivel bájosnak lenni. Ez volt a kihívás, és nem a szerep. Voltak ennél nagyobb színészi kihívásaim is.
MN: Találkozott Kinggel?
TR: Igen. Sok-sok évvel ezelőtt.
MN: Valamit megtudhatunk erről a találkáról?
TR: Biztosítottam róla, hogy imádom az írásait.
MN: Mire ő?
TR: Hát, ő nem sokat beszélt.
(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. október 31-i számában jelent meg, most újraközöljük online is.)
