Hét éve mutatták be utolsó játékfilmjét, azóta csak pályázatokat adott be. Új filmje, a Mellékszereplők minimális költségvetésből készült, jelentős részét egy fotóstáborban rögzítették gyakorlásképp. Erről beszélgettünk.
Magyar Narancs: Hogyan indult a Mellékszereplők forgatása?
Sopsits Árpád: Már évek óta vezettem a FotóFalu nevű nyári táborban a filmes csapatot, a feladat általában az volt, hogy minden résztvevő a nulláról csináljon egy filmet. Mivel nagyon rövid idő állt rendelkezésre ehhez, pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy magam készítek egy filmet, a tábor lakói pedig a filmkészítés folyamatában vesznek majd részt. Hívtam színészeket, két fiatal operatőrt, és az lett a „tananyag”, hogy a résztvevők valódi filmes tapasztalatokat szerezzenek. Így született egy 36 perces anyag, de úgy éreztük, hogy több van benne.
MN: Már akkor kész forgatókönyvvel dolgoztak?
SÁ: Valamennyire. Írtam vázlatokat, de nem volt teljesen kidolgozva. Ez a munka abban is kivételes volt, hogy együtt született szinte minden. Persze korábbi elképzeléseim is megvalósultak, például úgy választottam ki a színészeket, Farkas Franciskát, Dömök Edinát és Jászberényi Gábort, hogy tudtam róluk, hogy egy adott helyzetben jól tudnak rögtönözni is.
MN: A FotóFalu után hogyan folytatták?
SÁ: Megmutattam az anyagot Maruszki Balázsnak, és onnantól kezdve közösen folytattuk a forgatókönyv kidolgozását. Végül a kész forgatókönyvet egyedi pályázatként nyújtottam be még 2019-ben, és miután megítéltek rá 32,8 millió forintot, azzal indultunk neki. Más forrásokból sikerült még úgy 20 milliót szerezni, vagyis ennyire minimális összegből forgattuk le a teljes filmet. Ezt azért fontos elmondani, mert nem valamiféle rendezői önkény nyomán lettem én a film producere, forgatókönyvírója és zeneszerzője, hanem pénzügyi okokból is. Az egyik szerepet is én játszom.
MN: Fel sem merült, hogy hivatalos úton pályázzon?
SÁ: Nagyon sok pályázatot adtam be már, volt egy forgatókönyvem Halassy Olivérről, készült egy Tisza Istvánról, egy treatment Cziffra Györgyről, csak hogy néhányat említsek. Nem kaptam egyikre sem támogatást, így nem is láttam értelmét annak, hogy így pályázzak.
MN: A film címe Mellékszereplők, nincs is főszereplője. Még elhangzik egy ilyen mondat is: „Azt már megszoktam, hogy mások életében mellékszereplő vagyok, de hogy a sajátomban is, az kurva szar…”
SÁ: Volt is ebből vitám Jászberényi Gáborral, aki a fotográfust játssza a filmben, ő mondja ezt. Gábor úgy volt vele, hogy szerinte ezt nem kell kimondani, a néző e nélkül is megérti, hogy miről van szó. Én viszont nem szeretem, ha mindent a nézőre bízunk. Szerintem vannak mondatok, amelyeket ki kell mondani, még ha közhelynek is tűnnek. Ezt ilyennek tartottam. Ha megkérdezünk húsz embert az utcán, mindegyik azt mondaná, hogy nem főszereplője a saját életének. Legalábbis van nekem egy ilyen megérzésem, de a tapasztalataim is ezt mutatják. A filmnek hat egyenrangú szereplője van: a pap, a vállalkozó, a felesége, a fotós, az élettársa, és a kislány. A forgatókönyv megírásakor arra kellett törekednünk, hogy mindig más legyen olyan pozícióban, mintha főszereplő lenne – ez volt talán a legfontosabb. Igazából olyanfajta emberi hitelességre törekedtem, hogy a nézők ne érezzék azt, hogy ezek nem valóságos figurák, nem valóságos sorsok. A többi úgynevezett filmes probléma már nem nagyon érdekelt. Természetesen voltak művészi-formai kihívások is – például a komplementer színek tudatos alkalmazása –, de az volt a lényeg, hogy minden valóságosnak tűnjék.
MN: És egyúttal szélsőségesnek is.
SÁ: Legfeljebb annyiban, hogy az egész történet egy bűn körül zajlik. De egyáltalán nem törekedtem szélsőséges megnyilvánulásokra, noha biztosan lehetett volna úgy is vágni a filmet, hogy ez kerüljön előtérbe. Lehetett volna erőteljesebb a befejezés is, de úgy éreztem, hogy éppen ettől nem lett volna hiteles a film. Inkább azt szerettem volna, hogy az a fajta bizonytalanság maradjon meg a nézőben, ahogy a valóságban is megtörténik, ha kiszakítanak valakit a megszokott környezetéből, mint a kislányt film végén.
MN: Egy kíméletlen vállalkozót játszik, aki odahaza egészen más arcát mutatja. Mennyire volt önazonos?
SÁ: Ez csak egy szerep volt, mely szándékosan erre az ellentétre épült. Itt is a hitelesség volt a fontos. Egy ember nem lehet csak elvetemült. Nem volt szokatlan a színészi munka, többször is játszottam már kisebb szerepeket, például Bereményi Gézánál vagy Makk Károlynál. Nincs félelmem a kamerától, bár az elején aggódtam, és kértem is a színészeket, hogy szóljanak, ha nagyon rossz lennék. És persze én is visszanéztem az elkészült felvételeket.
MN: Mennyire függött össze a FotóFaluval, hogy a fotográfia, a fotós szerepe kiemelten fontos a filmben?
SÁ: Ennek a FotóFaluhoz nincs köze. Ez teljes mértékben bennem alakult ki, fontosnak tartottam, hogy a kimerevített képekkel közelebb hozzam a szereplőket és ritmizáljam is az anyagot. Noha készültek profi fotók is, a filmbe azok kerültek, amelyeket Jászberényi Gábor készített, hiába voltak a profi képek néha jobbak, Gábor képei hitelesebbek voltak. És ahogy mondtam, ez volt a legfontosabb.
