A történet az 1940-es években, a polgárháború után játszódik, amikor a szegénység és a zsarnokság éppen megerősíti szorítását Spanyolország körül. A fiút a biztos halál várja víz és élelem nélkül, közben pedig a bosszúszomjas, értelmetlenül könyörtelen intéző is a nyomába ered, hogy visszaszerezze tőle ellopott aranyóráját. Már éppen a kiszáradás fenyegeti, amikor egy magányos nomád pásztorba botlik, akivel a kezdeti bizalmatlanság ellenére barátságot kötnek.
Benito Zambrano filmje Jesús Carrasco regénye nyomán készült, akinek eredeti története erős Cormac McCarthy-jegyeket hordoz. A könyv nem jelöl meg konkrét helyet és időt, elejt egy-két homályos posztapokaliptikus utalást – ennél Zambrano adaptációja kézzelfoghatóbb és jobban is kapcsolódik a western hagyományához. A táj ennek megfelelően főszerepet kap, Pau Esteve Birba kamerája fenséges nagytotálokban követi a poros völgyek és fennsíkok rajzolatát, amelyek szépen ki is töltik a filmben néha beülő holtidőket. Carrasco regénye (szintén McCarthyt követve) sem igazán enged betekintést a szimbolikusan lecsupaszított szereplők lelkébe és motivációiba, ezt Zambrano is megőrzi; csak szűkszavúan nyilatkozik figurái hátteréről. A motivációk is inkább szimbolikusan értelmezhetők, mint lélektanilag meggyőzők. A kulcs a dacolás az erőszakkal és a zsarnoksággal – ehhez a tanulsághoz meglehetősen kiszámítható úton jut el a film, de így sem unatkozunk.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
