Interjú

Tarr Béla: Bűntény, amit ezekkel az emberekkel csinálnak

Tarr Béla filmrendező

Mikrofilm

Lassan tízéves az utolsó filmje, de a rendezést nem hagyta abba. Legutóbb júniusban, a Bécsi Ünnepi Hetekre készült, hajléktalan emberekről szóló előadását, a Missing People-t láthattuk, de a tavalyelőtti amszterdami életmű-kiállítására is készített egy videoinstallációt. Noha Budapesten találkoztunk, úgy tűnik, Magyarországon még sokáig nem vállal munkát.

Magyar Narancs: Hogyan került a Wiener Festwochenre?

Tarr Béla: Tavaly tavasszal Brüsszelben tartottam menekülteknek egy workshopot. Volt köztük iraki, iráni, szíriai, afgán – csupa olyan fiatalember, aki életében nem fogott kamerát a kezében. Szívesen dolgoztam velük, nekik pedig nagy élmény volt, hogy bemutathatták a munkáikat a brüsszeli Kunstenfestivaldesartson, amely a Bécsi Ünnepi Hetekhez hasonló kulturális rendezvénysorozat. Utána ennek a brüsszeli fesztiválnak az igazgatója, Christophe Slagmuylder hívott Bécsbe, mivel ő már tudta akkor, hogy a Festwochen igazgatója lesz.

MN: Hogyan látott munkához?

TB: Kimentem Bécsbe, és egy csomó ideig csak lógtam a városban, semmi nem jutott az eszembe. Javasolták, hogy rendezzek egy Thomas Bernhard-darabot, de abban teljesen bizonytalan voltam. A hajléktalantéma azután került elő, hogy Hranitzky Ági hallott egy anyagot a bécsi magyar hajléktalanokról, ezt próbáltuk továbbgondolni. De ami végképp eldöntötte, hogy erről szóljon a produkció, az két hír volt szinte egy időben: Magyarországon életbe lépett a hajléktalanságot kriminalizáló törvény, ugyanekkor Párizsban Anne Hidalgo polgármester kinyitotta a városházát a hajléktalanok számára.

MN: Teljesen szabad kezet kapott?

TB: Igen. Bíztak és hittek bennem.

MN: Hogyan választotta ki a szereplőket?

TB: Volt egy nagyon jó osztrák asszisztensem, Hannes Starz, aki szisztematikusan felmérte a terepet. Ezután együtt mentünk mindenhová. De ez nem egy-két alkalom volt, hanem egy hosszabb folyamat, hogy megszokják a jelenlétünket, a bizalmukba fogadjanak. Meg kellett értetnünk velük, hogy nem akarjuk sem kiárulni, sem kihasználni őket. Hiszen az egész projekt az emberi méltóság védelméről szólt, az emberi létezésről. Amikor azt látom, hogy megy az élet, az éjszakai menedék kinyit este 7-kor, bezár reggel 8-kor, a nappali melegedő nyit 9-kor, zár délután 3-kor, azután kezdődik a „munkaidő”, ami többnyire koldulást jelent, és este újra 7-kor az éjszakai szálláson. Amikor ezt követed velük együtt, komolyan elgondolkozol a létezés értelméről, és megérted, hogy valójában nincs különbség közöttünk, nagyon vékony a határvonal. Ha van egyáltalán. Minden reggel úgy éreztem, hogy így együtt várjuk a halált.

MN: Lehetséges volt ez? Több mint 200 emberről beszélünk.

TB: Igen. Az összes szereplőnek tudom ma is a nevét, és azt is tudom, hogy kicsoda, honnan jött. Volt közöttük szlovák, lengyel, bolgár, szerb, makedón, horvát, magyar, német, holland, szenegáli… Hárman meghaltak azóta… Egészen fantasztikus élmény volt, ahogy ezek az emberek megnyíltak, miután megtaláltuk hozzájuk a megfelelő kulcsot: volt, aki azt szerette, ha simogatják; volt, aki a határozottságot várta el; volt, akire keményen rá kellett szólni. Hat hónapig tartott az ismerkedés, utána a forgatás már könnyen ment. Öt nap alatt megcsináltuk. Az utómunkákkal együtt összesen két hetet vett igénybe az előadás felépítése.

MN: Volt a szereplők között olyan, aki rögtön tudta, hogy a híres filmrendezővel van dolga?

TB: Olyan nem volt, de miután mindegyiküknek van internet-hozzáférése, és mindegyikük megguglizott, tudták, hogy ki vagyok.

MN: Több mint 200 hajléktalant vitt egy elegáns rendezvényhelyszínre. Nem érzett ellenállást az intézmény vezetése részéről?

TB: Nem volt ellenállás, sőt fel sem merülhetett. Az esemény Bécs Múzeumi Negyedében volt, egy művészeti fesztivál keretében, és ott a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartják a meghívott művészt. Kissé sarkítva: ha az épületet akartam volna felgyújtani, azt is elfogadják. Persze a személyzet részéről kezdetben volt egy kis bizalmatlanság, de végül minden rendben zajlott. Nem voltak konfliktusok sem a szereplők között, sem a személyzettel. Úgy tűnt, a végén még sajnálták is, hogy el kellett válnunk.

TarrBela_cimlap_1931_600.jpg

 
Fotó: Sióréti Gábor

MN: Nyolc előadást tartottak. Ezzel vége?

TB: Nem tudom. Ezt a produkciót máshová nem lehet elvinni, mert épp attól teljes, hogy a közönség ugyanott foglal helyet, ahol a filmen látható hajléktalanok. Elképzelhető, hogy csinálunk pár előadást ősszel, egy másik nagy művészeti esemény, a Viennale keretében, de ez még nem dőlt el.

MN: Összehasonlítható-e a bécsi hajléktalanok helyzete a budapestiekkel?

TB: Nem hinném, hogy újdonságot mondok azzal, hogy a szociális juttatások Bécsben százszor jobbak. Az éjszakai szálláson fürödni, mosni, főzni lehet, mindenkinek saját zárható szekrénye van, így ezeknek az embereknek nem kell egész nap a hátukon vinni az életüket. Az sem mellékes, hogy kizárólag olyan szociális munkások dolgoznak a szállókon, akik ezt szívből csinálják, nem csak muszájból. Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, Kovács Hajnallal és társaival a Caritastól. De Magyarországon elfogadtak egy gyalázatos törvényt, pedig a bűntény az, amit ezekkel az emberekkel tesznek, és nem az, amit ők csinálnak. Ami most nálunk zajlik, fölháborító, szégyenletes, és még nevetséges is – mivel nem is lehet érvényt szerezni ennek az ócska, felületes, ostoba törvénynek.

MN: Februárban ezt nyilatkozta: „Én sokkal jobban szeretnék Magyarországon élni, Magyarországon dolgozni, és ez az ország még mindig a hazám.” Mi akadályozza abban, hogy Magyarországon dolgozzon?

TB: Kompromisszumokat kéne kötnöm, mert amit én csinálok, ahhoz általában pénz kell. Láthatjuk, hogy Magyarországon sok mindenre van pénz, és nyilvánvaló, hogyha kérnék, én is kapnék, de ahhoz el kellene fogadnom bizonyos játékszabályokat, erre pedig nem vagyok képes. Ha az eddigi életemet sikerült kompromisszumok nélkül végigélni, akkor ez most már maradjon is így. Emlékszem, hogy amikor az úgynevezett szocializmusban a cenzúrabizottság az istennek se akarta engedni a Szabadgyalog című filmemet, megmakacsoltam magam. Minden harmadik hónapban megkérdezték, hogy hajlandó lennék-e némi módosításra, de nem voltam. Nekem lett igazam: végül feladták. Ma már öreg vagyok ehhez, nincs kedvem az ilyen türelemjátékokhoz.

MN: De világhírű filmrendezőként egyike azon keveseknek, akik nem függnek a hazai hatalmi viszonyoktól. Nem hinném, hogy kizárólag állami forrásokból tudna itthon dolgozni. Ha például csinálna a Missing People-höz hasonló magyar produkciót, biztosan lenne rá valahonnan pénz.

TB: Nyilván lehetne függetlenként is dolgozni, de ahhoz is kell infrastruktúra, stáb. Egy csomó olyan ember, akik így vagy úgy függnek a hatalomtól. Egyébként is úgy látom, itthon mintha félnének tőlem, és hát én sem szeretnék újabb csalódásokat.

MN: Négy évig tanított Szarajevóban. Tartja még kapcsolatot a tanítványaival?

TB: Persze. Lassan már annyi tanítványom van a világban, hogy ha megérkezem valahová, minimum hárman várnak a reptéren. Jó dolog látni, hogy ezek a gyerekek fölnőttek, dolgozni kezdtek, egyre gyakrabban jelennek meg a porondon, és jól is szerepelnek. Úgy látszik, lassan „eljön az aratás ideje” – a Berlinalén három tanítványomnak volt filmje, és Locarnóban is háromnak.

MN: Hány tanítványa volt Szarajevóban?

TB: Ott huszonkét diplomát írtam alá.

MN: Ott azt volt a jelszava: „no education, just liberation”. Tartják magukat ehhez a tanítványai?

TB: Teljes mértékben. Ráadásul nem is szóródtak szét teljesen. Létrehoztak egy filmes kollektívát, a Bistrik 7-et, ismerik egymás munkáit, számíthatnak egymás segítségére. És azt is megtanulták, hogy a semmiből kell dolgozniuk, mert Szarajevóban mindenünk volt, csak pénzünk nem. Így hát forgattak mindennel, ami eléjük került: telefonnal, tablettel, fotókamerával, amit csak el lehet képzelni. Azt hiszem, hogy megtanultak élni a jég hátán, és megtanulták azt is: az nem működik, hogy csak panaszkodunk és várjuk a pénzt.

MN: Gyakran keresik azzal, hogy újból forgasson filmet?

TB: Többnyire nem tartanak ennyire komolytalannak, bár elő-előfordul, sőt még Amerikából is érkezett felkérés. De nincs ezzel baj, nem esik nehezemre nemet mondani.

MN: Ennyire biztos a dolgában?

TB: Abban voltam biztos, hogy ha A torinói lót úgy készítjük el, ahogyan elképzeltük, akkor nincs értelme folytatni. Ekkorra már kész volt az a hatvanoldalas irodalmi szöveg, amit Krasznahorkai leírt, és amit rengeteg vita előzött meg. A szöveg is egy nagy veszekedés után született, László hazament, és dühében írta meg, ami abban a szövegben volt, az egyértelművé tette, hogy ez után nem szabad több filmet csinálni. Világos volt, ha ez elkészül, utána már nincs mit mondani.

MN: Ezek szerint semmi köze nem volt a döntésének ahhoz, hogy 2011-ben Andy Vajna lett a filmügyi kormánybiztos?

TB: Az égvilágon semmi. Andy Vajnával semmiféle kapcsolatom nem volt, így konfliktusom sem lehetett vele. Nekem sohasem az ő személyével volt bajom, hanem a szisztémával.

MN: Beszéltek valaha is?

TB: A kinevezése után találkoztunk egyszer. Akkor elmaradt a hagyományos filmszemle, mi pedig 2012 elején, nulla forintból megcsináltuk a „fapados szemlét” – elég nagy sikerrel. Mint a Magyar Filmművészek Szövetségének az elnöke, nagyon erősnek éreztem a szervezetet, akkor úgy tűnt, hogy az egész szakma velünk van. Úgy gondoltuk, hogy most kell leülni Vajnával tárgyalni. Kende János alelnökkel mentünk el az irodájába, de hamar kiderült, hogy ez a tárgyalás inkább egy szürreális esemény, nem komoly megbeszélés: Vajna egy rulettasztal mögött ült – az volt az íróasztala –, mi meg azzal álltunk elő, hogy adja nekünk a pénz felét, hogy csináljunk egy független alapítványt a filmszakma vezetésével, a másik feléből meg csináljon ő filmeket. Azzal próbáltuk meggyőzni, hogy tudomásunk szerint Amerikában szeretik a versenyt, úgyhogy versenyezzünk: ki tud jobb és sikeresebb filmeket csinálni, melyik szisztéma, a demokratikus vagy a másik működik-e jobban. Vajna közölte, hogy ő nem ezért lett ide kinevezve, s ebben maradtunk. Soha többet nem találkoztunk.

MN: Azóta hét év telt el. Sokan Vajna szisztémájának győzelmeként értékelik a két Oscar-díjat, az Arany- meg Ezüst Medvéket.

TB: Ha így lenne, ezek az eredmények akkor sem legitimálnák ezt az antidemokratikus rendszert, ahogy a Rubik-kocka sem legitimálta Kádárékat. Ezek a filmek személyes sikerek, tehetséges embe­rek készítették, ők tudják, hogy milyen kompromisszumok árán. De kizárólag az ő dicsőségük, és nem rendszeré. Nem lehet a kultúrát központilag vezérelni.

MN: Pedig minden jel erre mutat.

TB: Nem féltem a magyar kultú­rát, mert az magától születik, nem megrendelésre. Lefejezhetik a Petőfi Irodalmi Múzeumot, mondhatják Esterházyra, hogy „kultúra­ellenes”, akkor sem fognak nyerni. 1978 óta ismerem a kulturális éle­tet, azóta volt vagy 30 kulturális miniszter, meg nem is tudom, hány „illetékes”, és ki emlékszik rájuk? A nevüket sem jegyeztük meg. Ezekre a mostaniakra is ugyanez vár, míg Esterházyra emlékezni fogunk, ameddig írott magyar szó lesz.

MN: Az idei Berlinalén a Sátántangó bemutatásának 25. évfordulójára emlékeztek. Mennyire tartja számon ezeket az évfordulókat?

TB: Ez most azért volt emlékezetes, mert egészen mostanáig ellenálltam annak, hogy digitalizáljuk a filmet. De be kellett látnom, hogy mivel a hagyományos mozik sorra bezárnak, egyre kevesebb olyan hely marad, ahol le tudják vetíteni. És mivel a Sátántangót először a Berlinalén vetítették 1994-ben, adta magát, hogy a digitalizált változatot is itt mutassák be, méghozzá ugyanabban a moziban, ugyanúgy Ulrich Gregor filmtörténész bevezetőjével, ahogy 25 éve.

Neked ajánljuk