A gyáva – Magyarország nem ünnepel

  • narancs.hu
  • 2014. október 23.

Narancsblog

Magyarországnak ma ünnepelnie kellene a forradalmát, a negyedszázados köztársaságát, szabadságát, jólétét, önnön nagyszerűségét, kedves vendégeit.

„A nemzet ünnepén egy nagy költségvetésű magánszám tanúi lehettünk: Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke igyekezett félelmeit szavakba önteni kivezényelt törzsközönségének” – írtuk épp egy éve, amikor a békemenetnek szónokolt katonák sorfala előtt, azzal fenyegetvén a tisztelt összegyűlteket, hogy ha nem szavaznak rá, akkor bizony cudar világ jő.

Nos, hol volt ma Orbán Viktor? Hol volt a békemenet? Talán csak a cudar világ tette tiszteletét a nemzet ünnepén.

false

 

Fotó: MTI

 

1989. október 23. Magyarország kikiáltotta a köztársaságot, hogy éppenséggel ezt Szűrös Mátyás sok egyéb másra is különösebb fenntartások nélkül használatos szájával tette, az éppenséggel nem egy nagy dicsőség, de oly jelentéktelen mellékkörülmény, hogy még szépséghibának is nagyzolás lenne nevezni. 1989-ben pont ezen a napon levetni a népköztársaságot: egyszerűen mindent jelentett, de leginkább a múlt beismerését és egy sikeres jövő ígéretét. Ennek most ünnepeljük a 25. évfordulóját. Nos, ezt valahogy úgy kellene csinálni, hogy zászlókban, virágokban fürdene az ország, tiszteletre méltó külföldi vendégek gépeinek kellene körözniük a reptér körül, hogy a nagy tömegben végre rájuk kerüljön a leszállás sora.

Nem kell mondani, a vak is látja, hogy nem ez történik. Az állam kussol, a miniszterelnök Moszkvába Brüsszelbe menekült, a sameszai mondanak helyette félreeső helyeken szemforgató, hamis beszédeket.

Mindez végső soron azért van így, mert az elmúlt huszonöt év nem hozott sem világraszóló sikereket, s úgymond „az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméi” sem valósultak meg a maguk teljességében. Ami ezekből hibázik, az viszont sokkal több mint szépséghiba.

Ugyanakkor mindennek nagyon is konkrét és nagyon is napi, aktuális okai is vannak. Csupa olyasmi, ami mind messze túlmutat azon, hogy Orbán nem ünnepli a köztársaságot, mert ő legszívesebben a királyságot vagy a felcsúti rendezésű labdarúgó-világbajnokságot ünnepelné… E karikaturisztikus meghatározások igazát fenntartva, ám a teljesség igénye nélkül az alábbiak miatt nem ünnepli a magyar állam a köztársaságot, alkalmasint a forradalmat sem (előbbit levegőnek nézve, utóbbit kamuzva).

Paks és Putyin fehérre nyalt segge miatt.

Orbán és néhány oligarchájának háborúvá fajult elszámolási vitája miatt.

A Magyarországon működő valódi civil szervezetek koncepciós állami üldözése miatt.

De legfőképpen azért, mert Orbán Viktor kormányának néhány vezető tisztségviselőjéről azt állítja az Amerikai Egyesült Államok vezetése, hogy közönséges bűnözők. S erre az állításra Orbán Viktor nem tud válaszolni, nem mer válaszolni. Orbán Viktor ezért inkább ismét kussol, hallgat egy hete. Még ki sem kéri magának, mit is kérne. Inkább eblábol világtalan világig. Brüsszelben tanácskozik a klímáról vagy a felmelegedésről, vagy úgymond „gazdasági kérdésekről”.

Most az internet abszolút hungarikumszámba menő megadóztatását hagyjuk is, lévén csupán elterelési, kármentési hadművelet a részükről, ami persze nem jelenti azt, hogy ne gondolnák hót komolyan. Csak ők így terelnek: ügyetlenül és gonoszul.

Magyarországnak ma ünnepelnie kellene, forradalmat, köztársaságot, szabadságot, jólétet, önnön nagyszerűségét. Ehelyett este lesz valami zártkörű muri az Operában, amit a rajongóknak lead az Orbán-tévé, ott majd a vezér egyik paprikajancsija, Áder mester behal ötvenhat megvalósult örökségétől vagy valami anyjakínjától, oszt’ jónapot. A főnök meg a brüsszeli csúcs kávészünetében ácsorog egy sarokban magányosan, míg a többi vezető kedélyesen lapogatja egymás vállát, s csak néha-néha vetnek rá egy-egy megvető pillantást. De még ez is jobb, mint itthon szembenézni a valósággal, mert ünnepelni tényleg nem nagyon van mit.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.