Jó hírünk van mindazok számára, akik István király kikapós nejével együtt éneklik a mindenkori magyar társadalom kedvenc nótáját, a beletörődés himnuszát, hogy ti. jaj, de unom a politikát. A jó hír, hogy Magyarországon 2010-ben megszűnt a politika, már amennyiben politika alatt a közügyek intézésének különböző módjai közti vetélkedést, a legalább nyomokban értelmes érveket és a következményekkel járó vitát értjük.
Ennek csak látszólag mond ellen, hogy az a valami, ami most a politika helyett van, minden korábbinál jobban ráül az életünkre. Ott ül az iskolapadban a gyerekeink mellett, a színházban a szomszéd széken, a köztéri padokon elnyújtózik, hogy a hajléktalan ne férjen oda, a közértben is neki fizetsz, a cigarettádat is ő adja, és ha szerencséd van, a Simicska Lajos által épített utakon menekülhetsz külföldre. Mindettől hol sírni, hol káromkodni kélne kedvünk, de ez nem politika.
Az ország egyik fele szerint nem probléma, hogy a miniszterelnök legjobb barátja ellopja a fél országot, vagy hogy százmilliárdokat költünk a miniszterelnök hobbijára. Az ország másik fele szerint ez nincsen egészen rendben, az ellenzéki pártok kifejezetten rossz néven veszik. Ez komoly véleménykülönbség, csak nem politika.
A Magyar Nemzet kioknyomozza, hogy a karvalymédia rárontani kíván a nemzetre, a Heti Válasz kideríti, hogy a karvalytőke pénzeli az ország belső ellenségeit, ezeket napokon belül, szó szerint átveszi a közmédia és a kormánypárt szóvivői gárdája. Az érintettek cáfolata meggyőző, de nem jut el senkihez. Ez történik ma politika néven, de ennek a neve médiakampány. Aminek volna helye a politikában, de most éppenséggel átvette a helyét.
Csak annyit kérdezünk, a válaszra várva: milyen értelmes érvek és ellenérvek hangoztak el a földtörvény vitájában? Mondott-e bármelyik párt mást, mint hogy nem adjuk őseink földjét? De említhetnénk a médiatörvényt, az alkotmányozást, az oktatás- és egészségügyet, el egészen a gyűlöletbeszéd szabályozásáig, a romapolitikáig vagy a drogliberalizációig. A józanság erőtlen sóhajtásai a semmibe vesznek, csak a jogos és éles tiltakozás visszhangzik valamennyire. De az, hogy a Fidesz nyilvánvaló gazemberségét és tehetségtelenségét sokan és sokszor elítélik, nem vita.
Ilyen módon például Schilling Árpád kritikái és javaslatai a színházi struktúra megújításáról – lásd itt, illetve a holnapi Magyar Narancsban – a bozótharcos szerepében mutatják a rendezőt, hiszen a színházpolitikai diskurzus kis túlzással arra korlátozódott az elmúlt három évben, hogy a Fidesz buzizik-e nagyobbat vagy a Jobbik, illetve kiben van annyi elemi tisztesség, hogy ezeket visszautasítsa. L. Simon László, az egyetlen valamennyire komolyan vehető fideszes kultúrpolitikus egy hétvégi beszélgetésen kikotyogta a pártja által rendelt belső felmérés eredményét: az MMA körüli polémia – tesszük hozzá: az évtized művészeti botránya – a lakosság két százalékát érdekli. Ergo, vonta le a következtetést, a kultúra választási szempontból nem tényező. A kultúra helyébe a sport lépett – tette hozzá Bozóki András a helyszínen. De csak felhorgad bennünk a kérdés: a legnagyobb kormányzati figyelmet kapó labdarúgás hány embert érdekel Magyarországon? Hány olyan, valódi kérdéseket is tartalmazó vitát tudunk mondani az elmúlt három évből, ami átlépte a szélesebb tömegek ingerküszöbét?
Ma Magyarországon az átlagember annyit tud a politikáról, hogy Orbán Viktor legyőzte a rezsit és csökkentette az EU-t. Vagy fordítva, mindegy, a lényeg, hogy a komcsiknál jobban teljesít. Van ebben felelőssége az ellenzéknek? Belejátszik ebbe az úgynevezett értelmiség párbeszédre való képtelensége, vagy épp a szakmai érdekképviseletek hagyományos gyengesége és megalkuvása? Igen, nem is kicsit, tehát mindenki nézzen magába, kezdjünk el egymással beszélgetni és í. t.
A realitás mindazonáltal az, hogy amíg a kormány mindent, de tényleg mindent feláldoz a hatásos kommunikációért, amíg a közmédia aktív része az amúgy is ijesztően növekvő jobboldali propagandagépezetnek, amíg a kereskedelmi adóktól a szakszervezetekig mindenkit megvesznek vagy megfélemlítenek, addig az ellenzéki politika elsődleges célja nem lehet az értelmes beszéd. A tisztességre törekedhet, de legfőbb feladata a hatásos kommunikáció, és ezáltal a kormányváltás. A szakpolitikák és az új társadalmi konszenzusok kialakítása, az esetenként fájdalmas reformok kidolgozása, mindközönségesen az ország későbbi újjáépítésének kitervelése a szakértők, a civilek és a független média felelőssége. Nekünk tehát azért kell dolgoznunk, hogy ha egyszer ennek vége lesz, legyen mire támaszkodni, legyen újra politika Magyarországon. Mert ismerjük már azt a politikai rendszert, amelyben nincs valódi politika. És azt diktatúrának hívják.
