Magyar Afroamerikai Operaház: bátrak és gyávák

  • narancs.hu
  • 2019. április 10.

Narancsblog

Legyünk büszkék a budapesti tizenháromra.

Noha nagy volt a tülekedés, de a tegnapi nap legabszurdabb híre mégis csak az volt, hogy az Operaház igazgatója Ókovács Szilveszter lenyilatkozta: társulatának 15 tagja aláírta, hogy „identitásuk elválaszthatatlan részét képezi az afroamerikai eredet és tudat”.

Erre azért volt szükség, mert a Porgy és Bess bemutatója után vita alakult ki a jogutódokkal; a zeneszerző öccse, egyben az opera szövegírója, Ira Gershwin ugyanis úgy végrendelkezett, hogy az előadásban csak fekete énekesek léphetnek fel, Ókovácsék ennek tudatában és ellenében tartották meg a tavalyi premiert.

„Magyarországon nincs bőrszín-nyilvántartás, bűnügyben sincs személyes adat, és nem tudom megmondani tulajdonképpen a szereposztásról, hogy ez megfelel-e, vagy nem felel meg a feltételnek, ezért inkább megkérdeztem tőlük” – nyilatkozta Ókovács, hozzátéve, hogy „a darab 28 énekesből 15-en eleget tettek kérésének” és lettek „afroamerikaikká”.

Jobb helyeken pitiáner trükközésnek nevezik az ilyet,

azonban Magyarországon – Orbán Viktor trükkös birodalmában – még akár a nagyfőnök elismerésre is számíthat az, aki egy ilyen virblit kieszel.

Az Operaház 15 énekese afroamerikainak vallja magát

Ókovács szerint a per annak lenne rossz, aki a fekete énekesekre vonatkozó kikötést tette. Az Operaház főigazgatója a George Gershwin Porgy és Bess című operájában szereplő művészeket arra kérte a múlt héten, hogy írásban vallják magukat afroamerikainak.

Merthogy Ókovács húzása egy az egyben ugyanarra a rugóra jár, mint a miniszterelnök megannyi konfabulációja, például Brüsszel sokszoros megleckéztetése és a többi ócska szemfényvesztés, amivel csak rajongótábort lehet kielégíteni.

Al Jolson a Warner második hangosfilmjében, Az éneklő bolondban négernek festve ()

Al Jolson a Warner második hangosfilmjében, Az éneklő bolondban (1928) négernek festve. Ebben az időszakban bevett volt, hogy nem alkalmaztak afroamerikaiakat, hanem maszkírozott fehér színészek játszottak helyettük is

Fotó: Wikipédia

És most valami hasonlót húzott Ókovács Szilveszter is, amikor kiadta énekeseknek, hogy legyenek négerek. Talán hozzátette, hogy csak a hecc kedvéért, hogy ne érezzék magukat kényelmetlenül, meg azt is, hogy kötelezővé nem teheti, legfeljebb ajánlhatja… Ennél már csak az a szomorúbb, hogy tizenöten ahelyett, hogy ráborították volna az asztalt, vagy legalább belenéztek volna az öltözőtükörbe, mindössze annyit kérdeztek, hol írjam alá főnök?

Most persze a komplett magyar sajtó erről 15 négertől beszél, hüledeznek, hogy ez milyen abszurd, röhögnek, hogy milyen vicces, vagy csak legyintenek, hogy milyen szánalmas, viszont arról semmi szó nem esik, hogy

mi van a maradék tizenhárommal?

Azokkal, akik nem írták alá. Akik úgy vannak vele, hogy ne szórakozzon velük senki, még a főnökük sem, akik nem voltak hajlandók hazudni, mert nagyon jól tudják, hogy akit rá lehet venni ekkora disznóságra, azt máskor egyebekre is…

Úgyhogy most igazából örülnünk kéne, bármennyire az ellenkezőjét gondolnánk. Ha mindenhol ugyanilyen arányban utasítanák el a főnök tisztességtelen ajánlatát, Magyarország máris sokkal jobb hely volna.

maszkírozott

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.