Nekrológ

Portrénkkal emlékezünk.

1963-ban orosz–cseh szakon végzett, nyelvésznek készült, de egyetem után a kelet-európai irodalmak összehasonlító elemzésével kezdett foglalkozni. Komparatistaként került az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, ahol volt gyakornok, segédmunkatárs, munkatárs, főmunkatárs, majd 1986-tól az általa alapított Közép- és Kelet-európai Osztály vezetője.

Az itt következő szöveget 2002-ben, tizenöt éve, egy emlékkönyvbe írtam. Az emlékkönyv a budapesti barátok és hívek búcsú­ajándéka volt, egyetlen példány, csak neki. Búcsúztattuk, mert menni készült, már megint, bár most nem árkon-bokron át, mint ’56 telén, tizenkilenc évesen, hanem urasan: autón, vonaton, ahogy békeidőben szokás, akkor épp a Budapesti Olasz Kultúrintézet leköszönő igazgatójaként. El, vagyis haza. Hazulról haza, van ilyen.

Lehet-e a Balkánon, Kelet-Európában, a 20. században mindhalálig rendes embernek maradni? A nacionalizmusok, a megszállások, a polgárháborúk viharaiban, a jogos indulatok és az irracionális félelmek örvényei közt tud-e valaki mindig jól dönteni? A két hete, szeptember 13-án 90. életévében elhunyt Slavko Goldsteinnek soha, egyetlen percig sem kellett szégyenkeznie talán élete egyetlen mozzanatáért sem.

32 éves volt, szívelégtelenség végzett vele.

Arthur J. Finkelstein 72 éves volt.

Márciusi kórházba szállítása és azt követő kómába esése óta mindannyian sejtettük, hogy az lesz, amit most még egyikünk sem ért: május 23-án, 61 éves korában meghalt Széles Sándor úszómesteredző. Halálában benne vagyunk mind, akik most könnyes szemmel, széttárt karokkal vagy sunyin szánakozva azt mondjuk, nem tudtunk rajta segíteni, nem a mi dolgunk. Hiába volt nagy küzdő, az együttérzés itt már kevésnek bizonyult, varázslat meg nem létezik.

Roger Moore, a példakép.

Vasárnap elhunyt Torgyán József, az 1990-es évek egyik meghatározó politikai szereplője. 84 éves volt.

A gyász első sokkjában mindenki fogódzókat keres: értelmezni az értelmezhetetlent. Ki Esterházy Pétert említi, ki pedig Bartók Bélát, s persze mindannyian a közös koncertemlékeket. Most még az ateista nekrológírók is angyalokról és isteni adományokról írnak, jóllehet az érzelmes túlzás igazán nem volt Kocsis Zoltán műfaja. Mindig céltudatos, hatalmas ambíciójú, magával és másokkal rendszerint elégedetlen, nagy muzsikus volt ő, aki sohasem kereste a könnyebb, sem a népszerűbb utat. Nem különösebben vágyott a szeretetünkre, s hogy mi mégis szerettük, azt alighanem a rendkívüli emberi jelenség által felidézett kollektív zavar magyarázza. Rég elszoktunk ugyanis a bámulat fölismerésétől.

Izraelben még jól emlékeznek rá, amikor 1997-ben egy Benjámin Netanjahuval szembeni vesztes választási kampány után Peresz dühösen felkiáltott a Munkapárt aktivistáinak nagygyűlésén: én vagyok a lúzer? Mire a tömeg egyhangúan és látható élvezettel rávágta: igen!

„A magyar irodalom értékképét úgy képzelem el, mint egy gúlát. Akik a csúcson állnak, a magasság okán, közelebb vannak egymáshoz, mint gúlaalji társaikhoz, akik történetesen velük azonos irányzatot képviselnek” – mondta egy interjúban Lengyel Balázs, a negyvenes években összesen hét számot megért, csekély terjedelméhez képest mégis óriási hatásúnak bizonyult folyóirat, az Újhold szerkesztője.

A fenti címen adta közre esszéit Csoóri Sándor 2003-ban, szűk másfél évtizeddel a demokratikus rendszerváltozás után. E nekrológnak sem adhatok jobb címet, midőn a demokratikus rendszerváltozás óta immár bő negyedszázad, az antidemokratikus óta bő fél évtized telt el. Utat vesztett Csoóri, utat vesztett az ország, utat vesztettünk mindannyian.

Ha a művészre gondolok, egyetlen kép jut az eszembe.