Nekrológ

Minden mondata mögött egy elolvasott könyv

Bojtár Endre (1940–2018)
szerző
Bundula István
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1963-ban orosz–cseh szakon végzett, nyelvésznek készült, de egyetem után a kelet-európai irodalmak összehasonlító elemzésével kezdett foglalkozni. Komparatistaként került az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, ahol volt gyakornok, segédmunkatárs, munkatárs, főmunkatárs, majd 1986-tól az általa alapított Közép- és Kelet-európai Osztály vezetője.

A kivételes nyelvismeret nagy szorgalommal párosult; ahogyan (némi öniróniával) 70. születésnapján fogalmazott: „Ha mérlegre akarom tenni tevékenységemet, a mennyiség minden bizonnyal mellettem szól (…). Ezt honorálta az irodalomtudományok kandidátusa, majd az MTA doktora fokozat, a József Attila-díj, s számos más kitüntetés mellett a 2010-ben kapott Széchenyi-díj. A több száz tanulmány, cikk mellett (amelyek közül az első 1962-ben jelent meg) írtam 12 könyvet (közülük 5-öt különböző idegen nyelveken is kiadtak), rengeteget fordítottam (regényeket, elbeszéléseket ugyanúgy, mint társadalomtudományi munkákat vagy drámákat, hangjátékokat), illetve készítettem költők keze alá nyersfordításokat az általam ismert nyelvekből (az összes szláv, a két balti: lett és litván, angol, német, francia), valamint több tucat könyvet szerkesztettem, válogattam, jegyzeteltem, bábáskodtam kiadásuk körül (oda-vissza, tehát itt ugyanúgy említhető a lengyel és litván költészet antológiája, mint a magyar elbeszélők, illetve 20. századi költőink litván nyelvű megjelentetése).”

Írásaiból és a vele folytatott beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy akár tudományos, akár esztétikai szempontok alapján ítélt meg valamit, két dolgot mindig fontosnak tartott: az eredetiséget (például olyan témával foglalkozni, amivel korábban senki) és azt, hogy az adott munka a minket körülvevő világról újat és érvényeset állítson. Nos, a magyar, de a nemzetközi tudományos életben is nemegyszer ő foglalkozott elsőként bizonyos területekkel. Monográfiát írt a kelet-európai avantgárdról (A kelet-európai avantgarde irodalom, Budapest, Akadémiai, 1977), a cseh és lengyel strukturalizmusról (A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban, Budapest, Akadémiai, 1978). Ő (de minimum az elsők között) figyelt föl Esterházy Péter és Tandori Dezső műveinek korszakos jelentőségére (Egy kelet-européer az irodalomelméletben, Szépirodalmi, 1983), ő fektette le a magyarországi baltisztika (a lett és litván kultúra tanulmányozásának) alapjait (Bevezetés a baltisztikába, Budapest, Osiris, 1997). Megírta a balti államok szovjet bekebelezésének a történetét is (Európa megrablása, Szabad Tér Kiadó, 1989). Az életmű csúcsteljesítménye pedig az a hét éven át készült nagyszótár, amelyet gyakorlatilag teljesen egyedül (vagyis az ilyenkor evidens tudományos intézeti háttér nélkül) állított össze (Litván–magyar szótár. Lietuviu–vengru kalbu zodynas, Vilnius, Lietuvos Kalbos Institutas, 2007).

Alapító szerkesztője volt a rendszerváltás egyik meghatározó folyóiratának, a 2000-nek, s egyik szerzője a 80-as évek új gimnáziumi irodalomtankönyveinek. Három évig (1977–1980) a tanítványai körében nagy népszerűségnek örvendő vendégelőadó volt a szegedi bölcsészkaron, a 90-es évek közepén pedig részt vett a Közép-európai Egyetem létrehozásában. (Soros György barátságára mindvégig büszke volt.)

 

*

Nemcsak tudósi életműve imponáló, de irigylésre méltó az a magától értetődő – az ellenállás pátoszától tökéletesen mentes – könnyedség is, ahogyan a Kádár-korszakban nem vett tudomást írásaiban az őt elvileg korlátozó politikai környezetről. Akár hivatalos, akár szamizdat kiadásban jelentek meg, a Bojtár-szövegek megfogalmazása mindig egyértelmű, világos. (Emlékszem az örömére, amikor a balti államok orosz okkupációjára – a hivatalos történetírásban a balti államok úgymond „felvételüket kérték” a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségébe – megtalálta a szerinte leghívebb kifejezést: csatlakoztatás.) Jellemző, hogy amikor a rendszerváltozás után ismét megjelentek korábbi tanulmányai például a kelet-európai romantikáról és nacionalizmusokról, azok jószerivel változtatás nélkül mehettek nyomdába.

Bojtár Endre szövegeit 1990 előtt a (nem hivalkodó és nem öncélú) politikai bátorság, és mindvégig az intellektuális bátorság jellemzi. Utóbbi leginkább a kortárs irodalomról vagy irodalomtudományi munkákról írt kritikáiban érhető tetten: nem ismeri az „egyrészt-másrészt” óvatosságát, ahogy idegen tőle a véleményalkotás elsumákolását valamiféle tudósi metanyelvvel leplező stílus is. Mert és tudott ítélkezni, olykor megsemmisítő iróniával. S nem nagyon találni nyomát annak, hogy még oly szigorú (egyszer-egyszer kíméletlen) bírálatai komoly vitákra adtak volna alkalmat: fölkészültsége, értékelésének megalapozottsága, érvelése és (irodalmi művek esetében) biztos ízlése nemigen hagyott teret az érdemi kifogásoknak. Sohasem a szerző személye érdekelte, csak a mű maga.

Mindent igyekezett racionalizálni, megmagyarázhatóvá – és ezáltal megérthetővé – tenni. Fura módon ez volt az oka olykori bizonytalanságainak is. Ha például a kisnemzeti nacionalizmus – a 19. századi késő romantika óta Kelet-Európa pestise – felülírható az észszerűségen alapuló, kölcsönösen előnyös együttműködéssel, akkor az ilyen megoldásnak per definitionem jónak kell lennie – egy írásában ezt a t (az észszerűt, azaz a kelet-európai össznemzeti gyűlölködésen felülemelkedőt) akarta belelátni a titói Jugoszláviába még a 80-as évek elején; az erre tett utalás a későbbi szövegváltozatból már hiányzik.

 

*

Határozott véleménye volt a mindenkori politikai folyamatokról, és ugyan nem bombázta ilyen írásokkal a szerkesztőségeket, de ha úgy adódott, egyértelműen állást foglalt (például a Medgyessy Péter miniszterelnök elhárítói múltja miatt kitört vitában, mégpedig az általános értelmiségi közhangulattal szemben a kormányfő mellett).

Azt nem tudom, hogy személyes ismeretség nélkül, pusztán a szövegei alapján is úgy gondolnám-e, hogy érteni vélem, az évek során miért lett egyre szenvedélyesebb az antiszemitizmust tárgyazó írásaiban. A 90-es évek elején többször is hosszabban beszéltem vele a modern nemzeti tudatról (e beszélgetések szerkesztett változata végül a Narancs 1993. február 25-i számában jelent meg) Bojtár Endre a 19. századtól máig tartó térségbeli folyamatok kitűnő ismerője volt. Egyik alkalommal kifejtette, miért tartja jóvátehetetlen bűnnek, hogy egykori barátja, Csoóri Sándor a zsidókérdést (ami, tegyük hozzá, sohasem a „zsidók” kérdése, hanem a „zsidókérdést” mindenáron „kitárgyalni” akaró többségi társadalom zavaraiból fakadó „kérdés”) beemelte a nyilvános térbe. Mert e gesztusával Csoóri ismét legitimálta a témát (valamiféle „fordított asszimilációt” vizionált esszéjében, miszerint fönnáll a veszélye, hogy az asszimilációra képtelen zsidóság a maga képére formálja a magyar nemzetet – lásd: Nappali hold, Hitel, 1990. szeptember 5–6.). A Csoóri okozta személyes csalódás ellenére ebbéli mondandójára ugyanaz a világos, mondhatni érzelemmentes érvelés jellemző, mint a többi írására. Az elkövetkező évtizedek azonban kikezdték az észszerűségbe, a normális emberi viselkedésbe és a tisztességes gondolkodásba vetett hitét. Ez a mindig pontos fogalmakban gondolkodó, a belátás, az együttműködés, az együtt­érzés képességét racionális alapon mindenkiről feltételezni kész ember azzal kényszerült szembesülni, hogy a magyar (és a közép-európai) társadalmakba kódolt antiszemitizmus józan ésszel kezelhetetlen – miközben máshogyan sem lehet.

„A zsidó”, eltekintve attól a csekély számú esettől, amikor a kifejezés az izraelita szinonimája, a köznyelvben nem más, mint a nürnbergi náci törvényekben vagy a Horthy-rezsim zsidótörvényeiben definiált „zsidó” (az említett 1993-as Narancs-interjújában erről is beszél). Olyan önkényesen meghatározott entitás, ami más, mint a „magyar”, ami a nemzeten kívül esik; és míg szlávokból, törökökből, németekből idővel lehetnek jó, nagyszerű, igaz magyarok, addig a „zsidókat”, tehettek a múltban és tehetnek a jövőben bármit, egyszer és mindenkorra asszimilációra képtelennek nyilvánították. Legfeljebb irodalomtörténeti adalékként szokás például sváb vagy szlovák származású magyar írókról beszélni, ellenben széles körben elfogadott ki­emelni valakinek a zsidó származását. A nyelvhasználat, amelyet gyanútlanul vesz át mindenki, éppen ezt az évszázados kirekesztő attitűdöt örökíti tovább a maga kegyetlenségében. Ha valamiről, hát erről kellett volna szólnia például a 2012-es „történészvitának”, ami azonban a személyeskedő rosszindulat, illetve az értetlenkedő sértődékenység miatt már az elején kétségbeejtően félrement. Bojtár Endre kétszer is megnyilvánult e vita során – azok egyike volt, akik a lényegről igyekeztek beszélni.

 

*

Évekkel ezelőtt egyszer szóba hozta, hogy milyen kínszenvedés neki az írás. Ha így volt is, a szövegein ez nem érződik: a gördülékeny, szellemes előadásmód az első ugyanis, ami mindenkinek föltűnik őt olvasván. „Az a jó írásmű, amelyiknek minden mondata mögött egy elolvasott könyv van, de ez nem látszik” – mondta többször is. Nemigen lehet ennél találóbban érzékeltetni azt a tudást és bölcsességet, amit munkái közvetítenek.

szerző
Bundula István
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...