Magamon érzem Hankiss Elemér gunyorosan szemrehányó tekintetét: „Ákos, Ákos, hát hogyan beszélhetsz valakiről a távollétében, a háta mögött? Anélkül, hogy visszaszólhatna, félbeszakíthatna, ellenkezhetne vagy tiltakozhatna, amikor azonosítod őt, besorolod, elmondod ennek-annak, fogalmi meghatározások satupofái közé szorítod életét és személyiségét? Hát ilyen nincs!” Valóban nincs. Az van, hogy ilyen nincs, mert nem tud lenni. A halál mit sem változtat a lényegen (Elemér itt majdnem ingerülten közbevág: „de mi a lényeg?”) – mármint azon, hogy véget nem érő, semmiféle külső kényszer, még a halál által sem elvágható beszélgetésben vagyunk mindenkivel, akit szeretünk, kiváltképp azokkal, akiktől a halál áthidalhatatlan távolsága választ el minket.