Karafiáth Orsolya: Búcsú közelről - Vízy Dorka halálára és temetésére

Nekrológ

Akkor mondta el, hogy épp a 2012-es regénybemutatóm másnapján diagnosztizálták nála a betegséget, és úgy érzi, velem újra egészségesnek tudná érezni magát. Kipróbáltuk, így lett.

Vízy Dorka (hivatalos nevén dr. Vízy Dorottya) műsorvezető és újságíró 41 évet élt, ebből 19 éven át rádiózott, 2007-től vezette egészen haláláig a Kossuth rádió délutáni magazinműsorát, a Közelrőlt. Amíg csak lehetett, dolgozott, azt mondta, amíg riportot készít, illetve a közönségnek beszélhet, nem érzi a fájdalmat. Az utolsó időben, mikor már a mozgás is nehezére esett, akkor is hívott egy taxit, és beült a mikrofon mögé. Korábban egyáltalán nem akart „hallható” lenni, mert mindig a témakeresést és az interjúzást szerette a legjobban, illetve a vágást. Azt mondta, vágás közben érzi legjobban, hogy uralja az anyagot. Korábban orvosnak készült, és amikor már többször nem vették fel az orvosira, először a nővérképzőbe ment, amit egy év után abbahagyott – az nem volt neki való. Dolgozott csaposként Írországban, elvégzett egy sommelier-képzőt is. A jogtudományi egyetemet már rádiósként végezte el, hiszen 1995-től dolgozott a Magyar Rádiónál, ahol munkásságát több nívódíjjal ismerték el. A betegségét hihetetlen erővel viselte, minden fájdalmával együtt. Eljárt kórházakba beteg gyerekeknek felolvasni, a műsorában hangsúlyosan foglalkozott mindennel, ami szűken vagy tágabban a témát érintette. Nagy vágya volt, hogy egyszer természetfilmekben legyen hangalámondó. Állandóan adogattuk egymásnak a témákat, az interjúalanyokat, ha valami kontakt kellett vagy ötlet, hozzá fordultam. Ugyanolyan lelkesen vetette bele magát az én munkámba is, mint a sajátjába. Kíváncsi, nyitott ember volt, végtelenül lendületes. De aki ismerte, annak leginkább a mosolya maradt meg. Az a hibátlan, gyönyörű mosoly, amiből olyan könnyen lett nevetés.

Vízy Dorka és Karafiáth Orsolya

Vízy Dorka és Karafiáth Orsolya

 

Felnőtt korban ritkán szövődnek szoros barátságok, hogy közöttünk mégis, az talán a véletlenek morbid összejátszása miatt is volt. Jó pár éve ismertük egymást Dorkával, felületesen jóban is voltunk, mégis megdöbbentett, amikor bő két éve egyszer felhívott, hogy találkozni szeretne velem. Akkor mondta el, hogy épp a 2012-es regénybemutatóm (amin ott volt) másnapján diagnosztizálták nála a betegséget, és úgy érzi, velem újra egészségesnek tudná érezni magát. Kipróbáltuk, így lett. Az első igazi találkozás után nem volt nap, hogy legalább telefonon ne beszéltünk volna. Kiderült, alapvetően nagyon hasonlóak vagyunk. Ugyanazon nevetünk, hasonló könyvekért, filmekért, zenékért vagyunk oda. (Bár egy nagy vitánk mindig volt: melyik jobb, az Elfújta a szél – szerintem – vagy a Ben Hur – szerinte.) És mindketten imádtunk enni, gyakorlatilag mindent, csak jó legyen.

Vízy Dorka búcsúztatása a Szent Anna-templomban volt, január 21-én, délután háromkor. Nagyon sokan voltunk. Az ott elhangzott, és alább olvasható szöveget a közeli barátok írták, együtt, mondatonként, szavanként. Nem akartunk se életrajzot, se idézetet, se fennkölt szavakat: őt akartuk megidézni, azokat a dolgokat, amik fontosak voltak neki.

Dorka a hóemberek és madarak barátja volt. Rajongott a zenéért, a kék színért, a kék lábú szulákért. A Sportuszodáért, Sopronért, Ferenc pápáért és Assisi Szent Ferencért. Rómáért, a tengerért, a Menza salátáért, a Coyotte-ért, a bioétteremért, a hajógyári szigetért. A Melba csokiért és a párizsi kockáért, a rácsos-barackos sütiért.

Szerette a vasárnapi ebédeket a Nagyi kifőzdéjében, és utána a hosszú, ücsörgős délutánokat a Bambi presszóban. Imádta a Vízivárost, a Szent Anna-templom volt a menedéke.

Szeretett tanulni, kérdezni, nagyra becsülte a tudást, maga is jól tanított. Szerette a Magyar Rádiót, rajongott mestereiért. Szerette a váratlan meglepetéseket, a figyelmet, az igazságot és a szakmaiságot. Tisztelte az erőt és a tehetséget.

Az utazás, a világjárás, a társaság volt a mindene. Szerette a hosszú, nagy ívű beszélgetéseket, a rádióban és a magánéletében egyaránt.

Szenvedéllyel, kíváncsian és nyitottan élt, minden apróságnak tudott örülni. Lelkes, támogató barát és kolléga volt, olyankor is mosolygott, amikor mindenki sírt vagy legszívesebben sírt volna. Hangosan kacagott, felettébb jó humorérzéke volt minden téren, ritka kincs és nagyszerű kikapcsolódás volt vele minden perc.

Jó gyermeke volt szüleinek, létezése számukra 41 év ajándék volt.

Szép kezének forrósága, aurájának vibrálása egy angyali lényt sejtetett mindig.

Búcsúzik anyutól, aputól, barátaitól, kollégáitól és hallgatóitól.

Isten veled, Dorka.

Neked ajánljuk