Nekrológ

„Írhatok, amit akarok: valami / végül úgysem lesz másképp. Talán / ezért írok, amit akarok, valóban” – 1976-ban A mennyezet és a padló című kötetben jelentek meg ezek a sorok. Nem Tandori Dezső legismertebb sorai, de olyan korai evidencia jelenik meg bennük, ami végig ott lüktet majd a költői pálya következő, több mint négy évtizedében.

Az előadóművész március 2-án hunyt el.

80 éves volt.

Ha jól számolom, 36 évvel ezelőtt találkoztam először Randolph L. Brahammel (született Ábrahám Adolf; „az Adolftól valahogy elment a kedvem” – válaszolta egyszer, kacsintva, a tősgyökeres amerikai név eredetének kérdésére). Randy ekkor már a City University of New York tekintélyes professzora, a magyar holokauszt nagy hírű kutatója volt, én meg egy állástalan, szabadúszó fordító Budapestről – ennél nagyobb súlycsoportkülönbséget talán elképzelni is nehéz.

Mintha egyszeriben nem lennének megosztottságok, nem lennének „táborok”. Lajos még egyszer egy kisebb csodát tett.

A Postabank volt elnök-vezérigazgatójának haláláról családja számolt be.

Világszerte sántító párhuzamokkal búcsúztatták. A „francia Sinatra” ugyanis kivételesen tiszta ember volt; egészen máshogy volt politikus művész, mint nagyszerű kor- és pályatársa, Yves Montand; és éppen kétszer olyan hosszú élet jutott neki osztályrészül, mint a most női megfelelőjeként emlegetett másik kistermetű óriásnak, Edith Piafnak. Charles Aznavour egyedüli példány volt, aki mégis több egymást követő európai nemzedék számára adott példát arról, hogy milyen is a romantikus férfi.

Apám sokszor elmesélte, milyen érzés volt, amikor először megszólalt a házukban a rádió. 1927-ben a kis zalai faluban ez volt az első készülék, és Mayer kántortanítóékhoz eljött Széchenyi grófnő is, hogy belehallgasson az adásba.

Jövőre lett volna 100 éves.

Tudta, hogy mi az, amit már nem vagy még nem lehet megcsinálni.

Talán élete végéig hitt a megvalósítható igazságos társadalomban.

76 éves korában meghalt az elméleti fizika egyik kortárs klasszikusa, aki sok tekintetben kijelölte, merre fejlődjön a tudomány.

Kilencvenötödik évében elhunyt a magyar építészet doyenje, Zalaváry Lajos. Az elsők között került a Középülettervező Vállalathoz (Közti), amikor 1948-ban a magán-tervezőirodákat hatalmas állami vállalatokba tömörítették. Hatvan évvel később ugyaninnen ment nyugdíjba, de ezután is olyan aktívan vett részt az időközben részvénytársasággá alakult cég életében, hogy ha a Köztiben ma bárki kimondja: „a Mérnök úr”, az csakis Zalaváryra vonatkozhat.