Nekrológ

Az anyagelvű metafizikus

Lator László (1927–2023)

Nekrológ

A július 17-én elhunyt Lator László Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze, a Digitális Irodalmi és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, valamint ez utóbbinak egy időben ügyvezető elnöke olyan öreg volt, hogy azt már el kell magyarázni.

Arany János menyének a második férje, Voinovich Géza mesélte egyszer neki, mit válaszolt Jókai Mór arra a kíváncsi kérdésére, hogy milyen ember is volt Petőfi Sándor közvetlen baráti közelségből. Svábhegyi kertjében Jókai épp valami hosszú nyelű eszközzel dolgozott – Lator hol gereblyét mondott, hol ásót –, mert a karját, elmélázva, a maga elé állított szerszám nyelére helyezte, és úgy válaszolt: „Borzalmas.”

Latort hosszú élete utolsó harmadában volt módom ismerni: második egyetemi félévem elején merészkedtem be nevezetes szemináriumára, amelynek legkorábbi hallgatói, N. Kiss Zsuzsa és Ferencz Győző akkor már a harmincas éveik közepén jártak. A legjobb döntésem volt, hogy beültem az órára, amely, mint hamar kiderült, nem egészen az a műfordítói szeminárium volt, aminek a kurzuskínálat hirdette, hanem sokkal inkább költőiskola. Legalábbis az, aki nem írt verset, egy-két kivétellel nem sokáig bírta, miközben a törzstagok éveken át ott ültek hétfő esténként a bölcsészkar akkori épületének Szabad sajtó útra néző, harmadik emeleti kis termében.

Nemcsak a verscsinálásnak azokba a rejtelmeibe lehetett itt beavatást kapni, amelyek felől Lator esszéköteteiből bármely olvasó tájékozódhat, hanem egy Nadányi Zoltánról szóló történet lábjegyzetszerű, de dramaturgiailag nélkülözhetetlen adata révén például arról is értesülhettünk, hogy Marconnay Tibor, a mára szinte teljesen elfelejtett költő – a valamivel kevésbé elfelejtett Garai Gábor édesapja – öreg korára kényelmetlen pumpoló lett. Vagy arról – ami az ilyesminél sokkal érdekesebb –, hogy Kormos István a Fehér virág című verséről eleinte azt híresztelte, hogy Sárközi György, nem pedig, mint később szerette hangoztatni, Radnóti emlékére írta. Vagy hogy Kálnoky Lászlót a Hamualma és a Pusztuló arc című nagyszerű verseire Nemes Nagy Ágnes személye ihlette.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.