Noha viszontválaszra nem illő felelni, nem tudom megállni, hogy röviden ne reagáljak Vári György második cikkére, amelyben három pontba gyűjti a (szerintem korántsem „nagy ívű”) publicisztikámmal szembeni ellenérveit.
1. Gyurcsányt csak egy büntetőeljárás során illeti meg az ártatlanság vélelme, azon kívül nem: vele szemben elég a gyanú. Ez az abszurd „jogelv” a morális alapúnak hitt hatalmi téboly idején szokott uralkodóvá válni, lásd például a gyanúsak likvidálását a jakobinus terror idején. Gyurcsánnyal szemben persze csak a politikai nyaktilót alkalmaznák – ám azt a bal-, a liberális, a demokratikus oldalon is: másként nem érthető a Narancs címlapján szereplő „Ennyi volt” s a Vári első cikkét záró „most kellene abbahagyni” sem. Második cikkében ez olvasható: Gyurcsányt „bármivel megtámadhatják… az ő politikai felelőssége, hogy minden vád alól tisztázni tudja magát…” Miért is? Mert politikusként egyszer már tisztességtelennek bizonyult? Vagy mert vádlói eddig csak makulátlan eszközöket használtak? (Régen sütőport, most rejtett kamerás, manipulált, utólag cáfolt felvételt…) A „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani” (valójában mikszáthi) bonmot-ja úgy igaz, ahogy (most már) Vári is érti: aki nem látszik annak, arra nem voksolnak a választók. Gyurcsány valóban érdemtelen volna már a választásokon elszenvedhető (újabb) bukásra is? Egy bizonyítatlan gyanú miatt?
2. Első cikkében Vári nem „némi vezérkultuszt vélt felfedezni” a majálison, ahogy a másodikban fogalmazott, hanem ezt írta: „A DK épp olyan egyszemélyes vezérpárt, amilyen a Fidesz.” Nem kell hozzá filológusnak lenni: a két állítás nem ugyanaz. Így aztán nem is helyettesíthetők egymással, ahogy azt Vári (bár nyilván tudja, mégis) teszi. Nyilvánvaló az is, hogy hiába citál akárhány passzust a DK alapszabályából, amelyek az elnökség jogosítványait rögzítik: ezek a pártvezetés testületi jellegét igazolják. A vezérelv érvényesülését olyanokkal lehetne alátámasztani, amelyek az elnök egyszemélyi döntési jogát rögzítik. (Fölösleges újra elővenni az alapszabályt: az elnökség összehívásán és az ülésvezetésen túl nincs benne ilyen.) Az az „érv” pedig végképp súlytalan, hogy az elnökségből felsorolt három személy (Vitányi, Molnár és én) Vári szerint Gyurcsány híve: normál esetben bármely párt elnökségére igaz, hogy annak tagjai zömükben (minimum többségükben) támogatják a saját pártelnöküket.
3. Abban egyetértünk, hogy „nem elég gazemberezni”. A magam részéről – több idevágó kötet és temérdek (köztük pár „nagy ívű”) publicisztika szerzőjeként – elmondhatom, hogy ennél többet is tettem Orbánék vonatkozásában. Egyetérthetünk abban is, hogy „a jogállami intézményrendszer helyreállításához számos megegyezésre lesz szükség”. Ám azt semmiképp se gondolom, hogy e kompromisszumokat épp azokkal a gazemberekkel kellene megkötnünk, akik – Rákosiékkal ellentétben: minden külső hatalmi kényszer nélkül – saját kezűleg verték szét a szóban forgó jogállami intézményrendszert.
Debreczeni József
