Magyar Narancs, 2003. augusztus 14.
Kedves MaNcs!
Nagyon nem szívesen vitatkozom Tüske Lászlóval, hiszen ő ért az iszlám-arab kultúrához, én meg nem. Viszont mégis kénytelen vagyok, mert az iszlám fundamentalizmusról szóló írása szerintem megtévesztő optimizmust sugall. Az ugyanis a végső mondanivalója, hogy bár az iszlám fundamentalizmusnak - és a belőle kisarjadó terrorizmusnak - megvannak a maga gyökerei az iszlámban, mindazonáltal a fundamentalizmus az iszlámnak csak az egyik - éspedig egyértelműen kisebbségi - irányzata.
Ez leíró értelemben biztosan így van, ámde a Nyugat és az iszlám viszonyát illetően nem az a kérdés, hogy pillanatnyilag a mozlimok hány százaléka tartozik a fundamentalisták táborába, hanem az, hogy vajon a fundamentalizmus és a terrorizmus az iszlám logikus, adekvát válasza-e a modern világ kihívásaira, vagy sem. Én azt hiszem, hogy igenis az, és éppen ezért a Nyugatnak a jövőben is fel kell készülnie az újabb és újabb konfliktusokra az iszlámmal.
Miért van az így? A nagy világvallások nem pusztán metafizikai igazságrendszerek, hanem társadalmi hagyományok és az emberi életet megszervező ideológiák, amelyeket az emberek többsége neveltetése során szív magába. Mint ilyen életszervező rendszerek azonban a vallások menthetetlenül elavultak. Egyrészt azért, mert a modern, globális kapitalizmus civilizációjában állandóak a technikai - és az általuk generált kulturális-életmódbeli - változások, s ezeket a változásokat, az emberi élet egyre bővülő lehetőségeit nem lehet e régi tradíciók Prokrusztész-ágyába szorítani. Másrészt azért, mert a modern világban az emberek óhatatlanul folyamatosan kapcsolatba kerülnek a saját kultúrájukon kívül más tradíciókkal is, és egyre kevesebben lesznek azok, akik készek "vakon" követni a saját hagyományuk áthagyományozott mintáit. Végül pedig: a modern, liberális társadalomban minden tanítás, életszabály kritizálhatóvá, megvitathatóvá és így elvethetővé válik...
Ebben a világban a vallások megszelídülnek, elveszítik korábbi félelmetes tömegmozgósító erejüket, intoleranciájukat, dogmantikus vonásaikat: egyesek "klubszerű" csoportjaivá válnak, végső soron ugyanolyan jelenséggé, mint a komolyzene vagy a régiséggyűjtés.
Nyilvánvaló azonban, hogy a fogyasztói társadalom Amerikából és Nyugat-Európából szétgyűrűző dinamikája, inger- és információáradata előbb-utóbb a legerősebb tradícióit is felőrli. A tradicionális vallásosság hanyatlásának a nyugati kultúrában feltartóztathatatlan folyamata előbb-utóbb eléri az iszlám világot is. A sah ellen lázadó iráni fundamentalisták felgyújtották ugyan a teheráni diszkókat és mozikat, de ma - két évtizedes iszlám diktatúra után - az iráni fiatalok a tálib rendszert felszámoló amerikai beavatkozás mellett tüntettek, és az iráni sajtóban olyan viták folynak az iszlám és a demokrácia viszonyáról, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek azokra, amelyek a szocializmus és a demokrácia viszonyáról folytak Magyarországon a kommunizmus vége felé.
Következésképpen az iszlám csak egyetlen módon őrizheti meg magát integer formában: ha sikerül elpusztítania a liberális-kapitalista világcivilizációt. A televíziózást betiltó, a WTC-t elpusztító tálibok sokkal világosabban értik a vallás és a modern, kapitalista világ viszonyát, mint például a "keresztény-nemzeti-polgári" Magyarországról fantáziáló magyar jobboldal...
Ugyanez a következtetés adódik a modernizációs zsákutcában vergődő arab-mohamedán országok gazdasági-társadalmi helyzetéből is. Az integrálódó világgazdaság, a nyugati életszínvonalnak a modern médiumok révén hozzájuk is eljutó vonzóereje e társadalmak elé azt a kihívást állítja, hogy vagy felzárkóznak egy tőlük idegen és évszázados lépéselőnnyel rendelkező kultúra technológiai-gazdasági színvonalához, vagy annak a kiszolgálóivá válnak... Az előbbi nem sikerült: a laikus modernizációs ideológiák az arab világban kifulladtak. Az utóbbit magukat az "igaz hit" letéteményeseinek gondoló iszlám társadalmak kulturális öntudata, büszkesége teszi lehetetlenné. Marad egy harmadik lehetőség: elpusztítani a Nyugatot, és elosztani a gazdagságát.
Természetesen (egyelőre) nincs olyan komoly irányzat vagy személyiség az iszlám világban, amely ilyen törekvéseket nyíltan támogatna, mert minden gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy a Nyugat katonai erőfölénye egy ilyen kísérletet eleve reménytelenné tesz. Ugyanakkor a nagy történelmi konfliktusokat sohasem csak a katonai erőviszonyok döntik el, hanem szerepet játszanak bennük a lélektani tényezők is. Lélektanilag pedig az iszlám kultúra, amely szilárdan hisz a saját eszményeiben, erősebb, mint a nyugati világ, amelyben ma nincsenek nagy, közös, lelkesítő eszmék...
Éppen ezért azt gondolom: az iszlám terrorizmus és fundamentalizmus eddigi megnyilvánulásai csak a "jéghegy csúcsát" jelentik. Az iszlám országok helyzete a mai világrend felszíne alatt ketyegő "időzített bomba". És ezt a bombát csak az erőszakos fellépés, a gazdasági segítségnyújtás és a felzárkóztató programok ügyes keverésével lehet hatástalanítani.
Szalai Miklós
(Budapest)
Átmentünk a szivárvány alatt
Magyar Narancs, 2003. augusztus 21.
Olvasói levelek
Magyar Narancs, 2003. július 17.
Magyar Narancs, 2003. augusztus 14.
Magyar Narancs, 2003. augusztus 21.
Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter 2003. aug. 21-én a MaNcs-ban válaszolt az őt ért kritikákra. Többek között kifejti, hogy ő nyitotta meg a melegfesztivált, viszont a melegfel-vonulások nem az ő ízlésének valók. A felvonuláson nem is vett részt.
Nem Lévai Katalin nyitotta meg a fesztivált. A fesztivált a Művész mozi Chaplin termében júl. 3-án, 17.30-kor Joke Swiebel, az Európai Parlament holland képviselőnője nyitotta meg, majd Gusztos Péter, Farid Müller és Bill Schiller mondtak beszédet. Lévai Katalin a Huszárik teremben 20.30-kor kezdődött kerekasztal-beszélgetésen vett részt, Gusztos Péter, Tabajdi Csaba és mások társaságában.
Annál azonban, hogy Lévai Katalin szeretne a fesztivál megnyitójának szerepében tetszelegni, fontosabb, hogy ugyanúgy nem érti, hogy miért elfogadhatatlan, ha egy minisztert a személyes ízlése vezet, ahogy Dávid Ibolya volt miniszter sem értette, miért elfogadhatatlan, ha egy miniszter egy politikai ügyben a személyes hitbéli meggyőződését fejti ki. A Nap-kelte-interjúban Lévai Katalin miniszterként egy politikai műsorban, politikai témában adott interjút. Ebben a körben a személyes ízlés mint érv a szakmai alkalmatlanság bizonyítéka. Hogyha pedig a személyes ízlés a minisztert döntéseiben is befolyásolta, az az alkalmatlanság minősített esete.
A kérdés most már csak az, hogy politikai kérdésnek tekinthető-e az esélyegyenlőségi miniszter részvétele az egyik legnagyobb és a jogi diszkriminációt tekintve egyedülálló hazai kisebbség egyetlen, komolyabb sajtóvisszhangra számot tartó, politikai célok képviseletét is felvállaló rendezvényén. Az immár hagyománnyá vált fesztivál eddigi tapasztalatai alapján ugyanis komolyabb sajtóvisszhangra csak a színes, mozgalmas, harsány és igen: polgárpukkasztó, ízléstelen felvonulás számíthat. Éppen azért, mert ízléstelen.
Lévai Katalin saját állítása szerint egyik legfontosabb feladatának azt tekinti (egyébként helyesen), hogy segítsen a témát a közbeszéd részévé tenni. Erre a legjobb alkalom a felvonuláson való részvétel lett volna. Ha egy miniszter az első sorban, egy transzparenst a magasba tartva menetelt volna, az erről készített képet minden napi- és hetilap címoldalon közölte volna, minden híradóban vezető hír lett volna, interjúkérelmek véget nem érő sorára számíthatott volna.
Amikor csatlakozunk egy kiáltványhoz, mozgalomhoz vagy felvonuláshoz, a kitűzött politikai értékek, célok mellett foglalunk állást, és ehhez képest sokadrangú kérdés, hogy a felvonulók között esetleg lesznek kifogásolható öltözékű vagy viselkedésű emberek is. Azzal, hogy Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter nem vett részt a felvonuláson, azt üzente polgártársainknak, hogy nem ért egyet a melegek céljaival, többek között a heteroszexuálisok számára fenntartott jogintézmény megnyitásával. Azzal, hogy Lévai Katalin nem vett részt a felvonuláson, szánalmasan hiteltelenné vált minden további megnyilatkozása a melegek esélyegyenlőségével kapcsolatban. Üzenetének súlyát nem csökkenti, hogy végül is rászánta magát - részvételét az utolsó pillanatig lebegtetve -, hogy részt vegyen egy, témáját tekintve pontosan rá szabott beszélgetésen, amely sajtóérdeklődésre előre láthatóan nem számíthatott (miután a törvény-előkészítés eddigi folyamatából a melegeket kihagyta); vagy hogy utóbb bejelentette, fontosabb számára személyes undora, mint az elvi állásfoglalás.
Most már csak azon kell izgulnunk, vajon a vakok vagy a kerekes székben ülők elég esztétikusak lesznek-e Lévai Katalin számára? Vajon a romák elég jól fognak-e viselkedni ahhoz, hogy a miniszter részt vegyen a rendezvényeiken?
Kállai Ákos
