"Olvasói levelek"

  • .
  • 2010. november 25.

Olvasói levelek

Magyar Narancs, 2010. november 4. Kedves MaNcs, az Esztergomban zajló politikai komédiáról szóló cikketekben érintitek a (most már csak volt) Szent István Gimnázium ügyét.
Mindöszsze annyit szeretnék a történethez hozzátenni, hogy az iskola és a városi önkormányzat között feszülő ellentétek nem a tanárok elbocsátásával kezdődtek, hanem jóval korábban, egy ingatlancserével. Az iskola korábbi épületét (ami Esztergom történelmi belvárosában van) ugyanis 2010. január 1-jéig vissza kellett szolgáltatni a Szatmári Irgalmas Nővéreknek. Ezt az önkormányzat mint az iskola fenntartója már 2007-ben megtette, de mire sor került erre az intézkedésre, az iskolavezetés és az önkormányzat viszonya megromlott. Az önkormányzat az esztergomi Kanonok-sorra ígért épület helyett, "háláját kifejezve", az iskola új épületét Esztergom-Kertvárosban jelölte ki (nagyjából hat kilométerre a városközponttól, a külvárosban) egy évek óta üresen álló, leromlott állapotú iskolaépületben. Az új épületbe pedig rövidesen új igazgatót is szerzett - nos, ennek a döntésnek sem volt túl széles a rajongótábora.

Maradok hűséges olvasótok,

Merész Gergő öregdiák

A fehér Pelé

Magyar Narancs, 2010. november 18.

"Most, hogy az ördögi Wayne maradt, mindenki arra vár, hogy sérüléséből felépülve pályára lépjen a szerződése utáni első meccsén. Vajon mit tud mutatni két-háromszor nagyobb fizetésért?" - zárja le e - nyilvánvalóan költői - kérdéssel Dénes Ferenc Wayne Rooney ügyében megfogalmazott mondókáját. Minek, ha jól hüvelyezem ki a velejét, az a fő mondanivalója, hogy túl sokat keresnek a sztárfocisták. S ahhoz képest nem nagyon törik magukat abban sem, hogy igazi sportemberhez méltó magánéletet éljenek, de meglesz ennek még a böjtje, s a közönség majd kimondja a sztár fejére a halálos ítéletet.

Vagy kimondja, vagy nem mondja ki - én erre tippelek. Ilyen a foci manapság, s nem is az az egészben a csodálatos, hogy ilyen, hanem inkább az, hogy ezen Dénes Ferenc (bár ő nem is annyira) és Sir Alex Fergusson csodálkozik.

Az angol labdarúgás az 1966-os világbajnoki cím otthontartása óta folyamatosan vezető szerepet vitt az európai klubküzdelmekben, de hegemóniára finoman szólva sem tett szert. Jelen szakmai állapotában erre alig is van esélye. Az ennyire felvert árakra éppen a túlélés miatt van szüksége, hogy úgy tűnjék, magas a tét.

Váradi Ernő

Budapest

Poszterférfiak, címlapnők

Magyar Narancs, 2010. november 11.

Drága Narancs,

a szokásosnál is nagyobb kíváncsisággal fogtam az olvasásba, amikor láttam, hogy legkedvesebb tévésorozatomról, a Mad Men - Reklámőrültekről közöltök kritikát, ám sajnos tömény keserűséggel kellett az asztalra csapnom kedvenc lapomat. Számomra úgy tűnik, a szerző (- greff -) is azok közé tartozik, akik úgy vélik, egy filmben nem történik semmi sem, ha nincs benne láncfűrész és időutazás, vagy ha a cselekmény nem egy tankhajón játszódik fegyverropogás idején, alulöltözött bakfisok körében. Egy házastársi krízis mély és megrázó ábrázolását közhelyesnek tartani pedig, tartok tőle, csakis a cikkíró meghökkentő éretlenségének leleplezésére alkalmas. Talán nem volna haszontalan, ha a szerző nem csak a GQ-t lapozgatná, hanem előfizetne mondjuk a Kreatívra is...

Bathó Márk

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.