Bár az akkor alkalmazott feltevések jelentős része a gazdaság azóta bekövetkezett alakulása miatt már nem állja meg a helyét - úgymint az állásvesztések számának csökkenése és a frankárfolyam stabilizálódása 2010 után -, ennek a cikknek az egyik legfontosabb megállapítása pontosan az volt, amit Felcsuti Péter is gyanít, hogy a lakáshitelek bedőlésének elsődleges oka a háztartások jövedelmének csökkenése, elsősorban az állásvesztések miatt. A tanulmány empirikus alapokra épül, és módszertanilag megalapozott. A KSH Háztartási Költségvetési Felvétele, a PSZÁF és a BAR-lista adatait használja fel, s ezek alapján készít elemzést és előrejelzést. Tudomásom szerint a cikk azóta a Közgazdasági Szemlében is megjelent.
Üdv,
Benedek Dóra
"Pillanatnyi politikai előnyökért"
Magyar Narancs, 2011. szeptember 15.
Olvasói levelek
Magyar Narancs, 2011. október 6.
Nincs rosszabb annál, ha a tudatlanság magabiztossággal párosul. Dr. Havast megóvandó ettől, és mert nem esik jól, hogy megkérdőjelezi a jóhiszeműségemet, az alábbiakban egy kicsit részletesebben ismertetem, hogyan lehet forintforrásból svájcifrank-hitelt "csinálni". Tehát: a forintforrással rendelkező bank keres egy másik bankot, amelynek svájcifrank-forrása van, és forintforrásra van szüksége (mert például magyar állampapírt akar venni). Megállapodik vele, hogy elcseréli vele a forintbetétjét a frankbetét ellenében egy bizonyos időszakra (ez egy naptól akár öt évig is terjedhet). A két fél kötelezettséget vállal arra, hogy az időszak végén visszacserélik betétjeiket. A betéteket a bankok mérlegük forrásoldalán tartják nyilván, a visszacserélési kötelezettséget pedig "vonal alatt", azaz mérlegen kívül. A betétcsere időtartama alatt mindkét fél a kölcsönbe vett betét devizanemének kamatát fizeti a másiknak. Ez egy szokványos pénzpiaci művelet, amelyet currency swapnak (devizacserének) neveznek, és a bankok nagyjából harminc éve használják az eszközeik és forrásaik közötti összhang megteremtésére mindenütt a világon, így Lengyelországban és Magyarországon is. Mint a fentiekből látható, ez nem virtuális, hanem nagyon is valóságos fedezet. Látható az is, hogy a hitelnyújtás, illetve az adós szempontjából semmi különbség nincs aközött, hogy a hitelnyújtás pillanatában, vagy bármikor később, a hitelező bank eredetileg is frankbetéttel rendelkezett (például úgy, hogy rövid vagy középlejáratú svájcifrank-hitelt vett fel valamelyik partnerétől, netán betétesétől), vagy belföldön gyűjtött forintbetéteit "felhasználva" currency swap révén jutott frankforrásokhoz. A valóságban a magyarországi bankok a kettő kombinációját alkalmazták. És még egy lényeges mozzanat: amikor a bank az ügyfélnek a fenti források terhére frankhitelt nyújt, ahogy a szakma mondja, nincs nyitott pozíciója, mert mérlegének eszköz- és forrásoldalon egyaránt svájci frankban denominált összegek vannak, azaz a bank helyzete semleges az árfolyamváltozásra, tehát nem nyer és nem veszít, ha az árfolyam változik. Nyitott pozíciója az ügyfélnek van, ami az árfolyamkitettség mellett a forint és a svájci frank közötti kamatkülönbséget is magában foglalja.
A bank árfolyamkockázatot ugyan nem fut, de hitelkockázatot igen, ti. ügyfeleinek nemfizetési kockázatát (ami ezekben az években nagy és növekvő), ami számára veszteséget okoz. Megjegyzendő, hogy a bank számára nemcsak a tényleges, de a várható (feltételezett) nemfizetés is kockázat, illetve veszteség. Ezért nevetséges és értelmetlen arról értekezni, hogy ne csak az ügyfél, de a bankok is vállaljanak kockázatot. Ha meg az állam ebbe a folyamatba belép (ami adott esetben akár indokolt is lehet), nagyon kell vigyáznia, hogy ezt úgy tegye, hogy ne csak a "százezer család" érdekeit védje, de a tízmillió magyart eltartó gazdaságét is, hiszen a bankok hitelezési tevékenysége elengedhetetlenül szükséges a gazdasági növekedéshez. Az állami beavatkozás - mint a jelenlegi példa mutatja - könnyen vezethet a banki hitelezési tevékenység lefagyásához.
Dr. Havasnak ezt nem feltétlenül kell tudni; annak viszont, aki magát bankszakembernek tartja, és a kérdésben folyamatosan szerepel a nyilvánosság előtt, nagyon is.
Felcsuti Péter
Egotrip. Ekotrip. Kamatplafon és uzsora
Magyar Narancs, 2011. szeptember 29.
Tisztelt Szerkesztőség!
Várhegyi Éva szolid kritikát fogalmaz meg a lakáshitel-kamatplafonnal kapcsolatos javaslatunkról. Ebben úgy véli, hogy a referenciakamat + 5 százalékos thm limit nem felel meg az "európai gyakorlatnak", nem eléggé "életszerű". Helyette erősebb versenyszabályozást és fogyasztóvédelmet javasolna, hiszen csak ez kompatibilis a piacgazdasággal. Véleményünk szerint a kritika minden eleme sántít. A brüsszeli bizottság által megrendelt tanulmány (Project No. ETD/2009/IM/H3/87) 432 oldalon tekinti át a különböző európai kamatkorlátozásokat. Azzal pedig egy pénzügykutató nyilván tisztában van, hogy Franciaországtól Lengyelországig léteznek numerikus vagy arányos (de mindenképpen "objektív", nem a bíróságokra bízott) hitelkorlátok a jelzáloghitelekre is. Az 5 százalékos szintet szakértőink az Európában "bevett", avagy átlagos kamatfelárakhoz igazították (ha jól értjük, a szerző is valami ilyesmivel szimpatizálna - mindenesetre a pontos mérték tekintetében nyitottak vagyunk a szakmai vitára). Ezenfelül hadd emlékeztessem, hogy az LMP volt az egyetlen parlamenti párt, amely nemmel szavazott a végtörlesztési javaslatra. Az LMP felelősnek tartja a bankokat a devizahitel-válság előidézéséért, és nagyobb szerepvállalást vár el részükről a helyzet megoldásában, de ez nem szolgálhat indokul arra, hogy egy megalapozatlan, improvizatív intézkedéssel vállalhatatlan módon avatkozzon be az állam két magánfél közötti jogviszonyba, újabb pofont adva a kiszámíthatóságnak és a jogbiztonságnak. Várhegyi érvelése végső soron arra a hamis dichotómiára épül, hogy a magyar hiteles ügyfelek kisemmizéséhez vezető, alig szabályozott kapitalizmus egyetlen alternatívája az államszocialista tervgazdaság (vagy Mária Terézia). A valóságban - ahogy a fenti jelentés is mutatja - számos egyéb árnyalata van a létező kapitalizmusnak. Mivel a diagnózisban egyetértünk ("piaci torzulások miatt elfutott árak"), arra kérjük Várhegyi Évát, hogy a bizonyítottan hatástalan megoldásokkal szemben adjon egy esélyt az LMP kamatplafon-javaslatának is.
Üdvözlettel,
Scheiring Gábor,
az LMP országgyűlési képviselője
Adják az ívet
Magyar Narancs, 2011. szeptember 29.
A MaNcs-ban közölt cikk a népszámlálásról - szokás szerint - messze meghaladta a magyar sajtó más orgánumaiban megjelent cikkek színvonalát. Ez utóbbiak többségükben egy MTI-tájékoztató szintjén álltak. Nem sokkal haladták meg a népszámlálási kérdőív kitöltési útmutatóját, illetve az űrlapokhoz mellékelt, a KSH elnöke által írt levelet. A MaNcs cikke megpróbál a sikamlós témákban választ találni, de úgy érzem, nem ásott elég mélyre.
Ami engem és a legtöbb embert foglalkoztatja, az nem a személyi kérdőív, hanem az ún. lakás-kérdőív. Én úgy találom, hogy ez a kérdőív messze túlmegy egy statisztikai adatgyűjtés szintjén, még akkor is, ha ez esetben az EU által is előírt, tízévente ismétlődő népszámlálásról van szó. Nem értem, hogy mi szükség van a pontos lakáscím megadására, amely a személyi azonosítóval és belépési kóddal együtt az adatgyűjtés anonimitását teljes mértékben felülírja. Természetesen tudom, hogy "a beszerzett adatok csak statisztikai célra használhatók", és a törvény előírja az azonosítók törlését bizonyos idő eltelte után, ez azonban - legalábbis engem - nem nyugtat meg. Érdekes, hogy az adatvédelmi biztos mindent rendben talált, és biztos abban, hogy a KSH valóban eleget tesz a törvényben számára előírt adattörlési kötelezettségének, időben. A lakáskérdőív ugyanis teljes egészében megfelel egy szabályos adóbevallásnak, és ismerjük az adóhatóság mérhetetlen becsvágyát, hogy minden adatot megtudjon rólunk. Ki biztosít engem arról, hogy a lakáskérdőív adatai nem kerülnek előbb-utóbb a NAV-hoz? Manapság, amikor a visszamenőleges jogalkotás nem bűn, sőt gyakorlat, akkor könnyen elképzelhető, hogy a kormány egy egyszerű rendelettel a KSH-t kötelezi/utasítja az adatok megküldésére. Az elektronikus adatbázisok egyébként is bármikor feltörhetők, csak a hekkerek jóindulatán múlik, hogy mikor törik fel a KSH szerverét és a megszerzett adatokkal mikor élnek vissza. Amennyiben a lakáskérdőív nem tartalmazna pontos lakcímet és a személyi azonosítót, akkor a betörésnek nem lenne értelme. A jelen megoldásnál azonban van.
További megválaszolatlan kérdés a népszámlálásban való részvétel kötelező jellegét illeti. A törvény szerint a részvétel, azaz a válaszadás kötelező. Arról a törvényben nem találtam szabályt, hogy mi a helyzet akkor, ha valaki mégsem válaszol, vagy a valóságnak nem megfelelő adatokat közöl. Egyes vélemények szerint ez szabálysértés. A vonatkozó jogszabály, az egyes szabálysértésekről szóló kormányrendelet két hasonló tényállást tartalmaz, az egyik a 31. §-ban az adatszolgáltatással, nyilvántartással, hatósági ellenőrzéssel kapcsolatos kötelezettségek megszegése, a másik pedig a 31/B §-ban a statisztikai adatszolgáltatással kapcsolatos szabálysértés. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi tűnik speciálisan megvalósíthatónak, bár ez csak az adatszolgáltatás nem teljesítését és a gondatlanul elkövetett valótlan adatközlést rendeli büntetni. Az első tényállás ugyan tartalmazza a szándékos elkövetést is, de a feljelentés megtételére jogosult szervek köréből a KSH hiányzik, így ebben a szabálysértésben nem a népszámlálásról van szó. További kérdés ezzel kapcsolatban az, vajon hogyan lehetne bizonyítani, hogy valaki elkövette - bármelyik - szabálysértési alakzatot? Különösen kíváncsi lennék arra, hogy az adatok valótlanságát hogyan bizonyítaná a feljelentő? Amennyiben ugyanis a feljelentő bizonyítani tudja, hogy valaki például csak 3 szobát írt be 5 helyett, az csakis úgy tehette ezt, hogy megsértette az adatok titkosságára vonatkozó szabályokat. Így véleményem szerint "az adatszolgáltatás kötelező" formula tipikus lex imperfecta, mert a szankció alkalmazása praktikusan elképzelhetetlen.
Véleményem szerint mindez elkerülhető lett volna, ha a kérdőív elkészítésénél egy olyan szoftvert írnak, ami az adatok összekapcsolhatóságát kizárja. Természetesen egy ilyen szoftver elkészítése csak pénzkérdés. A népszámlálásra kiadott milliárdokat ismerve ez nem lehetett volna valós akadály.
Dr. Sziklai János ügyvéd
Van másik?
Magyar Narancs, 2011. szeptember 22.
Kedves MaNcs!
Schein Gábor identitáscsoportokról (is) szóló publicisztikája a Védegyletet is említi - épp az identitásunkról mond valótlant. "Az identitáscsoportok politikai hatékonysága először Sólyom László államfővé választásakor, majd az LMP választási sikerében mutatkozott meg. Ekkor azonban a cél még az volt, hogy egy olyan természetvédő identitáscsoport, mint a Védegylet, bejuttassa a maga képviselőit a parlamenti politizálás sáncai mögé (...)."
A Védegylet nem "természetvédő", hanem ökopolitikai. A "természetvédő" jelző a Védegylet minimális ismeretére se utal, és még a "környezetvédő" jelzővel is messze járt volna a szerző. A legújabb hír a honlapunkon egy szolidaritási nyilatkozat a szakszervezetekkel, amelyeknek a tervezett tüntetését betiltották. Ennek mi köze lenne a "természetvédelemhez"?
A Védegylet az elejétől azt képviselte, hogy a környezet önmagában védhetetlen, egységes rendszerkritikára van szükség, amelyben ez a szociális és emberi jogi problémákkal együtt kezelendő. A Védegylet munkája sohasem volt azonos a puszta természetvédelemmel. Ki tudná eldönteni, hogy olyan témákban, mint a környezeti igazságosság, az energiaszegénység, a méltányos kereskedelem, a részvételi demokrácia, az élelmiszer-önrendelkezés, hol ér véget a természet- és környezetvédelem, és hol kezdődik a szociális és jogvédő vonal?
A Védegylet elsősorban országos ökopolitikai civil szervezet, és nem "identitáscsoport". A munkánkban nem a közös értékeinkre fölépülő valamiféle partikuláris identitásunk megélése, érvényre juttatása a cél. Nem a tagság vagy egy választott csoport jogvédelme a célunk, hanem a demokrácia radikalizálása, a fenntarthatóság intézményeinek létrehozása - de legalább a jogállam megőrzése úgy általában.
Az ökopolitikánkban alap, hogy a politika nem a pártok kizárólagos játékszere, hanem a közügyekben való részvétel. A politika minden állampolgáré, jogunk van részt venni az életünket meghatározó döntésekben. Ez a politikafelfogás pontosan a politikának az a "parlamenten kívülről" végzett "újradefiniálása", amiben reménykedik Schein Gábor, és amit - ki tudja, miért - az ebben úttörő Védegylet esetében nem vesz észre, hanem természetvédelemre egyszerűsít.
Sólyom László nem egy beépített természetvédelmi ügynöke volt a Védegyletnek, hanem az Alkotmánybíróság volt elnöke, egy autonóm, minden párttól független köztársasági elnök. A Védegylettől is teljesen független volt, nemhogy kivételes, de semmilyen kapcsolatot nem tartottunk meg. Az LMP-vel sem több a kapcsolatunk, mint bármely civil szervezetnek, néha inkább kevesebb. Schein Gábor nem említette, de beépítettünk egy új ombudsmant is a politikai rendszerbe 2007- 2008-ban, a jövő nemzedékek ombudsmanját - vele se volt soha privilegizált helyzetünk, sőt az Alaptörvény miatt a vitát is vállaltuk vele.
Schein Gáborral ellentétben már tíz éve, alakulásunk óta azt gondoljuk, hogy baj van a magyar demokratikus jogrendszer működésével, mi nem egy éve, hanem tíz éve vagyunk elégedetlenek a pártok teljesítményével, teljesen függetlenül attól, hogy melyik párt kormányoz. Beteg politika ellen helyes, de lassan ható gyógyír lesz a nálunk még gyenge civil társadalom, nem pedig egy bekapható pirula.
Vida Viktor
(Védegylet)
