Második olvasásra döbbenek rá, hogy a rutén paraszt antiszemita felfogásának ismertetéséből mi hiányzott nekem. Annak elemzése, hogy a ma élő magyarok nézetei vajon azonosíthatók-e a kárpátaljai kis népek száz évvel ezelőtti tudatvilágával. Konkrétan: nem értem, vajon Révész Sándor szerint a megélt élményekből lehet-e levezetni egy-egy társadalmi csoport történelmi téves eszméit, vagy annak forrása a média, a manipuláció is lehet? Lehet-e azt mondanunk: azért lett nálunk egy fiatal generáció nagy számban jobbikos szavazópolgár, sőt vonulgatni szerető "masírozógép", mert megélte a zsidó bankárok "szorítását" és a roma polgártársak "antiszociális életmódját", mert egzisztenciája miattuk veszélybe került, vagy azért, mert erre a nézetre tanították?
A rasszizmus, az antiszemitizmus mindenkor lappangott az európai társadalmakban (hiszen az emberek keresztényként is szemben álltak a "mózeshitűeknek" nézett és lenézett zsidókkal), de hivatalossá, állami ideológiává csak az első világháború után emelkedett ez, miként a másik kirekesztő politikai ideológia, a bolsevizmus is. Közhely, hogy a vesztes háborúk okozzák a tömegek dühét, ami faji vagy osztály-előítéletben kicsúcsosodva bosszúra sarkallhat egyébként normálisnak látszó embereket is. Én ehhez a magyarázathoz szívesen hozzátenném azt a társadalompszichológiai szempontból nem érdektelen tényt, hogy az 1920-as években apa nélkül nevelődtek fel az új, ideológiai alapú identitás első vállalói. Ezek a felnövekvő emberek már nem azt harsogták elsődlegesen, hogy keresztények, mint apáik nemzedéke, hanem azt, hogy fasiszták, nácik, bolsevikok. És elhitték vezéreiknek, hogy ők modernebbek és hősiesebbek apáiknál! A lövészárokban elhunyt apák helyett más kapaszkodót kerestek és találtak a fiatalok, példaképük volt Hitler, Mussolini és Sztálin, és szívesen játszottak "katonásdit" a 30-as években, nem is sejtve, hogy hasonló sorsra jutnak gyűlölködő politikusaik miatt, mint apáik nemzedéke.
Révész védi a mai időket, mondván, még nincs fasizmus nálunk, még vannak ellenzéki pártok, még van némi szabad médiafelület is, még élhetünk a morgolódás jogával, ha náci szellemű színházat gründol az általunk megválasztott főpolgármester. Igaz, igaz! De vajon kik olvassák el a mi sorainkat? És vajon akik Kertész Ákostól elvették a Kossuth-díjat és a díszpolgárságot, olvasták-e az inkriminált cikkét? Azt képzelni sem merem, hogy valaha olvasták az író sikerregényét, a Makrát, amelyben nem is annyira latensen benne van, mitől félt, mitől irtózott a Kádár-érában egy melós, aki zsidónak és/vagy cigánynak látszott. A szintén melós külvárosi magyaroktól! Azért gyáva bevallani, hogy tehetséges szobrász is lehetne, azért retteg, mert irigyelni fogják és kiközösítik majd, ha kiderül, sikeresebb lehet, mint munkatársai.
Hogy és miért jutott el idáig a magyar ifjúság színe-virága is, a diplomások nagyon jelentős hányada, hogy mindenkit irigyel, aki sikeres, és gyűlöletbeszédekre hallgat, bűnbakokat keres megoldások helyett? Hiszen a fentebb vázolt történelmi feltételek egyike sem adott napjainkban! Hol rontottuk el mi, tanítók, tollforgatók? Kikre hallgat ez a generáció a felszínes műveltséget adó internetes portálokon kívül?
Valamikor számos barátunkkal vallottuk azt, jó történelemtanárokként akarunk szolgálni azért, hogy ne ismétlődhessen meg soha többé sem hazánkban, sem Európában a már két világháborút kirobbantó, önsorsrontó politika. Hol vagytok ti, régi "játszótársak"?
Domokos Zsuzsa címzetes egyetemi vezető tanár
