"Olvasói levelek "- A szocreál egzisztencialista

  • .
  • 2010. február 4.

Olvasói levelek

Magyar Narancs, 2009. december 17. A Rozsdatemető 11 éves koromban, 1963 őszén került a kezembe, azt követően, hogy családom felnőtt tagjai már mind elolvasták.
A regénnyel történő első ismerkedés csalódást okozott, úgy éreztem, hogy becsaptak. Mi lehet a rendkívüli Hábetlerék sorsában? Hiszen - értelmiségi hátterű szüleimen kívül - mindenki így él a környezetemben. A házastársak néha verekednek, csalják egymást, elválnak és újra összejönnek, a kis alapterületű zsúfolt lakásokban a családtagok ordítoznak, részegeskednek, hogy egyéb szörnyűségek (vö. Hábetlerék "elfelejtik" megmenteni Jani szerelmét és gyerekét; a szomszédasszony intézetbe adja az életvitelét zavaró kamasz lányát, s annak minden könyörgése ellenére még karácsonyra sem hozza haza) részleteiről már ne is essen szó.

Másodjára 1968-69-ben középiskolásként olvastam a regényt, emlékeim szerint nem kötelező, hanem ajánlott olvasmányként. Akkor "az jött le belőle" - valószínűleg nem függetlenül az éppen szárnyait bontogató Mechanizmustól -, hogy ha szorgalmasan tanulsz, viheted valamire, ember lesz belőled, s életed másként alakul, mint Pék Máriáé és családjáé.

Harmadszor már egyetemet végzett, világot (Kelet-Európa) és gyárat (óbudai Goldberger) látott felnőtt emberként, 1979-ben olvastam a Rozsdatemetőt. A könyv megrendített és kétségbe ejtett. Nekem azt üzente, hogy a Hábetler-lét nem rendszerfüggő. Amíg munkások tömegei sötét, hatalmas, gépolajtól bűzlő üzemcsarnokokban, transzmisszió által hajtott gépeken, fülsüketítő zajban drehálnak, addig nekik nincs menekvés a nehéz fizikai munka - trolibusz - vasárnap ebéd utáni hortyogás szentháromságából, a társadalom egésze számára pedig a propaganda által hirdetett boldog jövő nem egyéb hazug illúziónál.

A rendszerváltás persze megoldotta a problémát, mivel en bloc megszüntette a Rozsdatemetőben szereplő munkásosztályt, annak termelőeszközeivel együtt. Jól, rosszul, ez volt az egyedüli lehetséges megoldás - ma még nem tudhatjuk. Talán jön egy új Fejes Endre, s megírja.

Réthi Sándor

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.