Másodjára 1968-69-ben középiskolásként olvastam a regényt, emlékeim szerint nem kötelező, hanem ajánlott olvasmányként. Akkor "az jött le belőle" - valószínűleg nem függetlenül az éppen szárnyait bontogató Mechanizmustól -, hogy ha szorgalmasan tanulsz, viheted valamire, ember lesz belőled, s életed másként alakul, mint Pék Máriáé és családjáé.
Harmadszor már egyetemet végzett, világot (Kelet-Európa) és gyárat (óbudai Goldberger) látott felnőtt emberként, 1979-ben olvastam a Rozsdatemetőt. A könyv megrendített és kétségbe ejtett. Nekem azt üzente, hogy a Hábetler-lét nem rendszerfüggő. Amíg munkások tömegei sötét, hatalmas, gépolajtól bűzlő üzemcsarnokokban, transzmisszió által hajtott gépeken, fülsüketítő zajban drehálnak, addig nekik nincs menekvés a nehéz fizikai munka - trolibusz - vasárnap ebéd utáni hortyogás szentháromságából, a társadalom egésze számára pedig a propaganda által hirdetett boldog jövő nem egyéb hazug illúziónál.
A rendszerváltás persze megoldotta a problémát, mivel en bloc megszüntette a Rozsdatemetőben szereplő munkásosztályt, annak termelőeszközeivel együtt. Jól, rosszul, ez volt az egyedüli lehetséges megoldás - ma még nem tudhatjuk. Talán jön egy új Fejes Endre, s megírja.
Réthi Sándor
