Horváth szerint csak mítosz, hogy a cigány közösségek összetartóak. Nyilván a cigányok társadalmán belül is léteznek komoly konfliktusok, erről nemrégiben az Országos Kriminológiai Intézet is végzett egy kutatást, amiről nemrégiben az Origo is beszámolt ("Marják egymást a cigánytelepek lakói", 2009. december 5.). Ha azonban roma kerül szembe nem romával, a sorok az esetek többségében ugyanúgy összezárnak, akárcsak a nem cigányok egy részének a sorai, ha romákkal kerülnek szembe. Ez már csak így van egy mérgezett légkörben, amely azzal aligha oldható fel, hogy a hátrányosabb helyzetűekről csak jót volna szabad mondani. Annyira erős ez az összezárás, hogy még akkor is működik, ha a ráció ennek ellenkezőjét indokolná. Példa erre a legutóbbi olaszliszkai eset, amikor egy cigányok között kirobbant tömegverekedéshez hívtak ki rendőröket. A konfliktust az váltotta ki, hogy a kocsmába valakinek elfogyott a pénze, és a saját lányát ajánlotta fel italért egy másik társaságnak, amit azonban egy helyszínen tartózkodó fiatal, aki a lánnyal közeli kapcsolatban volt, nem vett jó néven. A cigányok között durva verekedés tört ki, ám amikor megérkeztek a rendőrök, mindenki egységesen ellenük fordult, a járőr egy tagjának még a pisztolyát is elvették, és csak a Miskolcról kiérkező kommandósok tudtak rendet teremteni. Ezen persze nem csodálkozhatunk, hiszen a rendőröket a cigányok túlnyomó többsége azonnal ellenségnek tekinti, hiszen ők testesítik meg számukra leginkább a fehér társadalom agresszióját. Helytelen politika úgy tenni, mintha csak a "fehérek" lennének előítéletesek a cigányokkal szemben. Ez fordítva is ugyanúgy működik.
Horváth állítása szerint "az olaszliszkai lincselés a gettólázadások legdurvább formája volt: bemegy egy idegen a Harlembe és meggyilkolják". Ebből az olvasónak azt kellene gondolnia, hogy a gyilkosok a gettósodott legszegényebbek közül kerültek ki, szociális helyzetük miatt követték el tettüket. Valójában azonban ez az olaszliszkai lincselésre egyáltalán nem igaz. A tettesek egyike sem a szegény cigányok közül került ki (azok ugyanis nem a lincselés helyszínén, a nem csak cigányok által lakott Kossuth Lajos utcában, hanem jóval távolabb, a Dankó Pista utcában laknak), sőt életszínvonaluk részben nagyobb is volt, mint a faluban sok nem cigányé. Bűncselekményüket nem az éhség motiválta, hanem a "szemet szemért" elv alkalmazása. Vagyis alapvetően nem szociális, hanem kulturális problémáról van szó. Ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha tudjuk, a kettő között szoros összefüggés létezik. Helytelen azonban minden roma elkövető esetében a bűncselekményt azzal relativizálni, hogy az illető "megélhetési" okokból követi el bűncselekményét. A terménylopások jelentős részét sem éhezők követik el. Példa erre a kesznyétei eset, amikor három roma saját bevallása szerint sem azért lopott uborkát, mert éhezett volna. Nem éhezve, hanem kocsmában töltötték az időt, és hazafelé tartva a lopást tartották szórakoztató ötletnek.
Olaszliszkán nem azzal kezdődött a cigány-nem cigány konfliktus, hogy 1944-ben deportálták a zsidókat és cigányokat költöztettek a helyükre. Az 1950-es években még kifejezetten jó viszony volt a két csoport között, amit az is jellemez, hogy amikor a tiszai árvíz a cigánysor házainak egy részét elöntötte, a károsultakat ideiglenesen nem cigányok is befogadták. Magyarán nem igaz, hogy a konfliktus oka az, hogy "a helyiek egy része nem tartotta őket méltónak arra, hogy egy levegőt szívjon velük". A konfliktus elharapódzásának legfontosabb oka a rendszerváltás óta a helytelen szociális segélyezés, és a falusi cigányok rossz túlélési stratégiája. A térségben ugyanis nemcsak a cigányok munkanélküliek, hanem a nem cigányok is, Olaszliszkán utóbbiak közül is sokan vannak, akik ugyanakkora nyomorban élnek. Miért van az, hogy ők mégsem produkálják ugyanazokat a válságjelenségeket? Miért képesek ők megművelni a konyhakertjeiket, míg a cigányok még csak egy gyümölcsfa ültetésére sem hajlandóak? Persze nem a "vérük" miatt, ahogy ezt rasszisták állítják, hanem azért, mert a kultúrájuk más. Másként szocializálódnak. Ebben a többségi társadalom felelőssége vitathatatlan, de ettől a kulturális különbség még tény.
Horváth Aladár szerint a romák egyetlen munkalehetősége az, hogy "napszámban a szőlőben dolgoznak". Ez csak jelentős megszorításokkal igaz. Többségük ugyanis nem hajlandó dolgozni, nem is "éri" meg neki a szezonmunkákban történő részvétel, amikor a munkanélküli-közmunkával vagy segéllyel jobban jár. Munkáltatásuk azért sem könynyű, mert többségük nem lát egy napnál előbbre (nem tanította meg őket erre senki). A napszámot sokan arra használják ki, hogy munkaadójukat becsapják: felügyelet nélkül megbízhatatlanok, este oda mennek vissza lopni, ahol reggel dolgoztak. Ezért sem alkalmaznak szívesen cigányokat a szőlőben. Olaszliszka környékén alapvetően 50-70 éves nem cigány szegények dolgoznak ott. A legidősebb néni, akivel szüreteltem, 80 éves is elmúlt.
Horváth Aladár helyesen mutat rá arra, hogy a romák körében tapasztalható nem romákkal szembeni előítéletesség (a "magyarozás" vagy a "parasztozás") csak következménye az ő diszkriminálásuknak. Azt is le kellene azonban szögezni, hogy a rasszista megnyilvánulásokkal minden esetben nyíltan szembe kell nézni, akkor se mentegethetők, ha a kisebbséghez tartozók követik el azokat. A kisebbség rasszizmusa ugyanis adott esetben többségivé válik, mint azokban a csereháti vagy taktaközi falvakban, ahol a nem cigányok élik meg magukat veszélyeztetett és üldözött kisebbségként, amikor "leparasztozzák" őket a közértben eléjük tolakodó roma fiatalok.
Egyetértve azzal, hogy a legszegényebbektől nehezen lehet elvárni külső segítség nélkül sorsuk jobbra fordítását, azt is le kell szögezni, hogy vidéken az integráció egyetlen lehetősége éppen az volna, ha a romák tényleg részt is vennének a mezőgazdaságban. Legalább azon a szinten, hogy önellátásukat házi kertjükből részben biztosítsák. Vagyis, hogy "paraszttá" váljanak. Csak ez teszi őket ugyanis integrálhatóvá a falusi társadalomban. Maguktól természetesen ez sem fog menni. Segíteni kell nekik ebben. Illúzió azonban azt gondolni, hogy a mezőgazdasági munkavégzésben történő integráció kikerülhető.
Ungváry Krisztián
