"Olvasói levelek" - "Elvették a magyarságunkat"

  • .
  • 2009. december 17.

Olvasói levelek

Magyar Narancs, 2009. november 26. Horváth Aladár a vele készült interjúban a cigányság, ezen belül az olaszliszkai romák esetében valótlan információkat közöl. Állítása szerint a cigány gyerekek közel fele, egyharmada a gettósodás miatt "koncentrációs táborba születik", ahol éheztetik őket.
A valóság ezzel szemben az, hogy az önkormányzatok, így a nevesített Olaszliszka önkormányzata is az óvodában és az iskolában napi háromszori étkezést biztosít az oda járóknak (ebből az ebéd meleg, és két vagy három fogás). Utóbbi minőségét magam is jól ismerem, mivel gyakran volt módom a napközis konyhán ebédelni. Bár az étel mindig kifogástalan volt, előfordul, hogy az "éhező" gyerekek az étel egy részét az utcán eldobálják, a szalámis zsemléből csak a szalámit eszik ki stb. Mindez nem azért van, mert ezek a gyerekek soha nem éheznének, hanem azért, mert sem szüleik, sem ők nem tudnak beosztani semmit, hanem úgy élnek, mint a bennszülöttek. Amikor jön a segély, a kutya is szalámit eszik, egy hét múlva pedig már semmijük sincs. Arról azonban szó sem lehet, hogy "éheztetnék" őket.

Horváth szerint csak mítosz, hogy a cigány közösségek összetartóak. Nyilván a cigányok társadalmán belül is léteznek komoly konfliktusok, erről nemrégiben az Országos Kriminológiai Intézet is végzett egy kutatást, amiről nemrégiben az Origo is beszámolt ("Marják egymást a cigánytelepek lakói", 2009. december 5.). Ha azonban roma kerül szembe nem romával, a sorok az esetek többségében ugyanúgy összezárnak, akárcsak a nem cigányok egy részének a sorai, ha romákkal kerülnek szembe. Ez már csak így van egy mérgezett légkörben, amely azzal aligha oldható fel, hogy a hátrányosabb helyzetűekről csak jót volna szabad mondani. Annyira erős ez az összezárás, hogy még akkor is működik, ha a ráció ennek ellenkezőjét indokolná. Példa erre a legutóbbi olaszliszkai eset, amikor egy cigányok között kirobbant tömegverekedéshez hívtak ki rendőröket. A konfliktust az váltotta ki, hogy a kocsmába valakinek elfogyott a pénze, és a saját lányát ajánlotta fel italért egy másik társaságnak, amit azonban egy helyszínen tartózkodó fiatal, aki a lánnyal közeli kapcsolatban volt, nem vett jó néven. A cigányok között durva verekedés tört ki, ám amikor megérkeztek a rendőrök, mindenki egységesen ellenük fordult, a járőr egy tagjának még a pisztolyát is elvették, és csak a Miskolcról kiérkező kommandósok tudtak rendet teremteni. Ezen persze nem csodálkozhatunk, hiszen a rendőröket a cigányok túlnyomó többsége azonnal ellenségnek tekinti, hiszen ők testesítik meg számukra leginkább a fehér társadalom agresszióját. Helytelen politika úgy tenni, mintha csak a "fehérek" lennének előítéletesek a cigányokkal szemben. Ez fordítva is ugyanúgy működik.

Horváth állítása szerint "az olaszliszkai lincselés a gettólázadások legdurvább formája volt: bemegy egy idegen a Harlembe és meggyilkolják". Ebből az olvasónak azt kellene gondolnia, hogy a gyilkosok a gettósodott legszegényebbek közül kerültek ki, szociális helyzetük miatt követték el tettüket. Valójában azonban ez az olaszliszkai lincselésre egyáltalán nem igaz. A tettesek egyike sem a szegény cigányok közül került ki (azok ugyanis nem a lincselés helyszínén, a nem csak cigányok által lakott Kossuth Lajos utcában, hanem jóval távolabb, a Dankó Pista utcában laknak), sőt életszínvonaluk részben nagyobb is volt, mint a faluban sok nem cigányé. Bűncselekményüket nem az éhség motiválta, hanem a "szemet szemért" elv alkalmazása. Vagyis alapvetően nem szociális, hanem kulturális problémáról van szó. Ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha tudjuk, a kettő között szoros összefüggés létezik. Helytelen azonban minden roma elkövető esetében a bűncselekményt azzal relativizálni, hogy az illető "megélhetési" okokból követi el bűncselekményét. A terménylopások jelentős részét sem éhezők követik el. Példa erre a kesznyétei eset, amikor három roma saját bevallása szerint sem azért lopott uborkát, mert éhezett volna. Nem éhezve, hanem kocsmában töltötték az időt, és hazafelé tartva a lopást tartották szórakoztató ötletnek.

Olaszliszkán nem azzal kezdődött a cigány-nem cigány konfliktus, hogy 1944-ben deportálták a zsidókat és cigányokat költöztettek a helyükre. Az 1950-es években még kifejezetten jó viszony volt a két csoport között, amit az is jellemez, hogy amikor a tiszai árvíz a cigánysor házainak egy részét elöntötte, a károsultakat ideiglenesen nem cigányok is befogadták. Magyarán nem igaz, hogy a konfliktus oka az, hogy "a helyiek egy része nem tartotta őket méltónak arra, hogy egy levegőt szívjon velük". A konfliktus elharapódzásának legfontosabb oka a rendszerváltás óta a helytelen szociális segélyezés, és a falusi cigányok rossz túlélési stratégiája. A térségben ugyanis nemcsak a cigányok munkanélküliek, hanem a nem cigányok is, Olaszliszkán utóbbiak közül is sokan vannak, akik ugyanakkora nyomorban élnek. Miért van az, hogy ők mégsem produkálják ugyanazokat a válságjelenségeket? Miért képesek ők megművelni a konyhakertjeiket, míg a cigányok még csak egy gyümölcsfa ültetésére sem hajlandóak? Persze nem a "vérük" miatt, ahogy ezt rasszisták állítják, hanem azért, mert a kultúrájuk más. Másként szocializálódnak. Ebben a többségi társadalom felelőssége vitathatatlan, de ettől a kulturális különbség még tény.

Horváth Aladár szerint a romák egyetlen munkalehetősége az, hogy "napszámban a szőlőben dolgoznak". Ez csak jelentős megszorításokkal igaz. Többségük ugyanis nem hajlandó dolgozni, nem is "éri" meg neki a szezonmunkákban történő részvétel, amikor a munkanélküli-közmunkával vagy segéllyel jobban jár. Munkáltatásuk azért sem könynyű, mert többségük nem lát egy napnál előbbre (nem tanította meg őket erre senki). A napszámot sokan arra használják ki, hogy munkaadójukat becsapják: felügyelet nélkül megbízhatatlanok, este oda mennek vissza lopni, ahol reggel dolgoztak. Ezért sem alkalmaznak szívesen cigányokat a szőlőben. Olaszliszka környékén alapvetően 50-70 éves nem cigány szegények dolgoznak ott. A legidősebb néni, akivel szüreteltem, 80 éves is elmúlt.

Horváth Aladár helyesen mutat rá arra, hogy a romák körében tapasztalható nem romákkal szembeni előítéletesség (a "magyarozás" vagy a "parasztozás") csak következménye az ő diszkriminálásuknak. Azt is le kellene azonban szögezni, hogy a rasszista megnyilvánulásokkal minden esetben nyíltan szembe kell nézni, akkor se mentegethetők, ha a kisebbséghez tartozók követik el azokat. A kisebbség rasszizmusa ugyanis adott esetben többségivé válik, mint azokban a csereháti vagy taktaközi falvakban, ahol a nem cigányok élik meg magukat veszélyeztetett és üldözött kisebbségként, amikor "leparasztozzák" őket a közértben eléjük tolakodó roma fiatalok.

Egyetértve azzal, hogy a legszegényebbektől nehezen lehet elvárni külső segítség nélkül sorsuk jobbra fordítását, azt is le kell szögezni, hogy vidéken az integráció egyetlen lehetősége éppen az volna, ha a romák tényleg részt is vennének a mezőgazdaságban. Legalább azon a szinten, hogy önellátásukat házi kertjükből részben biztosítsák. Vagyis, hogy "paraszttá" váljanak. Csak ez teszi őket ugyanis integrálhatóvá a falusi társadalomban. Maguktól természetesen ez sem fog menni. Segíteni kell nekik ebben. Illúzió azonban azt gondolni, hogy a mezőgazdasági munkavégzésben történő integráció kikerülhető.

Ungváry Krisztián

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Az újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Az államok pedig ritkán járulnak hozzá ahhoz, hogy más államok (akár a jövőben) leszavazzák őket.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.