Természetesen ott van a magánarchívumomban Kádár András Kristófnak, "a Magyar Helsinki Bizottság tagjának" 2003-as Élet és Irodalom-beli írása, kijegyzetelve. De ott van Komoróczy Géza ugyancsak az ÉS-ben megjelent írása is 2005-ből. Komoróczy a Helsinki Bizottság tiszteletbeli elnökeként azt a kérdést teszi fel a bizottságnak, hogy vajon "ezentúl védeni fogja a zsidóellenes uszítókat is? (...) kell-e védenie a Helsinki Bizottságnak a nyilaskeresztes szervezkedést? Éppen a Helsinki Bizottságnak kell? Nem, nem, nem. Ezen a ponton a liberális elv nem egyszerűen szélsőségessé vált: átfordult az ellenkezőjébe; a szabadság helyett a szabadságot felszámoló eszmék mellé állt." Ugyanis Kárpáti György is "a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédjeként" védte Bácsfi Dianát akkor, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának fegyelmi bizottsága elmarasztalta, mert - mint Komoróczy Géza írja - "nyílt nyilas szervezkedést vezet. Tüntetéseket szervez. Nemcsak az utcán: az Egyetemen is. Mondják, az Egyetem épületében náci karlendítéssel köszön diákoknak, tanároknak."
És ismétlem: sajnos nincsenek ott az archívumomban azok a konkrét eljárások, amelyeket a Helsinki Bizottság 2003-ban vagy 2005-ben, netán 1998 és 2002 közt kezdeményezett volna annak a jogi álláspontnak a nevében, amelyet Kádár András Kristóf az említett írásban és a bizottság a hivatkozott dokumentumban kifejtett.
A jogvédő szervezetnek tehát volt egy végiggondolt jogi álláspontja egy jogi problémáról, és nem volt, jogvédő szervezetként, ennek megfelelő gyakorlata. Ami viszont volt (hangsúlyozom, ebben a tárgykörben), az épp az ellenkezőjéről szólt: "a szabadságot felszámoló eszmék védelméről".
Ma más a helyzet. Ma már sorozatban indítanak olyan eljárásokat, nagyon helyesen, amelyekkel a szabadságjogok elvi értelmezésének abszurd voltára akarják felhívni a figyelmet (mert abban, továbbra is állítom, nem reménykedhetnek, hogy a jogalkalmazó szerveket kényszerítik majd rá, hogy az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásaival önkényesen szembeszegüljenek). Ezért megismétlem: ahogy a TASZ-tól, úgy a Helsinki Bizottságtól sem indokolatlan azt kérni, ha tanultak valamit a saját tapasztalataikból, ha tisztázták saját korábbi felfogásuk és gyakorlatuk ellentmondásait, ha belátták, hogy nem lehet egyszerre kiállni a náci-nyilas-rasszista szervezkedők és szónokok meg azok szabadságjogaiért, akik ezeknek az eszméknek az áldozataivá válnak, osszák meg velünk, figyelmes állampolgárokkal ezeket a tanulságokat és a hozzájuk tartozó érveket. Mi vagyunk az a közvélemény, amelyet korábbi gyakorlatukkal befolyásoltak. Ne fosszanak meg bennünket attól a lehetőségtől, hogy hozzájuk hasonlóan mi is okosodjunk.
Mihancsik Zsófia
