Publicisztika

Anyák napja van, és valaki azt mondja, fáznak a gyerekeim.

Szimbolikus, hogy jövőre Magyarország már valószínűleg többet fizet Oroszországnak a paksi bővítésre, mint amennyit a honvédelemre költ. Pedig a NATO már 1999 óta folyamatosan és eredménytelenül kéri, hogy tartsuk be az ígéretünket, és növeljük a ráfordításokat. Ehhez képest három éve a kormány könnyed tollvonással vette magára az orosz erőmű gigantikus terhét, amit pedig ráért volna megtenni a 2020-as évek elején, ha egyáltalán.

Nem gondoltam arra, hogy a pártom szavazatainak a növelése fontosabb lehet, mint a jogsértések feltárása. Most se gondolom másképp.

A nemzeti felsőoktatásról szóló törvény lex CEU néven elhíresült módosítása joggal keltett nagy felháborodást a magyar és nemzetközi tudós közösségben. Az elmúlt napokban sokan leírták már, hogy mennyire értelmetlen, mennyire káros Magyarország és Budapest számára a Közép-európai Egyetem (CEU) elleni kormányzati támadás. Mélyen egyetértve a CEU maradása mellett érvelő írásokkal, az alábbiakban néhány észrevételt tennék a kormány törvényjavaslatot kísérő különös indokaihoz.

Az Országgyűlés kedden elfogadta a felsőoktatási törvény külföldi egyetemeket érintő azon módosítását, ami ellehetetleníti többek között a Central European University (CEU) magyarországi működését.

Amikor váratlanul összegyűlik a cselekvéshez szükséges kritikus tömeg, megjósolhatatlan kimenetelű folyamatok indulnak be.

A NER tipikus figurája. Szívből jövő hithű vakbuzgóság ez vagy ráírt szerep?

Ha jól rémlik, Márai írta, hogy minden író a szellemi és erkölcsi súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya.

A főhatalmi urizálásnak megfeleltetett budavári kiköltöztetés elszenvedői közé tartozik a Magyar Tudományos Akadémia kutatóinak egy csoportja is.

A terv szerint 2019-től minden diák csak központi felvételivel juthat be középfokú oktatási intézménybe.

Három mondat a hazugságról.

Megtörtént a legrosszabb, ami egy országgal megtörténhet.

Folyik érte a harc. Az egyik sarokban a leendő diktátor, aki mélyen megveti az alkotmányos demokrácia alapjait: a fékeket és ellensúlyokat, az igazságszolgáltatás függetlenségét (az „úgynevezett” bírákat), a sajtószabadságot (a szabad sajtó „az amerikai nép ellensége”), a jogállamot és a kisebbségek védelmét.