Van egy látványos hiánya ennek a mostani műsornak, és most nem az egyes hiányzó előadásokról van szó, mert olyat mindig bőven találni. Az évad egyik legizgalmasabb jelensége teljesen kimarad: a politikai színház. Ez olyan előadásokat produkált ebben az évadban, melyeket mondhatnánk szimplán jónak is, de inkább a vitaképességük érdekes egy ilyen helyzetben, ahol a párbeszédnek szerepe volna. Tavaly is hasonló történt, akkor az elmúlt évad legjelentősebb darabja, a Katonából A mi osztályunk hiányzott a (bátortalan) válogatásból; így ez már-már tendencia. Idén kimarad például a vígszínházi A revizor, Pintér Béla Társulatától a Titkaink, a Radnótiból A csillagos ég. A POSZT műsorában csak a Vádli Alkalmi Színházi Társulás I. Erzsébete sorolható a politikai színház körébe, illetve a Katonában látható Vörösnek témája a múltfeldolgozás.
Erénye ugyanakkor ennek a mostani műsornak, hogy bekerült egy színházi nevelési program, A hosszabbik út. A színházi nevelés olyan megkerülhetetlen és pedagógiailag fontos jelensége ma a magyar színháznak, amely a nagyközönség számára alig látható, hiszen fiataloknak szól, és általában iskolai osztályokkal dolgozik, vagy tantermekben zajlik. Ugyanakkor a függetlenek jelenléte az idei műsorban - egy színházi nevelési előadással és a Vádli Társulattal - sovány és távolról sem reprezentálja e terület jelentőségét. Hosszan sorolhatók volnának a kiemelkedő idei előadások, ám inkább az aránytalanság feltűnő. Tavaly még riasztóbb volt a helyzet: egyetlen független volt a programban.
Pintér Bélának már van valamelyes reputációja, mint a POSZT-ra be nem válogatott szerzőnek-rendezőnek. Utoljára 2011-ben járt ott a Szutyokkal. Ezután sem a Kaisers TV Ungarn, sem az idei Titkaink nem kapott meghívást, ami nehezen indokolható. Ha hozzáteszünk egy ide nem tartozó, ám mégis a jelenség részét képező tényt, hogy 2010-től idénre pontosan megfeleződött Pintérék pályázati úton elnyerhető támogatása, akkor mégiscsak úgy tűnik, mintha a független színház zászlóshajóját nemigen értékelnék saját hazájában. (A POSZT-nál finoman szólva magasabb mércével dolgozó Bécsi Ünnepi Játékok valamiért meghívta a Titkainkat, miközben Pintér drámakötetével elnyerte az egyik legrangosabb magyar irodalmi díjat.) Hogy Pintér távol tartása a POSZT-tól hogyan volna értelmezhető, nehéz megfejteni, de egyik magyarázat sem túl szívderítő.
Hogy mi legyen egy nemzeti fesztivál tartalma, arról valójában folyamatos vita kellene, hogy legyen, hiszen ennek a tartalomnak időről időre, a színház (esztétikai, strukturális) jelenségeivel párhuzamosan, az élő valósággal együtt lélegezve újra kéne definiálnia magát. A nemzetköziség felé alapítása óta sosem sikerült nyitnia, nem is állt szándékában. Pedig a magyar színház iránt legalább másfél évtizede folyamatos a nemzetközi érdeklődés. A találkozó a legjobb hely és idő lett volna, hogy akár a versenyprogrammal, akár speciálisan a külföldieknek szánt szemlével 4-5 napra ide hívjon, itt tartson megfigyelőket. Hogy erről miért nem gondolkodott a fesztivál, nehéz megérteni.
Régen az OFF-program is kompenzálta az esetleg kevésbé sikerült válogatást, de főleg az volt a fontos, hogy közös térben legyen minden, ami előadó-művészet, zene, tánc, főiskolai darab, sok-sok apróbb-nagyobb forma és esztétika. Az OFF elszegényítése érthető: ne legyen versenytársa a főprogramnak. Értéke a POSZT-nak a dramaturgok Nyílt Fóruma, egy független program, ahol friss drámákat olvasnak fel; ez szakmailag mindig is tartalmas volt.
Nem árt emlékeztetni: a POSZT tulajdonosi szerkezetváltáson ment keresztül, amikor 2012-ben az egyre nagyobb lobbierejű, akkoriban még a vidéki színházakat tömörítő Magyar Teátrumi Társaság (MTT) tulajdonrészt szerzett a fesztivált irányító kft.-ben (kétharmad Pécs városáé, a maradék egyharmadon osztozik az MTT és a korábbi tulajdonos, a Magyar Színházi Társaság). Egy új erőről van szó, színházi civil szervezetről, megjelenése egy ilyen fesztiválban normális lett volna, ha nem válik ez erődemonstrációvá, és ha nem a két, jobbosnak és balosnak mondott szervezet megegyezése lenne a POSZT talpon maradásának záloga. Ahogy normális volna például a függetleneket tömörítő szervezet, a FESZ vagy éppen egy határon túli szervezet társulása. A POSZT a tulajdonosi szerkezetváltás óta a konfliktuskerülésről, a kompromisszumokról szól. Nincs sem vezetője, sem produkciós háttere, önálló szervezete, ami egy nemzeti fesztiváltól, mondjuk így, meglepő. Ahogy a válogatók személye is kompromisszum: nehéz elképzelni, hogy egy hivatásos kritikus, aki több évtizede figyeli szakmáját, és egy színművész, aki alkalmilag jár színházba, és munkakapcsolatban áll számos teátrummal, hasonló súllyal, szempontokkal tudna válogatni. Jövőre Balogh Tibor kritikus, a debreceni színház volt irodalmi titkára és Perényi Balázs kritikus, drámatanár állítja össze a műsort.
Eddig is ritkán volt tartalmas és előremutató viták helyszíne a POSZT, legfeljebb az indulatoké - bár az sem fölösleges, ha ezek felszínre kerülnek. Valódi vitákat nehéz folytatni a mi és ti táborának korában, amikor közös célok, gondolatok, értékek nincsenek, vagy nem lehet bevallani, hogy volnának. A POSZT nem tudhatja nagy erővel javítani, gyógyítani a kapcsolatokat, de igyekezete sem látszik - ahogy például a Katona próbálja kultúrpolitikai sorozatában egymás mellé ültetni azokat a szereplőket, akiknek meg kellene hallaniuk és érteniük egymás szavát. A szókimondás, reflektáló elemzés olyannyira eltűnt a POSZT-ról, hogy már az egyes előadások sem kerülnek mérlegre őszintén: korábban a szakmai vitákon felkért hozzászólók mondtak hideget-meleget, ám az elmúlt évek gyakorlata szerint a színházak maguk döntik el, hogy akarnak-e beszélgetést, és kivel. Ez már a béke szigete.
