(Minden fordítva, Magyar Narancs, 2020. július 2.) Autokratikus hatalomgyakorlásának nem a nép jóléte a célja, hanem családja gazdagodása és a hatalom megtartása. Akkor a Covid előtti utolsó „békeév”, 2019 adatai alapján vizsgáltam a magyar gazdaságpolitikát. Azóta a makrogazdasági fundamentumok és a gazdaságpolitika külső feltételrendszere is átalakult – ám Orbán céljainak hierarchiája mit sem változott. Annak ellenére sem, hogy a növekedés a járvány utáni felpattanást követően mérséklődik, hogy a fizetési mérleg és az államháztartás mérlege is deficites (ez az ikerdeficit), hogy az államadósság újra növekedésnek indult, a fogyasztói árak növekedési üteme háromszorosan haladja meg az európai átlagot, és az uniótól érkező források ma pusztán a földalapú támogatásokra korlátozódnak. A megváltozott körülmények az önkényuralmat csak újabb eszközök használatára késztették.
A „szuverén gazdaságpolitikát” Orbán a külső befolyástól, az IMF-től és az Európai Uniótól való megszabadulásra és a belső ellenőrzés kikapcsolására alapozta, ehhez pedig azt a látszatot keltette, hogy fegyelmezett gazdálkodást folytat, és fenntartható növekedési pályára állította az országot. Ám 2021-től nem érkeznek az uniós transzferek, s ezek devizatartalékot növelő, a költségvetési hiányt finanszírozó és a növekedést olajozó funkciója helyére a korábban elutasított – kamatfizetési kötelezettséggel járó – devizakötvény-kibocsátás lépett (2022-ben például a szamurájkötvény és zöldpanda-kötvény). A devizakötvény-állomány háromszorosára nőtt (3,6 milliárdról 9,54 milliárd forintra), miközben a kínai, japán, dél-koreai működőtőke-befektetések, az akkumulátorberuházások első beérkező részletei is javítják a fizetési mérleg statisztikáit. Most nincs pénzügyi válság, mint 2008-ban, amikor a pénzpiacok befagytak, és Magyarország a szükséges forrásokhoz az IMF, a Világbank és az EU segítsége nélkül nem volt képes hozzájutni. Ám a központi költségvetés hiánya – elsősorban a Covid, valamint a Covid utáni gazdaságélénkítés ürügyén a választások előkészítésére és az Orbán oligarchiáinak kiáramló állami pénzek hatására – most sem kicsi (2020-ban a GDP 7,5, 2021-ben 7,1, 2022-ben 6,1 százaléka), és az államadósság sem sokkal csökkent a GDP 80 százaléka alá. Ebben a GDP „felpuffadása” (az infláció) játszott szerepet.
A költekezés
Orbán a 2022-es választások előtt óriási összegeket költött a hatalma megőrzésére. 2021 októbere és 2022 áprilisa között a GDP közel 10 százalékára vállalt kötelezettséget: a 2021-ben már befizetett személyi jövedelemadó visszatérítésére, a 25 év alattiak adómentességére, a 13. havi nyugdíj teljes összegének a visszaadására, a nyugdíjprémiumra, a fegyveres testületek „fegyverpénzére”, a munkáltatói járulékok 4 százalékpontnyi csökkentésére, a központi béremelésekre, és külön a GDP 5 százalékát elérő beruházási kezdeményezésekre. Az eszeveszett pénzszórás inflációs hatását növelte a „népszerűség-fokozó” bérminimum- és minimálbér-emelés is. Az oligarchák kivitelező építőipari kapacitásainak a lekötésére kitalált lakásépítési, -felújítási és -vásárlási kedvezmények (így a csok, a kedvezményes hitelek) elképesztő mértékben meglökték az ingatlanárakat. A költségvetés hiányát nem azonnal, hanem 2023-ra növelte tovább a Magyar Nemzeti Bank vesztesége. Ezt azok a hitel- és kötvényvásárlási programok okozták, amelyekkel a MNB alacsony kamatozású hiteleket folyósított Orbán embereinek, s amelyek fedezete a kereskedelmi bankoknak az MNB-nél magas kamaton elhelyezett betétállománya volt. Az MNB veszteségét (valójában az oligarchák olcsó finanszírozását) ugyancsak az adófizetők állják.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
