December 12-én rendkívüli dolog történt az Országgyűlésben. Két nappal korábban a Fidesz-frakció egy gyors mozdulattal lesöpörte a rabszolgatörvényhez benyújtott ellenzéki módosító indítványokat. Az ellenzék tiltakozásul blokád alá vette az elnöki pulpitust.
Orbán és parlamenti háznagya aközött választhatott, hogy elnapolják az ülést, vagy inkább izomból szavaztatnak, jogsértő eljárásban, botrányos körülmények között. Ha az ülés elnapolását választják, azzal elismerték volna, hogy nem urai a helyzetnek, de legalább nem lepleződött volna le, hogy erőfitogtatással sem képesek úrrá lenni rajta. Erősnek akartak mutatkozni, és gyengének bizonyultak.
Orbán zavarban
A decemberi akciónak voltak előzményei, bár egyik sem volt ennyire átütő. Mindent egybevetve elmondható sajnos, hogy az ellenzék nyolc éven át nem találta meg a módját, hogy ne úgy viselkedjék, mintha egy demokratikus parlament demokratikus kormányának ellenzéke volna. Törvényjavaslatokat terjesztett be, melyek vita nélkül repültek a kukába, kérdéseket tett fel, melyek érdemi válasz nélkül maradtak a levegőben, vizsgálóbizottságok felállítására tett kezdeményezést, amit a többség rendre elkaszált.
| ||
Alkalmi kivételektől eltekintve egyszerűen nem sikerült megfelelő választ adni az ellenzéki jogok semmibevételére. A történet legtöbbször parlamenti sajtótájékoztatóval zárult, ahol elhangzott ugyanaz a néhány mondat a kommunista időket idéző hatalmi arroganciáról, hogy másnap az asztalra kerüljön a következő ellenzéki törvényjavaslat, és ez így menjen hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre.
Most azonban az ellenzék megtalálta a kitörési pontot, és fantasztikus diadalt aratott. Minden Fidesz-kádernek és minden megfélemlített köztisztviselőnek melegen ajánlom, hogy figyelmesen nézzék végig Tordai Bence (Párbeszéd) videóját, és vigyázó szemüket Orbánra vessék: bepillantást nyerhetnek abba, hogy milyen lesz az erős ember abban az órában, amikor éppen felfogja majd, hogy pünkösdi királyságának befellegzett.
Ettől még messze vagyunk. De új időszámítás kezdődött. Kiderült, hogy a tetszhalott ellenzék él, és vannak még erkölcsi-politikai tartalékai. Fiatal ellenzéki képviselők bátor magatartásukkal és innovatív ötleteikkel alaposan összezavarták nemcsak Orbán gombnyomogatóit, hanem alvezéreit, sőt őt magát is. Számos idősebb társuk is felszabadult lelkesedéssel rázta le magáról az Orbán-parlamenthez való asszisztálás megalázó rutinját. A DK-tól a Jobbikig terjedő ellenzék képesnek bizonyult összehangolt és szolidáris cselekvésre.
És láthatóvá vált, hogy mihelyt érdemesnek mutatkoznak a támogatásra, van tömeg is, mely támogatja őket.
Az ellenzék és a tömeg
A képviselők hívó szavára heterogén sokaság tódult a Kossuth Lajos térre; összetételéről nehéz volna pontos képet szerezni. Két nagyobb csoportra azonban mindenképpen felosztható. Az egyik a pártok aktív támogatóiból kerül ki. Ezt a csoportot mély depresszióba taszította az áprilisi választások eredménye, melyre nem számított, és amely nem is volt elkerülhetetlen. Nem mindenki hitt abban, hogy az ellenzék ezen a választáson le tudná győzni a Fideszt, de abban valamennyien bíztunk, hogy az újabb kétharmad megakadályozható.
Az ellenzéki pártok közti rövidlátó és kicsinyes játszmák, melyek miatt ezt a minimális célt sem sikerült elérni, sokunkat arról győztek meg, hogy ez az ellenzék reménytelen, s következésképpen a közeljövő is reménytelen. Most hirtelen elképzelhetővé vált, hogy mégsem az, ami felvillanyozta a hagyományosan jól mozgósítható párthíveket.
| ||
A másik – valószínűleg nagyobb – csoport azonban olyan, zömmel fiatal állampolgárokból állt össze, akik pártdemonstráción korábban nem vettek részt, talán nem is politizáltak, s akiket egy évvel vagy akár egy hónappal korábban a parlamenti képviselők hiába hívtak volna tüntetni. A civil párt- és parlamentellenességnek az évezred elejéig és talán még messzebbre visszanyúló okai vannak Magyarországon; ezekkel a demokratáknak szembe kell nézniük.
A pártok és a parlamenti politizálás kategorikus elutasítása mindazonáltal ártalmas reakció, és kívánatos, hogy végleg túljussunk rajta. A közös ügyek demokratikus megvitatásának és eldöntésének folyamata sok színtéren zajlik, de a parlamentben csúcsosodik ki; sok szereplője van, de központi szereplői pártfrakcióhoz kötődő képviselők. Elfogadhatóan működő demokráciában a pártok megkerülhetetlenek, és megkerülhetetlenek a demokráciáért vívott harcban is.
Most azonban hosszú ideje először leomlottak a pártok és a közvetlen támogatóikon túli tömegek közötti válaszfalak, ami az új időszámítás egyik fontos fejleménye. A rabszolgatörvény minden bizonnyal tiltakozást váltott volna ki akkor is, ha nincs az ellenzék mintaszerű parlamenti akciója. De nem biztos, hogy a megmozdulás ekkora hullámokat vert volna. Ilyen hosszú időre elnyúló, ilyen sok településen egyszerre zajló, ilyen sokarcú és ilyen változatos eszközökhöz folyamodó tiltakozási hullám 2010 óta nem volt Magyarországon; talán azelőtt sem.
Ez a mozgalom részben érdekvédelmi, de ugyanakkor egyértelműen politikai is. Az „Elegünk van” dühe nem egyedül a rabszolgatörvénynek szól. Sokatmondó pillanat, amikor Molnár Csaba (DK) december 16-án felteszi a kérdést: „Abbahagyjuk-e, ha a kormány visszavonja a rabszolgatörvényt?”, és a tömeg egy emberként zúg fel: „Nem!” E sokarcú közösséget egyvalami maradéktalanul egyesíti: a rezsimmel és személyes megtestesítőjével, Orbán Viktorral szembeni indulat.
Az ellenzék az utcán is újítani tudott. A képviselőnők kiemelkedő szerepet játszottak már a parlamenti akcióban is, aznap este pedig nők voltak a tömeggyűlés szónokai; az ellenzék megmutatta, hogy nem háziasszonyokként és gyerekszülő gépekként tekint a nőkre, hanem egyenlő polgártársakként, akiknek vezető szerepet is a férfiakkal egyenlően kell betölteniük. Jó helyzetérzékelésről tanúskodik, hogy az ellenzéki pártok nem hagyták szétesni a demonstrációk üzenetét, hanem a fő követeléseket kiválasztva megalkották öt pontjukat.
A sebtében összehozott öt pont tartalmaz esetleges elemet is, de a lényeget nagyszerűen fejezi ki, összekapcsolva a nap követelését – a rabszolgatörvény azonnali visszavonását – tágabb, politikai követelésekkel: független bíróságokat, Európai Ügyészséget, független médiát.
Végül a parlamenten kívüli Momentumtól származott az ötlet, melynek köszönhetően az öt pont a következő hetek kommunikációjának középpontjába került: a tüntetés befejezése után gyalogmenet vonult az ellenzék követeléseivel az MTVA Kunigunda útjai székházához, ahová több ellenzéki képviselő bement, hogy elérjék a szöveg beolvasását. A további történet minden részlete jól ismert, kezdve azon, hogy a képviselőket biztonsági őrök tartóztatták fel, Varju László bántalmazásán át Hadházy Ákos és Szél Bernadett erőszakos eltávolításáig és tovább.
Hadházy Ákos: „Úgy tudom, Orbán bekeményítene"
Erővel tették ki hétfőn a köztévé épületéből Hadházy Ákost. A jelenet bejárta a nyugati sajtót, világossá vált, mit gondol az MTVA a közszolgálatról. Az esemlényről és a tüntetésekről a független országgyűlési képviselőt kérdeztük. Narancs.hu: Volt korábban annak bármi jele, hogy a biztonsági őrök ki akarják önöket tenni?
Mindez nem maradt hatás nélkül. Bebizonyosodott, hogy hiába az állampárt elképesztő hatalmi, gazdasági és médiatúlsúlya, az ellenzék magához tudja ragadni az uralmat a politikai közbeszéd tárgya és nyelvezete fölött.
A hatalom viselkedése
Amit az események harmadik szereplőjéről, Orbánról el kell mondani, röviden összefoglalható. Orbán az intranzigenciát választotta és erre utasította alvezéreit és apparátusait is: egy jottányit sem engedni, nem tárgyalni, szükség esetén belegázolni az ellenfél jogaiba, akár erőszakot is alkalmazni.
Ahogy ő nem hagyta visszavonni a rabszolgatörvényt vagy legalább elnapolni a megszavazását, ugyanúgy nem volt hajlandó az MTVA egyetlen felelős vezetője sem találkozni az öt pont beolvasását követelő képviselőkkel; ugyanúgy engedte meg magának a székházat őrző biztonsági szolgálat, hogy mozgásukban akadályozzon országgyűlési képviselőket, majd bántalmazza őket; ugyanúgy viselkedtek a helyszínen tartózkodó rendőrök, akik nem voltak hajlandók az erőszaknak kitett képviselők védelmére sietni; ugyanúgy ragadtatta magát Péterfalvi Attila, az adatvédelmi hatóság elnöke arra a kijelentésre, hogy a feltartóztatásukról és bántalmazásukról videófelvételt készítő és továbbító képviselők „megsérthették” az intézkedő biztonsági őrök személyiségi jogait (ah, mily kifinomult e feltételes mód!); ugyanúgy állapította meg a nyomozó ügyészség, hogy az őrző-védők jogszerűen jártak el, jogsértésre az intézkedésnek ellenálló „ismeretlen személyek” ragadtatták magukat – és folytathatnám a sort.
Aminek jelenleg tanúi vagyunk, az megítélésem szerint az Orbán-rezsim diktatórikus üzemmódba állításának a kezdete.
Kérdések
Az események eddigi menetét e három szereplő – a különböző színtereken zajló tiltakozások résztvevői, illetve a környezetüket alkotó társadalmi csoportok, az új ellenállást hirdető ellenzék, valamint az ellenállásba ütköző hatalom – közti interakció határozta meg, és ebben fog eldőlni további alakulásuk is. Nagy kérdés tehát, hogy mi várható tőlük.
| ||
2010 óta minden tüntetéshullám előbb-utóbb kifáradt. A többnyire kézzelfogható eredmény nélkül elhalt mozgalmak nem felejtődtek el; hirtelen támadt szervezőik közül néhányan aktívak maradtak, tartották egymással a kapcsolatot, leszűrték a tanulságokat, és olykor civil csoporttá szerveződtek. Távolabbról nézve mégis úgy tűnik föl, hogy minden tüntetéssorozat a semmiből indul és a semmiben végződik. Ezért az események egyszerű résztvevői közt idővel egyre erősödött a hangulat, hogy a tüntetés csak a gőz kieresztésére jó, elérni semmit nem lehet vele.
Amikor ezt írom, a mostani tüntetéshullám is kimerülőben van. Ennek is kézzelfogható folytatás nélkül kell-e véget érnie? Ez lesz az első kérdésünk.
A második az ellenzék esélyeire vonatkozik. Felejthetetlen tapasztalat volt, ahogy az ellenzéki képviselők hirtelen magukra találtak. De a folytatáshoz rendkívüli nehézségeket kell leküzdeniük. Nem lehet mindennap elfoglalni az elnöki pulpitust. Elképzelhető-e egyáltalán, hogy az Orbán-parlament kényszerei ne lökdössék őket vissza a fiktív ellenzékiség rutinjába? Ez a második kérdés.
Harmadszor, ha valóban megkezdődött az Orbán-rezsim diktatórikus üzemmódba állítása, mi remélhető akkor egyáltalán? Nem az következik-e, hogy a diktatúra elsöpri az ellenzéket, a köztereket betöltő tömegekkel együtt?
„Sztrájkot, sztrájkot!”
Kezdem akkor az első kérdésen. A decemberi tüntetéseken újra és újra felhangzott a követelés, hogy legyen sztrájk, általános sztrájk. Január elején négy szakszervezeti tömörülés kilátásba is helyezte „az egész országot megbénító” sztrájkot, amitől azonban a hónap végére elálltak. A magyar szakszervezeti mozgalom ütőereje ma messze elmarad attól, amit a Kossuth Lajos téri tüntetők elvártak tőle. De mégis növekvőben van.
| ||
Januárt az ország legkülönbözőbb helyein végigkísérték az útlezárások, egyedül 19-én kilencven helyen került sor a rabszolgatörvény visszavonását követelő útlezárásra vagy szakszervezeti tüntetésre. Az Audi győri gyárában példásan szervezett sztrájk kényszerített ki jelentős béremelést. A hírek szerint a Bosch-cég hatvani üzemében és több északkelet-magyarországi üzemben is sztrájkhangulat van; sztrájkra készülnek a pedagógusok, azzal fenyegetőznek a közfinanszírozott fogorvosok, a közszférában alkalmazottakat tömörítő szakszervezet pedig már meg is hirdette az országos sztrájkot március 14-ére. Úgy hírlik, egyik-másik szakszervezet taglétszáma is növekedésnek indult. A szakszervezeti mozgalom erősödőben van. A jelenség önmagáért is fontos és örömteli, ám itt az okain szeretnék tűnődni.
Magyarországon ma gazdasági konjunktúra van. Az általános európai fellendülés minket is magával húz, nemcsak a többi visegrádi országot. Növekedésünk azonban elmarad az övékétől. Közgazdász szakértők szerint azért, mert nálunk annyi történik, hogy új tőkét vonnak be a termelésbe, és összehozzák az állás nélküli munkaerővel.
Az ilyen, „extenzív” növekedés eléri lehetőségei határát, amikor a mozgósítható munkaerő-tartalék kimerül. Innentől kezdve a munkanélküliség helyzetét felváltja a munkaerőhiány helyzete. Gyorsítja és súlyosbítja a váltást, hogy a kormány az uniós pénzek maximális lehívásával és esztelen állami költekezéssel a gazdaságot a teljesítőképességét meghaladó ütemre pörgette fel. További, jól ismert súlyosbító tényező százezrek – köztük feltűnően nagy arányban magasan képzett szakemberek – távozása Nyugat-Európába. Enyhíthetne a feszültségen egy észszerű bevándorlástámogató program, amit a demográfiai trendek hosszabb távon is indokolnának. Ám ez, ugye, a falra festett ördög előtti kapituláció volna. Amit a „magyar érdekekért” vívott harc kizár.
Így viszont nem maradt más, mint a rabszolgatörvény. Ha nincs lekötetlen munkaerő, dolgozzanak többet azok, akiket már foglalkoztatnak. Csakhogy a rabszolgatörvény elsősorban a legerősebb helyzetű munkavállalókat sújtja: azokat, akikből a legnagyobb hiány van, s akiknek ezért a piaci alkuereje is a legnagyobb. Azokban az ágazatokban, ahol az erőviszonyok a munkavállalók javára tolódnak el, csökkennek a szakmai szervezkedés kockázatai, és ezen kormányzati hókuszpókusszal változtatni nem lehet. Ezért a következő hónapokban, talán években a szakszervezeti mozgalom mindenképpen erősödhet.
Ha ez a vázlatos kép helytálló, akkor az előttünk álló időszakban új és új konfliktusok fognak támadni a kormány és erős társadalmi csoportok között. Nem látható előre, hogy melyek lesznek ezek. De az elég nagy valószínűséggel előre látható, hogy ütőképes csoportok.
Azt szokták mondani, hogy a kormányok helyzete gazdasági konjunktúra idején a legszilárdabb; akkor inog meg, ha a konjunktúrát visszaesés vagy egyenesen válság követi. Orbán is hasznot húz a konjunktúrából: a fogyasztói és üzleti várakozások egyaránt optimisták; ilyenkor általában csak a kirívó veszteségeket elszenvedők és a kormány eltökélt ellenfelei akarnak változást. De kormánya most kirívó veszteségekkel kezd fenyegetni erős, ellenállóképes csoportokat is.
Az ő konjunktúrájuk ráadásul törékeny, és ezt ők is tudják. Ha magától nem fullad ki, akkor is megrendítheti a következő években jó eséllyel bekövetkező világgazdasági recesszió vagy az uniós pénzcsapok elzáródása. A visszaesés pedig olyanokat is súlyosan érinthet, akik ma még töretlenül javulónak érzékelik a helyzetüket. Ha a hatalom birtokosai nem akarják, hogy e kiszámíthatatlan kockázatokat rejtő gazdasági visszaesés közepette sok erős, öntudatos ellenféllel kényszerüljenek szembenézni, most kell odaütniük.
A parlamenti ellenzék akcióira és az utca megmozdulására épp akkor került sor, amikor ez a veszély komolyan foglalkoztatni kezdte őket.
Lopakodó átmenet a diktatúrába
A tét című cikkemben (Magyar Narancs, 2017. december 21.) arról írtam, hogy autokraták számára akkor a legnagyobb a diktatúra csábítása, amikor egyszerre tapasztalják hatalmuk növekedését és talapzatának megcsúszását. Orbán és klikkje ma pontosan ilyen helyzetben van.
2010 és 2018 között a NER autokrácia volt, de nem diktatórikus üzemmódban működő autokrácia. Ellenzéki politikusokat, a kormány sarkában járó újságírókat, a hatalmi visszaéléseket leleplező jogvédőket nem vetették börtönbe, nem kínozták meg, nem lőtték agyon vagy rabolták el a nyílt utcán. Más, „puhább” eszközökkel tartották sakkban őket: ügyészségi, adóhivatali zaklatással, zsarolással, karaktergyilkos propagandakampányokkal. A diktatúra eszköztárát a menedékkérők, a hajléktalanok és a romák számára tartották fenn. De létrehozták, bevethető.
És íme, el is kezdték bevetni. A Kossuth téri tüntetők ellen indokolatlanul alkalmazott könnygáz, az alaptalan őrizetbe vételek, a képviselők bántalmazása az MTVA székházában mind jelzések arról, hogy mi készül itt. Nyugodtan ide sorolhatjuk az Állami Számvevőszék brutális büntetőszankcióit is. Ezek csak látszatra hasonlítanak az ellenfelek koholt vádak alapján való hatósági zaklatásához és meghurcolásához, amivel a rezsim eddig is élt.
| ||
Az eljárások törvényessége azokban az ügyekben is finoman szólva vitatható, ám a jogi védekezés lehetősége mindig rendelkezésre áll, még az elmarasztaló ítélettel záruló, ritka esetekben is. A számvevőszék pörölye ellen a mai Magyarországon nincs jogi védelem. Ez már nem a joggal való visszaélés, hanem az ellenfél pofájának a szétverése.
A kérdés az, hogy ami a szemünk előtt zajlik, egy Erdoğan-stílusú nagyszabású leszámolás előjátéka, vagy egy továbbra is kis lépésekben folytatódó, lopakodó átmenet kezdete. Orbán török barátjának „önpuccsa” ellen nem volt védekezés. Az egy csapásra bevezetett diktatúra hosszabb-rövidebb időre minden ellenállást megtör. A lopakodó diktatúraépítéssel szemben azonban lehetséges arányos ellenállás. S ha van, az állami erőszak visszaüt, ahogy az MTVA-székházbeli erőszaknak a NER lett a politikai vesztese.
Orbán megítélésem szerint nincs abban a helyzetben, hogy egyik napról a másikra „önpuccsot” hajtson végre. Nem vezethetnek be szükségállapotot, rögtönítélő bíráskodást, nem internálhatnak tízezreket. Csak lopakodva, lépésről lépésre építhetnek diktatúrát. Van tehát mód sikeres ellenállásra.
Amit a parlamenti ellenzék tehet
A parlamenti szavazás botrányba fullasztása egyszeri akció volt, nem lehet folyamatosan ismételgetni. Az erőszakmentes ellenállásnak helye van az autokrácia elleni parlamenti küzdelemben, ám csak kivételes alkalmakkor, és mindig új formát kell találni hozzá.
Szerencsére vannak más eszközök is. Hadd szemléltessem ezt egy alkalmi példán. Az öt ellenzéki párt december 18-án vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezte az MTVA-székházban tartózkodó képviselők elleni erőszak ügyében. A Fidesznek egy percébe került, hogy elintézze a kezdeményezést. Majd jött az obligát sajtótájékoztató, utána pedig semmi. Szerintem elképzelhető lett volna a folytatás.
A parlamenti képviselők különleges erőforrásai a képviselői jogosítványaikban rejlenek, melyek a NER-ben is megilletik őket. Ezeket a végsőkig célszerű kihasználniuk, tudván tudva, hogy sem a Fidesz, sem az általa megszállt államapparátus soha nem működik együtt velük jogaik gyakorlásában. Éppen azért, mert így van, minden akciót úgy kell elindítani, hogy előre megtervezik a következő lépést, és ameddig a jövőbe látnak, a rá következőket is.
Ebben az esetben a második lépés az lehetett volna, hogy bejelentik: addig is, amíg az Országgyűlés visszatér a parlamentáris gyakorlathoz, az ellenzéki képviselők maguk állítanak fel vizsgálóbizottságot. Harmadik lépésben – mintha mi sem volna természetesebb –, a bizottság elnöke meghallgatásra hívja az ügyben érintett közhivatali vezetőket: az MTVA vezetőjét, az MTVA-székház fegyveres őrzését ellátó, tréfás nevű Civil Biztonsági Szolgálat főnökét, az őrző-védők utasítására jogosult Belügyminisztérium ügyeletvezetőjét, a Készenléti Rendőrség parancsnokát, valamint magát Pintér Sándor belügyminisztert (aki egyben az őrző-védő cég korábbi tulajdonosa is).
| ||
Természetesen nem mennek el. A bizottság tagjai ezek után bejelentkezhetnek az érintett intézményekben, hogy a helyszínen kérjenek felvilágosítást és betekintést az iratokba. Elkérhetik például a BM ügyeletének december 16-i híváslistáját, valamint az őrző-védők főnökének a híváslistáját. Természetesen mindhiába. De az eljárás az állami szabotázs közepette is folytatható: éppen elég videófelvétel áll rendelkezésre, másrészt bizonyosan lennének független jogászok, jogvédők, igazgatási és rendészeti szakemberek, akik elmennének a bizottság ülésére tanúskodni. Lenne elég anyag egy bizottsági jelentéshez.
Ez foglalná össze a történet rendszerkritikai tanulságait. A bizottsági munkának azonban nem kell kimerülnie a kritikában. A jelentés kíséretében törvényjavaslatot lehetne a parlament elé terjeszteni a közhatalmi feladatok kiszervezésének felszámolásáról és a képviselői jogok megerősítéséről. A jelentést a fideszes többség nyilvánvalóan kidobná az ablakon, a törvényjavaslatot pedig napirendre se tűzné, amire az előterjesztők bejelenthetnék, hogy a tárgyalásra sem méltatott dokumentum része lesz az ellenzék kormányprogramjának.
Minden lépésre a nyilvánosság előtt kellene sort keríteni; a sajtót meg kellene hívni a bizottság üléseire, el kellene vinni a közhivatali bejárásokra, és igen, sajtótájékoztatót is lehetne tartani. A történet főbb csomópontjain pedig utcára kellene hívni az állampolgárokat, közvetlenül megszólítva és bevonva az akciókba őket. (Mellesleg, egy-egy bizottsági ülést kültéri helyszíneken is meg lehet tartani: az utcán, az Országház vagy a célba vett közhivatal előtt.)
Ezeknek az inkább példálózva kifejtett gondolatoknak van néhány általánosabb tanulságuk.
- Először: az azonnali reagálás és a spontán cselekvés fontos, de szükség van tervezésre, stratégiára.
- Másodszor: ahhoz, hogy az ellenzék ne csak néhány pillanatra, hanem tartósan is elragadhassa a politikai közbeszéd fölötti uralmat a NER dübörgő propagandájától, üzeneteit dramatizálni kell, események generálása útján kell felépíteni.
- Harmadszor: az üzenetek nem szorítkozhatnak a leleplezésre és tiltakozásra; építkezni kell. Az ellenzéknek világossá kell tennie önmaga és a közvélemény számára, hogy miért utasítja el a NER-t, s hogy mit kíván a helyébe állítani, és közben fel kell építenie magát mint a Fidesz kormányképes alternatíváját.
- Negyedszer: végig ellenzékről beszéltem, nem egyetlen ellenzéki pártról, és nem is egy baloldali tömörülésről. Abból indulok ki, hogy az összefogásnak a teljes parlamenti ellenzéket, sőt a parlamenten kívüli, de oda törekvő ellenzék komolyan vehető részét is fel kell ölelnie, és nem a választási stratégia optimalizálásával kell kezdődnie, hanem a politika mindennapjaiban. A december–januári események egyik nagy tanulsága pontosan az, hogy Orbán és klikkje akkor hozható zavarba, ha egyszerre kerül szembe a teljes ellenzékkel és az utcával.
Ez a megállapítás a baloldalon ma elsöprő támogatottságot élvez. Mégis javaslom, hogy vegyük szemügyre kissé közelebbről, mert nem biztos, hogy a részleteket illetően is egyetértünk.
Az ellenzéki összefogásról
A Jobbikhoz való viszonyról van szó természetesen. A Jobbik vérbeli neonáci pártnak indult. A Fidesz-médiában közzétett, zártkörű eseményekről és beszélgetésekről készült videók és hangfelvételek tanúsága szerint a neonáci múlt nyomai ma is ott vannak a jobbikosok privát beszédmódjában, de a párt programja és nyelvezete elszakadt a neonáci kezdetektől. Ezt általában az együttműködés – ma kisebbségben lévő – ellenzői is elismerik. Ők azzal érvelnek, hogy bár a Jobbik már nem neonáci párt, de konzervatív jobboldali párttá sem vált: a modern európai szélsőjobboldalhoz van felzárkózóban, mely szintén nem neonáci, de idegengyűlölő és EU-szkeptikus.
Szerintem ez a jellemzés részben – de csak részben – megállja a helyét. A politika tartalmi kérdéseiben a Jobbik közel áll az európai szélsőjobbhoz. Ugyanakkor megkülönbözteti tőle a jogállamhoz való viszonya. Az európai szélsőjobb ellenfele a liberális demokrácia. A Jobbik ellenfele Orbán autokráciája. Salvini jogsértő rendelete vizsgálóbírói ellenállásba ütközött, a Jobbikot a bírói védelem hiánya fojtogatja. Marine Le Pent a szabad és plurális sajtó idegesíti, a Jobbik a médiapluralizmus hiányától szenved. A jobbikosok megtapasztalhatták, hogy mit jelent, ha a kormányzó párt az állam teljes hatalmi gépezetét mozgásba hozza egy ellenzéki párt eltaposására, és szemlátomást tanultak a tapasztalataikból.
Gondolkodásukban ma együtt van jelen a demokratikus jogállam melletti mind következetesebb elköteleződés az idegenellenességgel és a másság elutasításával; az Európai Ügyészséghez való csatlakozás lelkes támogatása az euroszkepticizmussal. Ezek egymást kizáró álláspontok, a közöttük lévő feszültségnek előbb-utóbb ki kell lendítenie a Jobbikot jelenlegi állapotából. Ma még bizonytalan, hogy változásai hol állapodnak meg.
Két dologban azonban biztosak lehetünk.
- Először, napnál világosabb, hogy ha a demokratikus elköteleződés kerekedik felül, azon a magyar demokrácia csak nyerhet, ha pedig a szélsőjobboldali nézetek, azon csak veszíthet.
- Másodszor, a Jobbik jobbközép demokratikus pártként való konszolidálódására akkor van esély, ha közte és a baloldal között folytatódik a hídépítés. Az elzárkózás egész biztosan visszataszítaná a jobbikosokat az antidemokratikus szélsőjobboldalra.
Én tehát az összefogás pártján vagyok. De miben kell a Jobbikkal összefogni? A soron lévő nagy politikai esemény a közelgő EP-választás. Európai és belpolitikai szintű tétjével mindenki tisztában van. A baloldali közvélemény összefogáspárti többsége közös ellenzéki lista mellett tör lándzsát. Ha a Jobbikról adott, vázlatos állapotleírásom helytálló, akkor a közös lista állítása nem értelmes cél. A közös listához közös kampány tartozik.
A közös kampányhoz az EU-hoz való viszonyunk tartalmi kérdéseiben kellene egyetérteni. Kisebb részletekben van már egyetértés, de egészében véve a jobbikosok és a baloldal még nagyon különbözően gondolkodik az unióról. A baloldali pártok aligha tudnának közös kampányt folytatni a Jobbikkal.
Szerencsére nagyon úgy látszik, hogy egységes ellenzéki listára nincs is okvetlenül szükség. Engem meggyőzött Teczár Szilárd kitűnő cikke (Együttes erővel, Magyar Narancs, 2019. január 17.), mely a Political Capital mandátumkalkulátora segítségével kimutatja, hogy két ellenzéki lista pontosan ugyanazt az eredményt hozná, mint egy. Hogy aztán kettőnél több listával mire lehetne menni, az további kérdés.
Megállítható-e és hogyan májusban Orbán?
Pusztán a választási matematika felől nézve lenne értelme az ellenzéki összefogásnak a májusi európai parlamenti választáson. A döntő kérdés mégis az lesz, mennyire tudják mozgósítani az Orbán-ellenes szavazókat. Az idei európai parlamenti választások minden bizonnyal meghatározóbbak lesznek Európa jövőjére nézve, mint a korábbiak.
Röviden, a Jobbikkal közös listát nem tartom szerencsés ötletnek, és egyáltalán nem tartom végzetesnek, hogy nem fog létrejönni. Az igazi kérdésnek azt látom, hogy sikerül-e az ellenzéknek elég sok szavazót mozgósítania.
Ezért a célért lehet és kell is közösen kampányolni. Hallom a rezignált sóhajt: a szétaprózott, ezer sebből vérző ellenzék egy-egy fellángolásra képes lehet – arra, amit ez a cikk elvárna tőle, már aligha. Válaszom: ha egy pici esély van rá, hogy mégis, akkor azzal a pici eséllyel kell próbálkozni. A politikai harcokat a jelenben vívják, a jelenben színen lévő erők. Most ez az ellenzékünk van. Most ezt az ellenzéket kell támogatni abban, hogy a legjobbat hozhassa ki magából.
Túl a zeniten
Már említett cikkemben, A tétben azt írtam, hogy az Orbán-rezsim túl van a zenitjén. Így fogalmaztam:
„A dübörgő hatalmi terjeszkedés eltereli a figyelmet arról, hogy a mélyben zajtalan, apránként halmozódó változások indultak el, melyek a rezsim majdani erózióját készítik elő. Nemhogy leállíthatná, az autokráciaépítés maga idézi elő e tendenciákat.” Azt az állítást is megkockáztattam, hogy „a kormánypárt masszív választási győzelme esetén a következő években egyszerre fog zajlani az autokrácia maradék korlátainak ledózerolása és a hatalmi klikk társadalmi bázisának eróziója”.
Ennek a folyamatnak a tanúi és részesei vagyunk most. Decemberben és januárban megmutatkozott, hogy politikai cselekvést lehet építeni rá. Bármi történjék a következő hetekben, hónapokban, ezt a tapasztalatot már nem lehet visszavenni.
(Kis János helyzetértékelése a Magyar Narancs 2017. február 7-i számában jelent meg, most újraközöljük online is.)
