Vajda Mihály

Vajda Mihály: Miért bánik el a kormány a humán tudományokkal?

  • Vajda Mihály
  • 2019.03.31 18:33

Publicisztika

"Nagyon nehéz pillanatban vállaltam el, hogy írok a Tudományos Akadémia körüli botrányról. Az az érzésem ugyanis, hogy jelenleg józanul megközelíthetetlen a dolog."

Hogy mindenfajta józanság – akármilyen abszurdan hangozzék is – a kormányzat pimasz terveinek segít. Ha te is látod, te Soros-ügynök – mondhatnák a Soros pénzén felnőtt politikusok –, hogy van mit végiggondolni a kutatóhelyeket illetően, akkor mi a bajod?

Hát megmondom: az a bajom, hogy a kutatás problémáit is – ahogy mindent ebben az országban – a kormányzat hatalmi szóval „oldja meg”. Azaz egy hatalom­éhes kis klikk elgondolásai, érdekei szerint. A józan végiggondolás pillanata csak akkor jöhet – jöhetne – el, ha az Innovációs és Technológiai Minisztérium a Magyar Tudományos Akadémiát illető terveit és elképzeléseit teljes egészében visszavonná. Pontosabban: ha ez az egész minisztérium, melyet – úgy nézem – arra találtak ki, hogy a tudomány helyé­re a technológiai újításokat tegye, eltűnne. Amire Orbán Viktor Magyarországában csekély esélyt adok.

Vajda Mihály

Vajda Mihály

 

Ameddig így néz ki a dolog, mi mást mondhatnék, mint hogy tűnjenek el ezek az impertinens fickók, s ha már eltűntek – szép vágy­álom, mi? –, akkor tárgyalhatunk. Tárgyalhatunk mi, akik érdekeltek vagyunk a kutatómunka sikerében. A tudományos tevékenység, mint olyan sikerében, aminek a technológiai újításokhoz – innovációnak hívják újabban, hogy ne emlékeztessen a szocialista újítómozgalomra – vajmi kevés köze van. Kizárva a tárgyalásból azokat, akik csak saját hatalmuk növelésében érdekeltek.

Üledék a bürök alján

De mintha magam is kicsit demagóggá váltam volna. S talán nem is egészen azt írtam volna, amit gondolok. „Akik érdekeltek a kutatómunka sikerében”? De hiszen Palkovics akadémikus is érdekelt benne, még ma is arról beszélt, hogy nem elég hatékony a kutatás. Hogy ez számára a befektetett pénz csekély hozamát jelenti, azt még csak nem is titkolja. S meggyőződésem, hogy nem is érti, miért van ellenemre a kutatás hatékonyságának fokozása. Talán úgy gondolom, hogy aki egyszer valamilyen módon kutatóvá vált, annak már joga van az adófizetők pénzét pocsékolni?

Palkovics csúnyán néz

Palkovics csúnyán néz

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Nem, akadémikus miniszter úr, semmi ilyesmit nem gondolok. Egészen mást gondolok; nevezetesen azt, hogy nem minden kutatás áll a GDP növelésének szolgálatában. S ha egyáltalában annak szolgálatában áll, akkor is csak számos közvetítésen keresztül. A GDP növelése, mint cél, legfeljebb az olyan kutatásokra jellemző, amilyenekre Palkovics úr egyedül gondol: a különféle termelőtevékenységekkel kapcsolatos kutatásokra, nem beleértve persze a szolgáltatásokat, mint manapság legfontosabb termelőtevékenységet – szerintem ezért is van az oktatás, az egészségügy stb. Magyarországon olyan siralmas helyzetben; kormányzatunk ugyanis nem képes felfogni, hogy a komoly befektetések általában nem térülnek meg 24 óra alatt.

A komoly befektetések a társadalom némelykor közeli, de többnyire távoli jövőjét célozzák, nem pedig azt, hogy egy ország egyre jobban teljesítsen. De már megint valami olyasmiről beszélek, amihez nem értek. S nem is erről akartam elmélkedni, hanem egyes-egyedül a humánkutatás helyzetéről: a kutatásnak egy olyan ágazatáról, amelynek esetében csak nagyon elvont értelemben lehet „megtérülésről” beszélni. Akkor ugyanis, ha a tisztelt miniszter úr másban is képes gondolkodni, mint pénzben és hatalomban.

false

Pontosabban: még azt is el tudom képzelni, hogy a humán tudományokra azért nem szeretne sok szót vesztegetni, mert ha azoknak valaha is lenne „hozama”, ha a humánkutatás eredményeit széles körben „elsajátítanák” az emberek, akkor képessé válnak a kritikai gondolkodásra, s még gondolataik megfogalmazására, kifejtésére is. Urambocsá’, még a hatalom birtokosait megítélő gondolataik is lehetnének, melyeket komoly érveléssel alá is tudnának támasztani. A félreértések elkerülése végett: nemcsak a filozófiára gondolok, hanem minden olyan területére a gondolkodásnak, ahol az eredmény távolról sem egyértelmű.

Hogy mégis többnyire a filozófusokkal itatták ki a bürökpoharat, ennek okaira itt most nem szeretnék kitérni. De nem muszáj az öreg Szókratészre gondolni: alighogy a mai hatalom berendezkedett, máris a filozófusokon mutatta be, hogy az ilyen semmire sem való kutatókat akár be is csukhatnák. Persze csupán a gondolkodás ellehetetlenítése volt a cél, meg hogy elhitessék az emberekkel: ezek nem tudósok, hanem csaló tolvajok.

Valami remek sajtóorgánum még a minap is úgy emlegette a 8 évvel ezelőtt elhangzott vádakat, mintha bebizonyosodtak volna. De már megint a politika vizeire tévedtem. Bocsánatát kérem mindazoknak, akik belátják, hogy a kormányoldal hazugságairól csak akkor érdemes beszélni, ha valami módon azokra is hatni tudunk, akik tűzön-vízen keresztül hinni akarnak a hatalomnak, márpedig ebben az országban sajnos ez a többség.

Viszont ami a tudományos kutatáshoz való viszonyát illeti, a magyar kormányzat álláspontja nem tér el radikálisan az olyanok álláspontjától, akik a politikai térben sürgölődvén sok egyéb kérdésben alapjában véve józan álláspontot képviselnek és józanul viselkednek, azaz nem illiberális, hanem liberális demokraták. Kénytelen vagyok ugyanis azt is elárulni, hogy a globalizált világban, melyben élünk, s amelynek másutt is a legfőbb törekvése a GDP növelése, a „növekedés” egészen a csillagos égig, a humaniórák ázsiója általában nagyon lecsökkent.

1827-ben, amikor a Magyar Tudós Társaság létrejött, annak törvénybe iktatott célja a magyar nyelv művelése volt. Hogy akkor még senki nem gondolhatott a humaniórákon kívül más tudományokra? Még ez sem igaz. Műszaki tudományok még nem léteztek, tán az orvoslást sem tekintették tudománynak, de a matematika csak-csak tudománynak számított! S aztán voltak olyanok is, mint például a „legnagyobb magyar”, aki még tudta, hogy egy társadalom felemelkedésének legfőbb letéteményesei a „kiművelt emberfők”.

Gróf Széchenyi István felajánlása a Tudós Társaság előtt

Gróf Széchenyi István felajánlása a Tudós Társaság előtt

Fotó: Wikipédia

„A kiművelt emberfők mennyisége a nemzet igazi hatalma” – mondotta az a gróf Széchenyi, aki szorgalmazta a Magyar Tudós Társaság létrehozását, s akinek nevét nemcsak az MTA körüli utcák, rakpartok, terek tábláin, hanem a szemeteskukák többségén is olvashatjuk, olyannyira nagyra tartja őt kormányzatunk. Mellesleg a legnagyobb magyarról szóló előadásában 2013-ban az Akadémia elnöke is ezt hangsúlyozta.

A kiművelt emberfők mennyiségének emelése a magyar tudomány legfőbb feladata. A kérdés csak az, miképpen kéne az emberfőket kiművelni – a GDP növelésének segítségével vagy valami más módon? Kulturált, gondolkodni képes emberekből álló társadalomra van szükségünk. Csakhogy éppen ezért nem szereti a humaniórákat a mindenkori hatalom, hisz az ilyen emberek gondot okoznak. És ritkán akad olyan főrangú ember, mint Széchenyi, aki nem így vélekedik.

Természetesen ezt a pofonegyszerű dolgot a hatalom oldaláról ritkán fogalmazzák meg. Vannak a tarsolyukban egyéb érvek. A hatalom feltétlen híve a tudományoknak, gondolom, „odafent” fel vannak háborodva, ha ezt valaki tagadni merészeli. A probléma a humaniórákkal az, hogy azok többnyire nem felelnek meg a „szigorú tudományosság” követelményeinek. Nem az egyedül igaz tudást, ismereteket akarják megfogalmazni, hanem perspektivikusan tekintenek a világra; s minthogy jó néhány különböző perspektíváról lehet rátekinteni a világra, a legkülönfélébb, egymásnak persze sok esetben ellentmondó állításokat fogalmaznak meg.

A múlt század elején az eredetileg matematikus Edmund Husserl talán éppen azért szerette volna szigorú tudományként megalapozni a filozófiát – mintha előre látta volna a modernitás fejlődéstendenciáit –, hogy ne lehessen az európai kultúra eme általa is féltve szeretett és művelt gyermekét a történelem szemétdombjára vetni. Bár, talán nem is volt szükség a jövőbe látni. Egyrészről nagyon nem szerette azt a Nietzschét, aki a filozófiai látásmód szükségszerű perspektivikusságát megalapozni igyekezett. De Nietz­schét, akit az idő tájt a legtöbb „komoly ember” még csak bolond költőnek tekintett, még figyelmen kívül hagyhatta volna.

Csakhogy Husserlnek matematikus létére is áttekintése volt az európai gondolkodás történetéről. Alig több mint száz évvel kellett visszatekintenie, hogy meglássa a modernitás legnagyobb gondolkodóját, aki hosszasan viaskodott az egzakt tudás és a hit viszonyával – szükségképpen, hiszen akárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgokat, a felvilágosodás győzelme az ember világviszonyulásának számos mozzanatát szembeállította egymással: a racionális gondolkodás alapvető emberi-egzisztenciális kérdésekre nem képes választ adni, még ha abban a hitben él is, hogy választ adott.

Az igazság dolga

Na jó, jobb, ha abbahagyom, nemcsak vagy talán egyáltalában nem azért, hogy ne kínozzam súlyos filozófiai kérdésekkel a szegény olvasót – egyszerű kérdések ezek végül is –, hanem mert megint lovat adtam az ellenfél, a humaniórák ádáz ellensége alá. Hogy az ördögbe lehetne kutatni az olyan problémákat, amelyekről eleve tudjuk, hogy nem vagyunk képesek „megoldani” őket? (Hát úgy, hogy megpróbáljuk vázolni a lehetséges megoldásokat, de azt mondtam, és komolyan gondoltam, hogy abbahagyom.)

Mégis maradok Immanuel Kantnál. Az öreg Kant összerakott egy kötetet Der Streit der Fakultäten (A fakultások vitája) címen. A kor elgondolásainak megfelelően megkülönböztet három magasabb és egy alsóbb fakultást.

A három magasabb fakultás a teológiai, a jogi és az orvosi, az alsóbb a filozófiai. A magasabbak a kormányzat törvényhozásának vannak alárendelve, az alsóbb ezzel szemben az ész törvényhozásának. A kormányzat azt a jogot tartja fenn magának, „hogy saját kezűleg szentesítse a magasabb fakultások tanait”. Céljuk a közjó előmozdítása, minthogy azt tanítják, ami a közösség számára hasznos. Feltéve, hogy eme feladatukat sikeresen teljesítik, segítenek a kormányzatnak – erre vannak kötelezve –, hogy az a maga hatalmát zavartalanul fenntarthassa: a nép ugyanis, „mely is idiótákból áll” „[…] legfőbb üdvét […] nem a szabadságban látja, hanem természetes céljaiban, e három dologban tehát: hogy halála után üdvözüljön, embertársai közt élve a magáét közjogi törvények révén biztonságban tudja, s végül, hogy a puszta életet fizikailag élvezni remélhesse (hogy jó egészségre és hosszú életre számíthasson tehát)”. (361.) „Álljon bármiképp is a dolog az igazsággal.”

A magasabbakkal ellentétben az alsóbb fakultás célja az igazság előmozdítása.

Aki elolvassa Kant művét, határozottan érzékeli: Kant nemcsak nem mert, nem is akart szembehelyezkedni a porosz kormányzattal. Bár érzésem szerint az nem örült neki, hogy Kant egyértelműen és vitathatatlanul maró gúnnyal beszélt a puszta hasznosságról, s a filozófiát tekintette az igazság letéteményesének.

Úgy tűnik, az elmúlt több mint kétszáz évben előbbre jutottunk. Mi, filozófusok (már aki) nem hisszük többé, hogy az egy és megdönthetetlen igazság letéteményesei lennénk – amit mellesleg az öreg Kant sem hitt. Ugyanakkor merünk és akarunk is szembeszállni a kormányzattal – bármilyen reménytelennek tűnik is, hogy akarásunk eredményes lesz –, amely velünk ellentétben az igazság letéteményeseként parádézik. Még az igazság kritériumára is rálelt: igaz tudás az, ami többet hoz a konyhára. Már akinek.

Neked ajánljuk

A gyöngy

  • Halasi Zoltán

A király elküldi fiát messze földre, hozza el a kígyótól a kincset. Mielőtt a fiú útnak indul, meg kell válnia ruhájától. Megérkezik, elvegyül az ottaniak között. Ételüktől azonban mintegy álomba merül, megfeledkezik királyfi voltáról, küldetéséről. Apja levele téríti magához. Megigézi a kígyót, megszerzi a kincset. Hazatér, megdicsőül.

Máshogy mutatja ki

  • SzSz

„Az utolsó túlélő halálával Auschwitzot beveszi a kirakatból a történelem. Lomtárba kerül, ott porosodik majd a sötétben a tatárjárás és a waterlooi csata közt” – nyilatkozta Röhrig Géza egy interjúban a Saul fia diadalmenetének egyik állomásán –, a Born in Auschwitz egyszerre igazolja és cáfolja e kijelentést azzal, hogy bemutatja, hogyan hatja át a tragédia háromgenerációnyi család életét.

„A vérfürdő nem vonz”

A Star Trek-filmek Spockja jelenleg az AMC horrorsorozatában, a NOS4A2 második évadában adja a Charlie Manx nevezetű gonoszt, de élőben nincs benne semmi fenyegető. A Rhode Island-i forgatáson értük el.

„Gátlástalanul húzogatjuk ki egymás sorait”

  • Láng Dávid

Több mint ezer induló közül ők nyerték tavaly az Öröm a Zene tehetségkutató országos döntőjét, nem sokkal később pedig Lovasi András is kiválasztotta őket a raktárkoncertes gázsiját szétosztó pályázaton. A duóval arról beszélgettünk, mivel győzhették meg a zsűrit, milyen köztük a dalszerzői dinamika, és terveznek-e teljes zenekarrá bővülni.

Ülő ováció

  • Nagy István

Nyolcvanegy éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb hatású zenei producere, akinek a jelentősége egyedül talán George Martinéhoz fogható; mindketten a modern zenerögzítési technika úttörőinek, lényegében megteremtőinek számítanak.

A földön kívüli selyemszörny

  • Vida Virág

Amióta online térbe kényszerült a színház, új, alkalmazott műfaj jelent meg a művészetek palettáján, amelyet leginkább „előadás-közvetítésnek” lehetne nevezni, és abban különbözik a korábbi színházi közvetítésektől, hogy eddig soha nem látott nyomatékot kap benne az operatőri munka.

Megtalálva

  • Dékei Kriszta

A művészet történetében komoly hagyománya van a nagy elődök másolásának, a témák és a stílusok újradolgozásának.

Eladó, kiadó

Hérodotosz óta sokat változott a közmeg­egyezés azzal kapcsolatban, mik is lehetnek a történetírás elfogadott témái és alkalmatos forrásai.