Berlin Ukrajna önvédelmi harcához nyújtott támogatását, valamint kül-, védelem- és energiapolitikai korszakváltásának mérlegét és hitelességét sokszor szélsőségesen eltérően értékelik Németország nemzetközi partnerei csakúgy, mint a német társadalom és elit egyes csoportjai.
A NATO-partnerek bizalmatlansága Berlin iránt, a nehézfegyverek szállításának folytonos halogatása, vagy a német védelmi költségvetés eseti jellegű foltozgatása – a hosszú távú, organikus építkezés helyett – egy tőről fakad. S ez a német társadalom és a politikai elit megosztottsága abban a kérdésben, hogy mi lenne a stratégiailag és morálisan helyes német politika az európai béke és biztonság garantálása érdekében.
Tovább élő kudarcos stratégia
Az Ukrajna megsegítésében és az új európai biztonsági rendszer megteremtésében vitt német szerepről két vitathatatlan tényt mindjárt az elején rögzítenünk kell. Az egyik: Ukrajna három legnagyobb donorjának egyike a Német Szövetségi Köztársaság. A másik: az NSZK a február 27-én bejelentett, százmilliárd eurós rendkívüli védelmi csomaggal határozott lépést tett az elmúlt években elhanyagolt védelmi képességeinek helyreállítása felé.
A német kül- és védelempolitika bírálói arra mutatnak rá, hogy Berlin hozzájárulása Ukrajna honvédelméhez az ország pénzügyi és gazdasági lehetőségeihez képest igen csekély, arányaiban messze elmarad az Egyesült Királyság, Lengyelország, Csehország, vagy akár Szlovákia katonai segélycsomagjaitól.
A tradicionális német külpolitikai gondolkodás hívei úgy vélik, Oroszország integrálása nélkül nem képzelhető el az európai békerendszer, míg a február 24-e utáni Zeitenwende, vagyis korszakváltás képviselői szerint az új európai biztonsági architektúra Oroszországgal szemben építendő fel. Anélkül, hogy Oroszország kül- és belpolitikája alapvetően megváltozna, nem lehetséges a visszatérés a gazdasági és politikai együttműködés február 24-e előtti szintjeihez.
Ez az írás arra keresi a választ, hogy milyen külpolitikai megfontolások és társadalmi tényezők alakították ki azt az oroszbarát vagy Oroszországgal szemben legalábbis stratégiai megértést tanúsító irányvonalat, amely február 24-én látványosan kudarcot vallott. És vajon mi segíti e tradíció tovább élését a megváltozott körülmények ellenére is?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
