A megrendültek szolidaritásáról

Fukuyama kontra Patočka: a történelem vége vagy a háborúk új évszázada jött el?

Az 1989-es demokratikus forradalmak után sokan úgy vélték, hogy a demokrácia és a kapitalizmus győzedelmes hadjáratot indított a globalizálódó világban. Ezt az optimizmust sugározta Francis Fukuyama amerikai politológus jól ismert tézise is a „történelem végé­ről”, mely tézis a nyugati demokrácia és a jóléti társadalom győzelmét jelentette be. Felcsillant az államok és népek közötti békés együttélés kiterjesztésének és megszilárdításának reménye. 

Fukuyama szerint az erőpolitika, a hatalmi érdekek erőszakos, akár katonai érvényesítése ezután már csak a „nem liberális demokráciáknak számító államokban” fordul majd elő. A demokratikus államok viszont – állította – eredendően békés természetűek, és szükségük van „együttműködésre a demokrácia és a nemzetközi béke előmozdítása érdekében”. Fukuyama úgy érvelt, hogy a „poszttörténelmi világban” a béke a „demokratikus legitimitás sajátos természetéből fakad, és abból a képességéből, hogy kielégítse az ember elismerés iránti vágyát”.

A történelem vége helyett: a befolyás tengelyének megfordulása

Fukuyama többször is hangsúlyozta, hogy tézise nem a világtörténelem fejlődésének előrejelzése volt, csupán annak a megállapítása, hogy a demokrácia és a kapitalizmus nyugati modelljének globális szinten nem maradt hiteles ideológiai alternatívája. Mégis egyértelmű, hogy a liberális demokrácia további terjedésére vonatkozó optimista várakozás, és ezzel együtt a globális béke reménye az új évezred kezdete óta egyre gyorsabban foszlik szét. „A volt keleti blokk demokratikus átalakulásának sikertörténete nem ismétlődött meg a világ más részein, s a legtöbb demokratikus forradalmi kísérletet – legyen szó Fehéroroszországról, Venezueláról, Hongkongról, Burmáról vagy az arab tavaszról – véresen elfojtották. Káoszba és polgárháborúba süllyedtek azok az országok is, ahol a diktatórikus rezsimet külső nyugati beavatkozással megdöntötték – mint Líbia vagy Irak. A demokratikus forradalmi kísérletek elfojtását és a diktátorok hatalmon maradását sokszor az egyre magabiztosabb despotikus hatalmak, Oroszország és Kína segítették, amelyek maguk is egyre szorosabbra húzták hatalmi gépezetük csavarjait, kíméletlenül eltiporva saját polgáraik ellenállását.

Timothy Garton Ash és Timothy Snyder történészek már „a fejlődési spirál”, illetve „a befolyás tengelyének” megfordulásáról beszélnek. Míg 1989 és 2000 között a Nyugat gyakorolt hatást a Keletre – a nyugati gazdasági és politikai modellek átvétele, valamint az EU és a NATO bővítése zajlott –, addig az új évezred első évtizedét az iszlám fundamentalizmus és a terrorizmus térnyerése meg a keleti despotizmusok felemelkedése jellemezte. Oroszország és Kína a nem demokratikus rezsimek „informális internacionáléjának” építésébe fogott. E két ország gazdasági, politikai és katonai befolyását más államok, sőt egész kontinensek fű alatti gyarmatosítására használja, és arra, hogy beavatkozzon a nyugati országok demokratikus folyamataiba.