Rév István

A szemfényvesztő

Hatalom az igazság fogalma nélkül

  • Rév István
  • 2021. június 27.

Publicisztika

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

A munkaszüneti nap korai óráján rádiót hallgató milliók egyike sem tévesztette össze a borút a napsütéssel, a szélvihart a lágy szellővel. A hír nem is a bérből és fizetésből élőket szándékozott megtéveszteni, hogy a napot lássák a sötét felhők helyett. Minden ablakán kinéző magyar ugyanis tisztában volt azzal, hogy a bemondó nem azt tudatja, amit mond; az állítás nem hagyományos értelemben volt hazugság, hiszen nem azt akarták elhitetni a dolgozó néppel, hogy nem esik az eső. A hamis hír egy másik, fontosabb állítás igazát volt hivatva bizonyítani: a Párt napot is mondhat eső helyett, a dolgozóknak egy ilyen szép napon a felvonuláson a helyük. Mind­ezt a Párt magabiztosan, a filozófia nyelvén szólva fapofával állította, igazsága biztos tudatában.

A hivatalos kijelentések – és ebben az időben csak hivatalos állítások jelenhettek meg a „nyilvánosságban” – sosem a közvetlenül, az érzékszervek által észlelt valóságra vonatkoztak, hiszen az ország nem a jelent, hanem állítólag a jövőt építette, nem a jelenben, hanem a hivatalos szövegekben fantáziált jövőben élt. Csak a Párt ismerhette – a kanonizált szövegek éppen érvényes értelmezése alapján – a szabad szemmel nem látható valóságot, a sosem közeledő jövőt. A Párt nem tagadta, sőt biztosan állította, hogy létezik igazság, fontos rátalálni, hivatkozni az igazságra, csakhogy ez az igazság nem a való világban, hanem a klasszikusok (köztük és elsősorban Sztálin) fantazmagóriáiban volt fellelhető. A tapasztalati tények és a szabad szemmel nem látható „Igazság” konfliktusának milliók estek áldozatul.

A helyzet 1956 hatására megváltozott: a Párt és a kormány magabiztosságának egy része odalett, és azzal együtt az igazság biztos tudata is. A be nem teljesülő ígéretek és a valóság közötti áthidalhatatlan szakadék szélén azonban mondani kellett valamit: hazudni, ha már a beszéd nem volt elkerülhető. A hazugság kényszere részben a magabiztossággal járó arrogancia elvesztéséből eredt. Hiszen aki hazudik, el akarja kerülni, hogy rajtakapják, hogy kiderüljön: mást állít, mint amit maga is tud.

1956 előtt a Párt vezetői sosem szégyelltek semmit, azt hitték, bármit tesznek, akármit mondanak, a történelem őket igazolja majd. 1956 után elveszett a biztosan elérkező jövőbe vetett bizalom. A rendszer bizonytalanná, így szégyenlősebbé vált, ezért akarta volna elkerülni, amit nem tudott: a hazugságot, hogy mást állítson, mint amit mindenki látott és tudott. A tabuk, a tilalomfák, az ügyek, amelyekről nem lehetett vagy nem volt ajánlatos beszélni, a cenzúra és a kikényszerített öncenzúra mind arra szolgált, hogy ne megállás nélkül kelljen valótlanságot állítani. A kor hivatalos kommunikációja így elsősorban a sorok között zajlott. A sorok közötti beszédnek azonban nem lehetett pontos sorvezetője, senki sem tudhatta biztosan, azt mondja-e, amit várnak tőle, s azt olvassa-e a sorok között, ami a mögöttes, ki nem mondható hivatalos szándék volt. A helyzet sok szempontból hasonlított arra a mesére, amelyet Nádas Péter a tűzről és a tudásról írt:

„Magyarországot egy forró nyári éjjelen ismeretlen tettesek, ismeretlen indítékból és ismeretlen körülmények között, a négy sarkánál fölgyújtották. Annyit tudunk, hogy nyugaton Ágfalvánál, keleten Tiszabecsnél, északon Nógrádszakálnál, délen Kübekházánál gyúlt ki a tűz. Égett a tarló, égtek a szárazságtól szikkadt mezők, s valamivel éjfél után, a tűz elérte a községek első házait… Budapest mit sem sejtve aludt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."