Angela Merkel egyik jellemző tulajdonságának zárkózottságát tekintik. Hűvös, számító vagy csupán csendes, ám mély érzésű asszony? Induljunk ki a kezekből: kell valamit kezdeni velük. A férfiak zsebre dugják, mintha rejtegetnék vagy keresgélnének; ő a nevezetes „Merkel-trapézt” (helyesen: deltoidot) formázza derékmagasságban egymáshoz illesztett hüvelyk- és mutatóujjaival. E praktikus ötlet zárt forma, s mégis nyitott alakzat, ám egyben szakrális tartás, amiről eszünkbe juthat a neveltetés, a lelkész apa.
Ám az apa nem akármilyen evangélikus lelkész volt, hanem olyan, aki 1954-ben – néhány héttel Angela születése után – áttelepült Hamburgból az NDK-ba. Így azután a családi légkör a brandenburgi kisvárosban, Templinben aligha lehetett mélyen reakciós, mint inkább elkötelezett a haladó társadalmi rend iránt – ahogy a szocializmus nevezte magát. Máskülönben Angelát nehezen vették volna fel a lipcsei Marx Károly Egyetemre, később pedig a keletnémet tudományos akadémia fizikai kutatóintézetébe. Mozgott az FDJ-ben, a kommunista ifjúsági mozgalomban is, mint ő mondja, kultúrosként, ahogy mások állítják, propagandistaként. Sok hívet azonban nem szerezhetett a szocializmusnak: visszaemlékezések szerint annak idején, de még 1989 őszén is – csendes érdeklődőként bekapcsolódva a politikai forrongásba – azzal tűnt fel, hogy nem tűnt fel semmivel: ült, figyelt, hallgatott. Talán jellemző anekdota, hogy egy magánbeszélgetésben kifogásolta: az NDK-ban nem kapható ehető joghurt – amit persze végső soron érthetünk a tervgazdaság kritikájaként.
E hevenyészett visszapillantás nem arra játszik, hogy „kommunista” múltjával diszkreditálja a későbbi kancellárt. Értékmentesen úgy fogalmazhatunk: Merkel a történelem nyomába szegődött. Híve lett a hivatalos politikával való szembefordulás akkor kézenfekvő útjának, a gorbacsovi fordulatnak, a demokratikus, emberarcú szocializmus illúziójának, a keletnémet ellenzéki pártok megalakulása idején pedig csatlakozott az egyebek mellett Demokratikus Indulásnak (Demokratischer Aufbruch) is fordítható mozgalomhoz. Az érdekes mindebből a szocializáció, amely az addig eltelt időszakban személyiségét formálhatta: a keresztény ihletésű elkötelezettség a hátha megmenthető szocializmus – addig csak ideológiaként létező – értékei mellett. A légkör, amely kevéssé kedvezett az oldottságnak és az önmutogatásnak, annál inkább a visszahúzódásnak, a lelkiismeret magányának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
