Alkotmányjogászok biztosan hosszan tudnának arról vitatkozni, hogy a kiegyensúlyozott kifejezés pénzügyi szövegkörnyezetben az egyensúlyban lévő költségvetést jelenti-e. Nyelvtani értelemben viszont nehezen vitatható, hogy a „kiegyensúlyozott költségvetés” a bevételek és kiadások egyensúlyát jelenti. Ez alapján a kormány több mint tíz éve esik folyamatosan az Alaptörvény megszegésének bűnébe. Nem mintha ennek a kívánalomnak túl sok közgazdasági értelme volna – elvégre a jó gazdaságpolitika az egyenleget az aktuális helyzettől függően tervezi hiánnyal vagy éppen többlettel. De bármit is gondolunk erről a szabályról, ettől még az alkotmánysértés tényállása nehezen vitatható.
Az átláthatóság követelményének sem felel meg a költségvetési gazdálkodás. A nagy folyamatok, ha nehezen is, csak-csak követhetők, de a napi gazdálkodásról szinte lehetetlen információt kapni. Szakember legyen a talpán, aki az idei költségvetés várható állapotáról szeretne tájékozódni. Az eredeti terv számtalan helyen módosult, ami a járvány miatt még akár indokolt is lehet – de a kormány sem a parlamentet, sem a közvéleményt nem tájékoztatta a várható folyamatokról, arról pedig, hogy esetleg pótköltségvetést kellene készíteni, mélyen hallgat.
Az igazán riasztó azonban az, hogy jelen politikájával a kormány az egyik utolsó, nehezen vitatható „vívmányát”, a fenntartható költségvetési politikát veszélyezteti.
A járvány hatása
Figyelemre méltónak tartom, hogy az elmúlt években 3 százalék alatt tartotta a kormány az államháztartás hiányát – de ennek értelmezéséhez tisztában kell lennünk két tényezővel, amelyek ezt lehetővé tették. A rendkívül alacsony kamatok időszaka és az MNB ezzel összefüggő kamatcsökkentési politikája nagyjából a GDP 1,5–2 százalékával csökkentette az államháztartás kamatkiadásait. Másodszor: a magánnyugdíjpénztárak megszüntetése évente úgy 1,5 százalékkal növelte a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételeit, értelemszerűen ugyanennyivel csökkentve a költségvetési hiányt, és növelve a jövőbeni nyugdíjkifizetéseket. Ez a két tényező a 2010-es évek második felére önmagában évi 3–3,5 százalékkal csökkentette az államháztartás hiányát, ami 2010-ben 4,4 százalék volt.
Az pedig már a Covid-válság előtt is sokakban felmerült: az adott helyzetben még a 3 százalék alatti a költségvetési hiány is csak tovább fűti a gazdaságot. A prociklikus, azaz a gazdasági ciklust erősítő költségvetési politika fellendülés idején még jobban ösztönzi a növekedést (válság idején pedig mértéken felül fékezi). Pedig amikor a gazdaság már a kapacitásai felső határán zakatol, minden további élénkítés valójában csak fokozza a munkaerőhiányt és az inflációt. Magyarországon 2017–2019-ben az uniós pénzek és a kedvező nemzetközi környezet által támogatott gazdasági növekedés már egyértelműen a túlfűtöttség jeleit mutatta.
A Covid-válsággal aztán sok minden megváltozott. A Fidesz-kormány évtizedes „harca” az államadósság ellen egyetlen év alatt semmivé vált, a magyar eladósodás visszaállt a 2010-es startvonalra. De ez is csak a kimutatott adósság/GDP mutatóra igaz. Valójában a magyar állam kötelezettségei legalább 25 százalékkal nőttek ezen idő alatt, ha figyelembe vesszük a magánnyugdíjpénztárak felszámolását. A visszalépett tagoknak azt ígérte a kormány, hogy nem fognak rosszabbul járni, ha az állam fizet nekik a pénztárak helyett. A kormány így 2021-re nagyjából a GDP 25 százalékának megfelelő „nyugdíjadósságot” halmozott fel. Sem a hazai, sem az uniós statisztikai módszertan szerint ezt nem kell a hivatalos adósság keretében kimutatni, de ettől még tény, hogy ezt a nyugdíjat a nem is távoli jövőben ki kell fizetni. Vagyis ez tartozás, adósság.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
