Tábor Áron

Ébredések

Woke, cancel culture, kritikai rasszelmélet – az új amerikai szélsőjobb nyelvezete és a liberalizmus belső vitái

Publicisztika

Mintha csak a brit abszurd humor nagyjai írták volna a forgatókönyvet. A számos BBC-dokumentumfilmből is ismert művészettörténész, Andrew Graham-Dixon november elején a Cam­bridge University legnagyobb vitakörében, a Cambridge Unionban vendégeskedett, és erős német akcentust imitálva parodizálta Hitlert.

Célja éppen annak illusztrálása volt, hogy igenis létezik jó és rossz ízlés, és az utóbbi sokszor rossz moralitással is társul, ám az ízlésesnek nem igazán nevezhető előadásról készült videófelvétel hamar hangos felháborodást kiváltva járta be az internetet. A Cambridge Union elnöke válaszul közölte, hogy feketelistára kerül Graham-Dixon, többé nem látják szívesen. Emiatt viszont John Cleese, a Monty Python legendás tagja lemondta következő hétre tervezett vendégszereplését: Cleese az egyesület „woke sza­bályait” kritizálta, és – a Waczak Szálló híres jelenetére utalva – megjegyezte, hogy ha a Hitler-megszemélyesítés feketelistát ér, akkor neki sincs keresnivalója a helyen. (A szólásszabadság védelmére büszke vitakör elnöke később úgy pontosította szavait, hogy nincs feketelista, de Graham-Dixont nem tervezik újra meghívni.)

A helyzet abszurditását fokozta, hogy az élet gyakorlatilag a művészetet utánozta. A nyár végén bemutatott netflixes sorozat, A tanszékvezető egyik cselekményszála a népszerű, ám felesége halála óta szétcsúszott irodalomprofesszor körül forog, aki a modernizmusról tartott előadásán náci karlendítést is imitálva gúnyolja Hitlert. A kontextusból kiragadott videó gyorsan terjed a diákok között, a tiltakozásra adott szerencsétlen válaszaival pedig a tanár csak tovább ront a helyzetén. A sorozat az amerikai egyetemi campusok átpolitizáltságára, a woke aktivizmus és a hozzá kapcsolódó cancel culture következményeire reflektál a maga szatirikus módján – igaz, kritikusai szerint a nevetséges példa elfedi a valódi problémás esetek természetét.

Ellenséges kisajátítás

Azt, hogy mi a woke, nehéz meghatározni, pedig mintha mindenki erről beszélne manapság. „Mi be vagyunk oltva a woke-vírus ellen” – mondta Orbán Viktor többek között Mike Pence volt amerikai alelnök jelenlétében Budapesten, a szeptemberi demográfiai csúcson, de a woke-ság kritikája egyáltalán nem korlátozódik a jobboldalra. James Carville, neves demokrata kampánystratéga – Bill Clinton 1992-es „A gazdaság, te hülye!” szlogenjének megalkotója – rendszeresen bírálja párttársait azért, mert twitteres aktivistáknak akarnak megfelelni a közérthető üzenetek megfogalmazása helyett, és 2019-ben még Barack Obama is arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a mások feletti ítélkezés a közösségi oldalakon nem számít aktivizmusnak. A woke tehát egyszerre utalhat a „politikai korrektség” egy újabb szintjére, lehet internetes felháborodások és számonkérések összefoglaló neve, illetve jelentheti azokat a felszínes, performatív gesztusokat (például fekete négyzetek posztolása az Instagramra a #BlackLivesMatter hashtaggel), amelyek ritkán jelentenek érdemi cselekvést a strukturális problémák megoldásának érdekében.

A woke kifejezés maga – ahogy a cancel culture elnevezésben szereplő canceling is – a fekete szlengből került át a közbeszédbe. Eredetileg a wake („ébred”) ige múlt idejű alakjának a sztenderd formától eltérő melléknevesülése, jelentése tehát „felébredt” vagy „éber” – sokáig egyébként ebben a szó szerinti értelemben is használták. Ugyanakkor már a legkorábbi előfordulásai is utalnak egyfajta társadalmi tudatosságra és öntudatra ébredésre, s ezt a tendenciát a #BlackLivesMatter hashtag, majd maga a mozgalom is nyomatékosította. (A BLM történetéről lásd: Utcán tartózkodó kérelem, Magyar Narancs, 2021. április 15.) A 2014-es fergusoni tiltakozások nyomán a kifejezés a fekete közösség önszerveződését, s tágabban véve a strukturális rasszizmusra való ráébredést is jelölte. Ahogy azonban a mainstream (és túlnyomórészt fehér) kultúra is átvette a használatát, jelentése egyre inkább kiüresedett, majd egy cinikus réteg rakódott rá. A tényleges egyenlőség elérését célzó cselekvések helyett ekkor már a látványos, de inkább csak önigazolásra jó és esetenként kontraproduktív gesztusokra is vonatkozott.

Ezt a diskurzust fordította ki végképp a jobboldal, amikor a woke szót átértelmezte, és „túltolt politikai korrektség” jelentéssel kezdte használni – nem mellesleg saját fehér identitáspolitikai céljaival összhangban, a kisebbségek rendszerszintű hátrányainak jelentéktelenítése vagy akár teljes tagadása mellett. Az amerikai jobboldal történetében nem kivételes az, hogy saját hívószavaikat is a marginalizált csoportoktól sajátítják ki és helyezik új – az eredeti célokkal ellentétes – kontextusba. Ez történt magával a politikai korrektség kifejezéssel is (ami eredetileg a baloldali zsargon önironikus fordulata volt), és ez történt a cancel culture-rel is. Eredetileg a fekete Twitteren a „cancel” nem elnémítást, bojkottra szólítást, pláne nem „eltörlést” jelentett, hanem a hatalommal nem rendelkezők személyes döntését arról, hogy elutasíthassák a bizonyos határon átlépő vagy káros nézeteket terjesztő kulturális vagy politikai szereplőket.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk