Magyarországon, amiképpen Oroszországban, nem létezik a II. világháború. Az orosz történelmi tudatban a helyén a Nagy Honvédő Háború áll, amely 1941. június 22-étől, a Szovjetunió német megtámadásától a szovjet győzelem napjáig, 1945. május 9-ig tartó időt - a bűntől a bűnhődésig - foglalja magába. A II. világháború szovjet szempontból legkínosabb epizódjai, a Molotov-Ribbentrop-paktum, Lengyelország lerohanása, a balti államok, Nyugat-Ukrajna, Fehéroroszország megszállása, a katyni mészárlás így a Nagy Honvédő Háború 1418 napos időhatárán kívül kerülnek.
Mikor ért véget itthon?
1988-ban a KISZ KB Gubcsi Lajos főszerkesztette lapjában egy tudós cikk azt állította, hogy hosszú évtizedek ködösítése után biztosan tudható: nem Battonya volt a szovjetek által felszabadított első magyar falu, és nyilvánvaló, hogy nem 1945. április 4-én értek véget a harcok az ország területén, hiszen valahol Nemesmedves környékén még április 13-án is látni véltek SS-katonát. Ölvedi Ignác, a Zrínyi Miklós-egyetem múzeumának megvilágosodott igazgatója, aki "A Tiszántúl felszabadítása" című, A. A. Sztrokov ezredes irányításával írott munkájára kapta kandidátusi címét, 1989 áprilisában oda nyilatkozott, hogy "az első felszabadított magyar település nyilvánvalóan nem csonka Magyarországon keresendő, hanem ezzel szemben Észak-Erdélyben... Mint történész, én precizitásra törekszem, ezért kell a trianoni határokkal kezdenem" - mondta a nyugállományú ezredes, aki megérezve az eljövő idők szavát, úgy tett, mintha nem a történelmi szükségszerűség (a kommunizmus bukása), hanem a történetírói precizitás húzná ki a talajt a "felszabadulás évfordulója", április 4. alól.
Aztán 1989 áprilisára már a kommunisták is rájöttek, hogy április 4. napjai meg vannak számlálva; nem tartható ugyanabban az ünnepi kalendáriumban a szovjet megszállók elleni forradalom kitörésének dátuma (október 23.) és a szovjet megszállás kezdőnapja, április 4. Az MSZMP nem sokkal bukása előtt még tett egy bágyadt kísérletet, amikor azt javasolta, hogy az 1944. december 21-én létrejött ideiglenes kormány megalakulásának napja legyen a II. világháború emléknapja. Az ötlet az első, elkerülhetetlenül demokratikus, többpárti választás előtt majdnem tökéletesnek tűnt: a Debrecenben megalakult koalíciós kormányt politikailag opportunus gesztus volt az éppen zajló változások előtörténeteként felmutatni, különösen annak a pártnak a részéről, amely azt remélte, hogy a választások után megalakuló kormányban - többek között Csurka István szorgalmazására - helyet szorítanak neki. Ám december 21. csak majdnem volt tökéletes választás. Egy aktivistának ugyanis eszébe jutott, hogy ez Sztálin születésnapja, és az mégiscsak rossz fényt vetne az állampártra, ha a rendszerváltás előestéjén a szovjet diktátor születésnapját javasolná nemzeti ünnepnek.
A választás előtti pillanatban Lesták József, a Kommunista Ifjúsági Szövetség paramilitáris szervezetének, az ún. Ifjú Gárdának az utolsó parancsnoka aztán tett még egy utolsó kísérletet, hogy megmentse a II. világháborút. 1990. április 1-jén, a Magyar Hírlapban megjelent olvasói levelében azzal állt elő, hogy április 4. áttolható május 9-re, a "Győzelem Napjára", ily módon "sikerülne a vereséget egy csapásra győzelembe fordítani, hiszen együtt ünnepelnénk a győztesekkel... mintha csak közülük valók lennénk." 1990. április 1. és május 9. között azonban a kommunisták elveszítették a választást, és vele együtt a II. világháborút. Így szívódott fel április 4-ével együtt a II. világháború is a magyar történeti emlékezetben.
Csak egy rossz emlék
A választást követően az új kormány történész tagjai egy ideig még utóvédharcot folytattak. A figyelmet a Don-kanyarra, Magyarországnak a keresztény Európa védőbástyájaként - a tatárok óta - rendíthetetlenül betöltött szerepére összpontosítva azon igyekeztek, hogy bebizonyítsák: nekünk (nekik) senki sem tehet szemrehányást, hiszen mi már előre ellenálltunk. Mi már a szovjet megszállás előtt megálljt igyekeztünk parancsolni a keleti hordáknak, ám a németekkel szemben a szovjetekkel szövetkező, elvtelen Nyugat a párizsi békeszerződésben hálátlanul újra elcsatolta a visszaszerzett területeket. (Ezt a történelmi képzetet foglalja törvénybe az ún. alaptörvény "Nemzeti Hitvallás" című bevezetője: "Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát".)
A 90-es évek második felére a II. világháborúból a magyarok számára elsősorban a "Becsület Napja" maradt, amikor nácik és neonácik a budai Várból 1945. február 11-én kitört, nagy emberáldozatot szenvedő német-magyar alakulatokra emlékeznek. A náci emléknapot először 1997. február 11-én rendezte meg a "Magyar Nemzeti Arcvonal". A következő években a megemlékezések színhelye a huszita-, zsidó- és más eretnekellenes pogromokról híres Kapisztán Jánosról, a tábori lelkészek védőszentjéről elnevezett tér lett a budai Várban, aki Hunyadi János oldalán - jó magyar szokás szerint - Európát védte a hitetlenektől. A szervezés feladatát később a "Vér és Becsület Egyesület" vette át, amely az emléknap alkalmából az angyalföldi Viking Klubban szervezett emlékezetes tömegverekedéseket.
A "Becsület Napját" éltető gondolatok nem csak a társadalom margóján tenyésznek. A "Terror Háza" kötött útvonala nem engedi, hogy a látogató ne hallja a kiállítás nyilas termében, amikor a bíró kérdésére, hogy a nyilvánvalóan elkerülhetetlen vereség ellenére miért nem adta fel Budapestet, miért hosszabbította meg a magyarok szenvedéseit, miért növelte az emberi és anyagi veszteségeket, Szálasi büszkén azt válaszolja: mert minden tisztességes magyar embernek utolsó csepp véréig kötelessége a bolsevikok ellen harcolni. Ha létezik ma egyáltalán hivatalos elképzelés a II. világháborúról, az a "Vér és Becsület" sötét képzelgéseivel rokon.
2011. május 9-én, az MSZP "győzelem napi" fáklyásmenetet rendezett, mivel, mint az esemény szónoka fogalmazott, "Ma mindenhol az európai kultúrkörben politikai hovatartozástól függetlenül megemlékeznek a második világháború befejezéséről." Ám a szónok melléfogott: Oroszországtól, az egykori Szovjetunió volt tagállamainak egy részétől és az 1989 előtti Kelet-Európától eltekintve a II. világháború európai bejezéséről egy nappal korábban, május 8-án, az európai győzelem napján emlékezik meg Európa.
Miért nyolcadika?
A feltétel nélküli német megadásról szóló dokumentumot 1945. május 7-én írták alá Reimsben; a fegyverletétel május 8-án, közép-európai idő szerint 23.01-kor lépett életbe. Moszkvában ekkor két órával később volt, azaz május 9. - mégsem ezért ragaszkodott hozzá Sztálin, hogy másnap, Berlinben, a szovjet I. Belorusz Front főparancsnokságán a Wehrmacht főparancsnoka letegye a fegyvert Zsukov marsall előtt. A szovjetek még Prága felszabadítását is a maguk számlájára akarták írni a győzelem napja előtt.
A Nagy Honvédő Háború ötkötetes hivatalos története szerint Prágát az I. és IV. Ukrán Front egységei szabadították föl, amelyek a kommunisták vezette prágai felkelés megsegítésére érkeztek a városba. (Egészen 1991-ig egy szovjet tank állt masszív talapzaton egy forgalmas prágai útkereszteződésben, amelyben állítólag Ivan Goncsarenko, a még aznap hősi halált halt főhadnagy elsőként érkezett május 9. reggelén a cseh felkelők megsegítésére. A hálás prágaiak kérésére a szovjet hatóságok úgy döntöttek, hogy Goncsarenko tankját a városnak ajándékozzák. Végül mégsem egy T-34-es tankot állítottak föl örök mementóként, hanem egy technikailag fejlettebb ISZ-2-es típust. Az 1968-as bevonulás után ez a hamis ereklye emlékeztetett nap mint nap arra, hogy mire lesz jó vigyázni. (Az emlékműről lásd két héttel ezelőtti cikkünket: Obeliszkek, tankok, hősök, 2011. május 5.)
Prágát valóban idegen csapatok, nagyrészt oroszok szabadították föl - de nem a szovjet, hanem az ún. Orosz Felszabadítási Hadsereg I. divíziójának katonái. E hadsereg parancsnoka Andrej Andrejevics Vlaszov tábornok volt, Csang Kaj-sek egykori tanácsadója, Kijev védője, a moszkvai csata egyik hőse, aki, miután Leningrádnál fogságba került, átállt a nácik oldalára, és a szovjet hadifoglyokból kollaboráns hadsereget szervezett. Ez a háború végén közel egymillió főt számlált. A bizalmatlan németek végül nem vetették be az "Orosz Felszabadító Hadsereget", amelynek egyetlen harci cselekményére - bár nem a németek oldalán, és Vlaszov részvétele nélkül - Prága felszabadítása során került sor.
Az eseményeket nem könnyű rekonstruálni, ám valószínűsíthető, hogy az utolsó, kétségbeesett SS-ellenállással szemben a Cseh Nemzeti Tanács segítségért folyamodott, amely végül a cseh területen állomásozó, Bunjacsenko tábornok vezette első vlaszovista hadosztálytól érkezett. A vlaszovisták mindenáron - és jó okkal - el akarták kerülni, hogy a szovjetek fogságába essenek, ezért igyekeztek átvágni magukat az amerikai csapatokhoz. Azt remélték, hogy majd a javukra írják, hogy a németekkel szemben a cseheket segítették. A városban tartózkodó amerikai haditudósító, George Fischer szerint a lakosság kitörő örömét teljes tanácstalanság váltotta föl a német katonai egyenruhában az SS ellen harcoló, oroszul beszélő katonaság láttán. A csehekénél csak a németek döbbenete lehetett nagyobb, amikor bajtársinak vélt egységek nyitottak tüzet rájuk.
A vlaszovisták igyekezete hiábavaló volt; az amerikaiak közölték: a demarkációs vonalról hozott megállapodás értelmében a szovjetek vonulhatnak be a városba. A kétségbeesett kollaboránsok május 7-én vagy 8-án reggel elhagyták a várost, tűzharcba keveredve az előrenyomuló szovjetekkel és a visszavonuló németekkel egyaránt, így hagyva időt és lehetőséget a városnak arra, hogy felszabadítsa önmagát. A prágai német helyőrség megadta magát, a fegyverletétel május 8-án, délután 4 órakor lépett életbe, de a város külső részein még másnap reggel, a szovjet bevonulás idején is szórványos lövöldözés folyt. Ennek eshetett áldozatul Goncsarenko főhadnagy is. Vlaszovot a szovjetek fölakasztották, a csehek és a szlovákok pedig egészen 1991-ig május 9-én voltak kénytelenek ünnepelni a szovjet felszabadítás és a győzelem napját. Ezt a napot találta az MSZP alkalmasnak arra, hogy 2011-ben megemlékezzék a II. világháborúról. Rosszul tette: két egymást követő napot is világok választhatnak el egymástól.
*
Hatvanhat év múltán, ha a halottakat és a túlélőket nem ütőkártyaként használnák haszonszerzésre a politikailag szemben álló tisztességtelen felek, lenne mód emberhez méltóan bánni a múlttal, megmenteni a tudatlanságtól, a hagymázas rémképektől, a feledéstől közös örökségünket, a II. világháborút. Ha a deportáltak, a Don-kanyarban lelőttek, a munkaszolgálatban megfagyottak vagy a szibériai fogságba, malenkij robotra elhurcoltak, a katonák által megerőszakoltak egy közös, szörnyű nemzeti tragédia áldozatai lennének, akkor lenne remény tisztességesen bánni a halottakkal, szembenézni nemcsak a múltunkkal, de önmagunkkal is. Ha a számon tartott áldozatok listáján ott lennének a majdnem gyerekként megölt orosz és német katonák, a lelőtt angol és amerikai pilóták is, akkor legalább a közös emlékezés pillanatában embernek érezhetnénk magunkat. A többi a történetírás és az oktatás feladata.
Az amerikaiaknak sikerült ez Vietnam kapcsán. A 21 éves kínai-amerikai diáklány, Maya Lin vietnami veterán emlékművének tükröződő márványlapján az elesett fiatal katonák nevét olvasva az emlékező önmagával és a mellette álló megrendült látogató tükörképével találja szemben magát - aki talán katona volt, talán a háború ellen tüntető, a besorozás ellen Kanadába menekülő egykori hazaáruló. Ma már ott majdnem mindegy; a halottak a háborúnak, mindegyikük közös tragédiájának az áldozatai.
Amíg szemforgató módon egyesek turulszoborral emlékeznek a halottakra, mások május 9-én menetelnek a győzelem napjának hitt vagy hazudott napon, addig a zsidók külön emlékeznek a munkaszolgálatosokra, a keresztények pedig a Donnál lelőtt katonákra. De a II. világháborúról közösen érthető, emberi nyelven senki sem beszél.
A szerző történész.
