Hajlamosak vagyunk rá, hogy - mint annyi más dologgal is - a műemlékvédelemmel, az épített örökség ügyével mindig csak a kisebb-nagyobb botrányok kapcsán kezdjünk foglalkozni: ha régi házat bontanak, ha utat építenek a parkba, ha magára hagyják és elpusztul valami. Néha érdemes botrányok nélkül is átgondolni, milyen lehetőségeink vannak arra, hogy a történeti épületeinket megőrizzük.
*
A régi épületek megőrzése, megtartása nem magától értetődő gondolat. Az elmúlt századokban a házak bontása, cseréje, átépítése, kifosztása vagy átadása az enyészetnek a legtermészetesebb módon zajlott. A tulajdonosra volt bízva, hogy milyen értéket lát az épületben - használatit, művészetit, ősi-családit, semmilyet. Az is rá volt bízva, hogy mihez kezd vele. Érthető ez, hiszen az épületeknek megvan a maguk életciklusa, folyamatosan romlanak, avulnak. Keveset szántak közülük az örökkévalóságnak. Nagy úr a divat, meg az újabb funkciók megjelenése is: stílben és kellemben is lépést kell tartani a korral. A városok fejlődése ideig-óráig szerves folyamatként, folyamatos átépülésként is haladhatott, azonban előbb-utóbb akadt olyan természeti csapás, háború, uralkodói döntés vagy gazdasági szempont, ami e fejlődésbe drámai eszközökkel nyúlt bele. Hogy közeli példákat emlegessünk: az Erzsébet-híd megépítése miatt a XX. század elején tűnt el Pest középkori magja - igaz, épült helyette egy világvárosias építészeti együttes; az 1930-as években Krúdy Tabánja a barokk kori házak tömegével - igaz, született helyette egy világvárosias parkfüzér, hová is lennénk ma nélküle. Ezt a folyamatot nem csak a méltán magasra értékelt Közmunkatanács vitte végbe erőnek erejével. A tulajdonosok önnön elhatározásaikkal is bontották saját ősi, nemesi városi palotáikat, sokemeletes bérházaknak adva helyet, és így feleltek meg a kor ingatlanfejlesztési elvárásainak.
Az a gondolat, hogy a közjónak bármi köze is lenne a régi épületek fennmaradásához, csak lassan alakult ki. Európában a 19. században ébredt az a hozzáállás, hogy az épített örökség legértékesebb részeit a társadalmi érdek nevében közhatalmi eszközökkel emeljük ki az építés-romlás-bontás körfolyamatából. De ez eleinte csak a legértékesebb építészeti alkotásokra vonatkozott: katedrálisokra, palotákra, ókori antikvitásokra. Kialakult a megőrzési szándék jogi és intézményi háttere, sokféle szakmai és építészettörténeti iskola, filozófia és gyakorlat - de az, hogy mi az értékes, és hogy azzal mit kell tenni, nyitott kérdés maradt. A mai napig.
Ki döntse ezt el?
*
Az akár elitistának is nevezhető hozzáálláshoz döntő módon szólt hozzá a II. világháború és a rákövetkező radikális újjáépítés. Európában sok helyen nem pusztán a károkat pótolták ki, hanem a modernista teremtő düh örömével sikerült a háborúval azonos mértékű tabula rasát is elérni. Lelkesen, hittel. Innen eredeztethető, hogy idővel megjelent a szűkebb szakmai és a szélesebb társadalmi nyomás a történeti épületek, együttesek, városok tudatos megőrzésére. A műemléki hatóságok és a városszabályozási döntnökök az egyedi monumentumok mellett a városi területek, nagyobb történeti együttesek védelmére is alkotmányos és jogi lehetőséget kaptak.
Ez a megőrzési szándék egyre csak nő, mint a kisgömböc. Megy előre időben: nemcsak a barokk, hanem a klasszicista, az eklektikus, a szecessziós, a kolonialista, a kora modern, a szocreál, a kortárs építészet is megőrzésre érdemes. Megy előre műfajban: nemcsak a katedrális és a palota, hanem a népi lakóház, az ipari létesítmény és öszszes berendezése, a viadukt, a kalaposműhely, a szociális lakótelep is megőrzendő. Akárcsak az összefüggések: a városszerkezet, a kultúrtáj, a településstruktúra, a dolgok mögötti szociális struktúra is. Megy előre térben: nem csak Európáról kell itt beszélnünk, hisz ősi kultúrákat minden földrészen találunk.
*
Mára a komoly szakmai kérdések között közhely: kié az örökség? Lehet róla filozofálni, konferenciát szervezni, tanulmányt írni - de közegyezséget elérni nem könnyű. A dolog pedig nagyon egyszerű. Akárcsak a természeti környezet, a glóbusz esetében: az épített környezetet "nem apáinktól örököltük, hanem unokáinknak tartozunk vele". Az örökség nem csupán nyereség, hanem felelősség is. Nehezek ezek a döntések a mindennapi életünkben is: mit csináljunk a megöröklött avíttas könyvtárral, a kifakult Forte diákkal, nagyanyáink kincseivel, levetett hacukáikkal, szokásaikkal? És az épített örökséggel sokkal több a gond, mert ez igenis kér enni. A tulajdonosnak fenn kell tartania, jó állapotban, megmutatva mindenkinek. A törvény is ezt mondja; a legértékesebb, védett műemlékek esetében biztosan. És azért mondja ezt, mert ez a szalonképesség formája. Alaptézis, axióma. A közjó nevében korlátozzuk a tulajdon feletti rendelkezés jogát, tiltásokkal, kötelezésekkel.
Csakhogy a közjó nevében tett követelmények másnak hoznak hasznot, mint akinek a kötelezettségei fakadnak belőle. Egy műemlék fenntartása a tulajdonosnak gond, költség, míg a haszonélvezők a közösség más tagjai. Nem is (csak) a szomszéd, hanem a más város- és országbéli, a turista. A következő generációk, akik még meg sem születtek.
Mindezt az Európa Tanács az 1990-es évek elején az épített örökség finanszírozásának kiindulópontjaként fogalmazta meg, amikor azt kutatta, mi legyen az európai történeti örökséggel. Hogy egy példán megértsük: ne vágyjék egyikünk se arra, hogy a velencei Canal Grande mellékcsatornájában kora reneszánsz palotája legyen. Hisz a tulajdonossal szemben az az elvárás, hogy rendben tartsa. Azért, hogy a japán turista fényképezze - és ez jó neki meg a fényképezőgép-gyárnak, a szállodának, az utazási irodának, a pénzváltónak. És azért is, hogy jó legyen az ük-ükunokáinknak, hogy ők sok évtized múlva is megfoghassák azt az oroszlánfejet, ami a gondolastég mögötti kaput őrzi. De miért jó ez a tulajdonosnak?
Azon nincs vita, hogy az épített örökség a kultúra kontinuitásának fenntartásában elsődleges fontosságú, mert "kézzelfogható tanúja a múltnak". Budapesten is rengeteg példát mondhatunk arra, hogy miféle tanulsággal szolgálnak épületeink történelemről, gazdaságtörténetről, társadalomról, tartásról, minőségről. Arcul csap minket egy Árpád-kori templom falképének hite, egy polgárház igényessége, a Zeneakadémia eozinmázas kerámiája, a Gresham finom-gigantikus gránitlábazata, a Lánchíd vagy az új Erzsébet híd (1964!) mérnöki minősége: nesztek, ezt csináljátok utánunk, mi így gondolkodtunk, erre voltunk képesek.
*
De ki viszi át a kora reneszánsz palotát a túlsó partra - a jövő generációk ölébe? Ehhez kellene ma épkézláb és működőképes megoldásokat találni, józan követelményeket, magunkkal szembeni elvárásokat is megfogalmazni. Mekkora az a kör, amit értelmesen fenntarthatónak tudunk nevezni? Mert az még hihető, hogy a fontenay-i ciszterci kolostort, a lipcsei Tamás-templomot vagy az Ermitázst az érintett, elkötelezett közösség még jó néhány száz évig fenn fogja tartani, de nem tudjuk ezt ugyanilyen bizonyossággal elmondani a szekularizált és kultúrmischungos Európa minden gótikus vagy barokk templomáról, egy spanyol jégveremről, egy USA-beli felhagyott törpe-vízierőműről, a hatalmas indiai textilgyárakról, az Afrika megsegítése során létrehozott nívós, 1960-as évekbeli modern épületegyüttesekről. És nem tudjuk ezt őszinte bizonyossággal elmondani a magyar kastélyokról, falvaink házairól és Mária Terézia-kori templomairól, a Kárpát-medence összes nemzetiségének örökségéről, városi lakóházainkról, parkjainkról és a pannon kultúrtáj szépségéről. Pedig ezek mindegyike művészi, történeti, kultúrtörténeti értékkel bír. Fontos lenne, hogy fennmaradjanak. A kisgömböc is éhes.
*
Olyan ez, mint a társadalombiztosítás. Előbb-utóbb minden közösség kitalálja és megoldja a maga módján, mit kezdjen a betegeivel, az öregeivel, a kismamákkal. Ez a globalizáció és az egyesült Európa idején is lokális kulturális kérdés marad. Ugyanígy a házakkal. Nincs arra UNESCO- vagy EU-kötelezettség, hogy mit csináljunk mi, magyarok, marad a belső kötelezettség és a kényszerű racionalitás alapján kiizzadt döntések sora.
Látni kell, hogy a műemlékiparág nem tudja kihúzni magát a saját hajánál fogva a kötelezettségek, az elvárások és a reális bevételek közötti horhosból. A műemlékállomány, a történeti épületek, az épített örökség egy része lehet jövedelmező, de csak korlátozottan. A turistaipar képes ebből jövedelmet generálni - akár csak egy szép városi sziluettből is, mint Pesten a Duna-korzón, vagy akármelyik más bukolikus európai helyszínen. Látjuk azt is, hogy a nagypapa nagyszerűen megépített házai még sokáig használhatók lakóházként, kávéházként vagy szociális otthonként, újrahasznosítva 1001 különféle funkcióra. Az "integrált örökségvédelem" gondolata épp azt jelenti, hogy történeti épületeinknek szerepet kell kapniuk a mai és a jövőbeli gazdasági életben - hiszen nem sok helyen várható, hogy valakik üres épületeket, múzeumvárosokat tartsanak fenn kifogástalan módon. Az épített örökség védelme és az eldobható ház gondolata két ellentétes póluson van. Cél a régi épületek reciklálása - nem a hulladékudvarokon keresztül, hanem eredetiségükben: eredeti helyükön, eredeti tereikkel, eredeti gondolataik megőrzésével. De látjuk azt is, hogy ez nem fog menni úgy, hogy a közjó nevében csak a kötelezettségeket mondjuk ki. A közpénzek forrásait is meg kell nyitni - tehetősen, de hatékonyan. Működik kisebb-nagyobb mértékben a közadakozás, a mecenatúra és a szponzoráció. Léteznek ideális tulajdonosok, műgyűjtők és örökösök, önkormányzatok és minisztériumok, akik nem festményeket vagy oldtimer autókat tartanak fenn pöpec módon a portfóliójukban, hanem értékes műemlékeket. Létezik az igényes és tudatos fogyasztó, aki szállodába, albérletbe, múzeumba, irodaházba csakis történeti épületbe megy, hogy megtartsa, fenntartsa. De mindez kevés a kisgömböc étvágyához képest. Közösségi források, közpénzek, kisebb-nagyobb redisztribúciós rendszerek nélkül ez a "mások épületével tartom fenn a magam kötődéseit" rendszer nem működik.
*
Környezetünkben vannak országok, amelyek a központi büdzsé és a regionális költségvetések jelentékeny forrásait fordítják az épített értékek védelmére, egyharmad-egyharmad részben megosztozva a tulajdonossal. Megoldás lehet, ha a "zöld" pénzekben helyet lehet szorítani az "ószürkének". (Ilyesmi történt Magyarországon is, amikor a műemlékvédelem ügye a Környezetvédelmi Minisztériumhoz tartozott: a "benzinpénzek" egy részét sikerült az épített környezetre fordítani.) A britek a lottójövedelmeket fordítják a kultúrára és a műemlékvédelemre - szinte azt sem tudják, mire költsék, de a központi büdzsé csak sóvárogva nézhet. Képzeljük el, hogy a magyar költségvetés lemond a Szerencsejáték Zrt. befizetéseiről, és teljes mértékben kulturális, műemlékes célokra szenteli őket, a céloknak megfelelő kuratóriumra bízva a szétosztásukat. Elképzelni sem tudjuk. Képzeljük el, hogy egy Combino villamos a fejétől a farkáig 700 millió forintba kerül. Képzeljük el, hogy egy konkrét állami munkahely- és gazdaságtámogatási program 20 milliárd forintba kerül. A négyes metró egy állomásának szerkezetépítése 3-10 milliárd forintba.
Képzeljük el, hogy eközben egy-egy nagyhibás barokk templomra 3-10 millió forint támogatás jut. Képzeljük el, hogy egy családi ház tetőfedése 4 millió forint, egy magas lakás kifestése és rendberakása másfél. Egy 16 lakásos önkormányzati szociális bérház teljes felújítása 180 millió, tehát lakásonként több mint 10 millió forint - és akkor még nincs benne a teremgarázs, a pincerekesz és a kert.
A közpénzekről sokféleképpen lehet dönteni. Okosan és elvetemülten is. Lehet költeni bármilyen értékvédelmi célra, de akkor tudni kéne, hogy mennyit, miért és hogyan. Ha meg akarjuk tartani ezen kincseknek legalább egy részét, szelektálni kell. Mi kell, mi nem? Mire költsünk, mire ne? Lehet költeni autópályákra, viaduktokra, barokk orgonaszekrényekre és sípokra, fazekasműhelyekre, vakolatokra, malterra és téglára.
De egyszer át kellene ezt beszélni.
Ma Magyarországon nincs költségvetési sor egy komolyan működő műemléki támogatási rendszerhez. Nincs a műemlék-felújtásokhoz kötődő automatizmus (áfa- vagy szja-visszaigénylés formájában), ami nem is baj, sőt szerencse. Nincs vállalkozói támogatás az épített örökség hasznosítását ígérő projektekhez. Kevés is az ígéretes projekt. Vannak kiemelt projektek, működő önkormányzati rendszerek, és olyan területfejlesztési projektek és EU-támogatások, amelyek kiemelten foglalkoznak a történeti együttesekkel. A Nemzeti Kulturális Alap viszont évente csupán 280-300 millió forintot tud az ország összes "nem állami kezelésű" műemlékére fordítani - a kulturális járulékok befizetéseiből -, nagyjából működőképes rendszerben. A turisztikai bevételek és a benzinbevételek érdemleges redisztribúciója az épített örökség felé a cikk szerzője számára nem ismert. A nagy fejlesztésekből csak kárenyhítésként jut pár morzsa.
Snassz ez.
A minap új elnöke lett a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak. Kívánjuk neki, hogy jó cégvezetőként rendben tartsa a hivatalt. De kívánjuk neki azt is, hogy meg tudja végre valósítani a magyar műemlékügy legfontosabb, legalább 17 éve szőnyeg alá söpört feladatát, az épeszű támogatási rendszert. Tapossa ki a szőnyeg alól!
A szerző építész, a Nemzeti Kulturális Alap Műemléki és Régészeti Kollégiumának elnöke.
