*
A javaslat szerint az alkotmány mondaná ki, hogy a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarok részei a nemzetnek mint közös nyelvi, kulturális és történelmi hagyományokkal rendelkező közösségnek. Önmagában ez a mondat nem más, mint a kultúrnemzet létezésének alkotmányi szintű deklarációja: rögzíti azt az egyébként is fennálló tényt, hogy élnek a köztársaság határain kívül olyan magyar nemzetiségű személyek, akiket az anyaországban élő magyar nemzetiségű személyekkel közös hagyományok kötnek össze. Kérdés persze, hogy e közös hagyományoknak, s általában a kultúrnemzet létezésének van-e bármiféle alkotmányjogi jelentősége. Egyrészt e hagyományok nem a Magyar Köztársaság egész politikai közösségét kötik össze a határon túliakkal, hiszen ehhez a politikai közösséghez nem magyar nemzetiségű személyek is tartoznak: a Magyarországon élő horvát kisebbség nyelvi hagyományai nem közösek a székelyföldi magyarokéival. Másrészt a nemzetállami szuverenitás hagyományos felfogása szerint egy államnak nincsen semmilyen joghatósága azon személyek fölött, akik nem tartózkodnak a területén, és akik nem az állampolgárai - vagyis e felfogás szerint a köztársaság alkotmánya nem tartalmazhat semmi olyan rendelkezést, amely a határon túliak státusát, jogait és kötelezettségeit meghatározná. E felfogás szerint a hatályos alkotmánynak a határon túliakra vonatkozó külpolitikai célkitűzése ("felelősséget érez") a legtöbb, amit egy alkotmány más államok állampolgáraival kapcsolatban tartalmazhat.
Mindkét ellenvetés gyökere abban keresendő, hogy az etnikai-kulturális közösség és a politikai közösség hermetikus szétválasztásának szükségességét magától értetődő evidenciaként kezeli. (Nem ide tartozik, de voltaképpen az etnikai-kulturális közösséget egyfajta transzcendens, a politikai közösséget minőségileg meghaladó valaminek elképzelő etnicizmus, valamint az etnikai-kulturális szempontból teljesen semleges politikai közösséget favorizáló gondolkodás eltérő okokból ugyan, de egyaránt osztja ezt az elvi kiindulópontot.) Nehéz vitatni, hogy az etnikai-kulturális közösség együvé tartozása iránti vágy ebben a régióban sok esetben vezetett háborúhoz vagy népirtáshoz. A világháborúk, főleg az első világháborút lezáró békék revíziójára vonatkozó és eredményüket tekintve Európát a második világháborúba taszító törekvések tapasztalatai sokakban erősítették meg azt a meggyőződést, hogy a vérontás csak úgy kerülhető el, ha a nemzetközi közösség elismeri az etnikai-kulturális kisebbségek feletti teljes nemzetállami szuverenitást. Tapasztalati tény, hogy ezek a törekvések kudarcot vallottak: a közös nyelvi, kulturális és történelmi hagyományok összetartó ereje van annyira erős, hogy ha külső erővel próbálja valaki elnyomni őket, az olyan tragédiákhoz vezethet, mint amilyenekre Srebrenica vagy Kosovo emlékeztet bennünket.
Az Európa Tanács jogászprofesszorokból álló testülete, a nagy tekintélyű Velencei Bizottság a magyar kedvezménytörvényről úgy foglalt állást még 2001-ben: a szomszédos államok kimondott vagy kimondatlan beleegyezése szükséges ahhoz, hogy a területükön élő magyar nemzetiségű személyeket a magyar állam támogassa. Igaz, az oktatás és a kultúra területén érvényesülő támogatásoknál a szomszédos államok beleegyezését vélelmezni lehet, mivel "az anyaállamok szintén szerepet játszanak kisebbségeik védelmében és megőrzésében, az őket összekötő nyelvi és kulturális kötelékek szorosan tartásának céljával". Finoman, de egyértelműen elutasította tehát a Velencei Bizottság a nemzetállami szuverenitás korlátozhatatlanságát, ezzel pedig az etnikai-kulturális közösség és a politikai közösség teljes szétválasztását.
Nem válaszoltunk még ugyanakkor arra az ellenvetésre, hogy a magyar politikai közösség tagjai között vannak magyar és nem magyar nemzetiségűek egyaránt: egyáltalán nem magától értetődő, hogy a magyarországi szlovákokat bármilyen közös hagyomány kötné össze a kárpátaljai magyarokkal.
A politikai közösséghez azok a személyek tartoznak, akik - mint a népszuverenitás alanyai - közvetve, választott képviselőik útján, vagy közvetlenül, népszavazáson a közügyekben döntést hozhatnak: a politikai közösség az a "nép", amely a Magyar Köztársaságban az alkotmány szerint a közhatalom gyakorlásának forrása. Első közelítésben tehát azok tartoznak a néphez, akik jogosultak gyakorolni a népszuverenitást. A legtisztábban ez a hatalomgyakorlás az ügydöntő országos népszavazáson nyilvánul meg: az eredményes referendum kötelezi még az Országgyűlést is. A népet, a politikai közösséget ezért azonosíthatjuk az országos népszavazáson részt venni jogosult személyek összességével. Az alkotmány szerint a népszavazáson azok a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező nagykorú magyar állampolgárok vehetnek részt, akik nem állnak a cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság, illetőleg a közügyek gyakorlásától eltiltás hatálya alatt, és akik nem töltik szabadságvesztés büntetésüket vagy büntetőeljárásban elrendelt intézeti kényszergyógykezelésüket. A felsorolt hét feltétel azonban nem egyenrangú: a kiskorúak, a cselekvőképtelenek vagy a kényszergyógykezeltek csak azért kivételek, mert hiányzik az önálló belátási képességük, ami a közösség ügyeiben a döntéshez mindenképpen szükséges. A közügyektől eltiltás és a szabadságvesztés büntetés pedig olyan időleges korlátozó okok, amelyek a közösséggel szemben elkövetett vétségek büntetéseként vonják meg egy időre a választójogot és a népszavazáson való részvétel jogát.
A magyarországi lakóhely és a magyar állampolgárság viszont a politikai közösséghez tartozás alapvető tulajdonságai. Az állampolgárság fontosságát talán kevésbé kell bővebben kifej-teni: ez fejezi ki az adott személy és az állam közötti szoros közjogi kapcsolatot. A magyarországi lakóhely azonban legalább ennyire fontos: ez biztosítja, hogy a szoros közjogi kapcsolat ténylegesen fennálljon, ha tetszik, a jogi kapcsolat fizikai formában, a magyar állam területén való életvitelszerű tartózkodással is megnyilvánuljon. A magyar állampolgárok esetében ez különösen fontos, mivel az emigránsok a legtöbb esetben magyar állampolgárságukat nem veszítették el, és azt átörökítették gyermekeikre is. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államokba kivándorló magyarok teljesen asszimilálódott ükunokái annak ellenére rendelkezhetnek magyar állampolgársággal, hogy erről nem is tudnak. 'k nyilvánvalóan nem részei a közös ügyeiben döntést hozó magyar politikai közösségnek, a "népnek", a politikai nemzetnek - holott rendelkeznek magyar állampolgársággal.
A politikai közösséghez és a kultúrnemzethez tartozás szempontjából három csoportot különböztethetünk meg: a határon túli magyarok általában csak a kultúrnemzethez tartoznak, mivel magyar állampolgárság és magyarországi lakóhely hiányában a politikai közösségnek nem részei. A Magyarországon élő, magyar állampolgársággal rendelkező, de nem magyar nemzetiségűek ugyanakkor csak a politikai közösség részei, mivel nyelvi és kulturális hagyományaik nem kötik őket a magyar kultúrnemzethez. A magyar nemzetiségű, Magyarországon élő, magyar állampolgársággal rendelkező személyek pedig mind a kultúrnemzetnek, mind a politikai közösségnek részei.
Ez a hármas tagozódás azonban csak elméleti konstrukció. A Magyarországon élő kisebbségiek szinte kivétel nélkül kettős etnikai-kulturális identitással rendelkeznek: egyszerre vallják magukénak a német/szlovák/horvát és a magyar hagyományokat. Ez megkönnyíti a politikai közösség és a határon túli magyarok közötti kötelék tételezését, mert a gyakorlatban a magyar politikai közösség minden tagja része a kultúrnemzetnek is.
*
Persze mindez nem jelenti azt, hogy össze lehetne mosni a politikai nemzetet és a kultúrnemzetet az alkotmány szintjén. A hatályos alaptörvény szerint "[a] magyar állam tulajdona nemzeti vagyon", a köztársaság elnöke "kife-jezi a nemzet egységét", "[a] Magyar Köztársaság címere" nemzeti jelkép. Mindhárom helyen a "nemzet" kifejezést politikai nemzet értelemben használja az alkotmány. Ha a kultúrnemzet definícióját az alaptörvényben akarja rögzíteni az alkotmánymódosító hatalom, nagyon kell figyelnie arra, hogy ne diszkreditálja e törekvését annak akár csak a sejtetésével sem, hogy közjogi kapcsolat áll fenn a határon túliak és a Magyar Köztársaság között. Különösen a köztársasági elnök feladatkörénél szükséges egyértelműsíteni, hogy a magyar politikai közösség első polgára nem fejezi ki a magyarországi lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárok és egy szomszédos állam magyar nemzetiségű állampolgárai közötti összetartozást, hiszen az államfő a magyar állami szuverenitás egyik kifejezője - ebben a minőségében pedig más politikai közösséghez tartozó személyekkel nem állhat közjogi kapcsolatban. Bár mindhárom idézett alkotmányi rendelkezés politikailag igen érzékeny kérdéseket érint, nem kerülhető meg a módosításuk, ha tényleg fontos a magyar politikai közösség számára, hogy kapcsolatát a határon túli magyarokkal az alkotmány is kifejezze.
A kisebbségek feletti teljes nemzetállami szuverenitás folyamatosan erodálódik. A kizárólagos állami joghatóság korlátozásának elismerésével egy új tartalmú nemzetközi szokásjog van kialakulóban Közép- és Kelet-Európában. A letelepedés nélküli kettős állampolgársági népszavazás sikere ezt a folyamatot akasztotta volna meg, hiszen visszalépést jelentett volna a közjogi kötelékek összegabalyodó hálójába, amiről már számtalanszor kiderült az elmúlt száz évben, hogy semmi jóra nem vezet. Most viszont itt az alkalom, hogy Magyarország óvatosan, a szomszéd államok érzékenységét megfelelő diplomáciai eszközökkel kezelve fontos szerepet játsszon az új nemzetközi szokásjog kialakításában.
