Nem csoda tehát, hogy ekkor sokan azt hitték: azok a kormányok - és akkor már jó ideje ilyennek számított a magyar is -, melyek addig nemigen igyekeztek figyelembe venni a szabályokat és a kontinentális elvárásokat, ráébrednek a nemzetközi együttműködés előnyeire, és külpolitikai érdekeiket nagyobb határozottsággal igazítják majd az új és mind markánsabbá váló nagyhatalmi kívánalmakhoz.
Ma már tudjuk, az Orbán-kormány esetében ez nem így történt. Sőt az addig sem túl realisztikus magyar külpolitika ekkortájt veszítette el maradék józanságát is. A demokratikus játékszabályokkal szembeni kevéssé leplezett ellenszenv hirtelen átértékelte az Amerikával kapcsolatban érzett addigi demonstratív bajtársiasságot. Oroszországgal szemben újra feléledt a látványos - ám mára oktalanná és végképp célszerűtlenné vált - provokatív hajlam. Az Európai Unió felé pedig egyre többször hangzott el imperatívuszként életterünk különlegessége: és ennek az élettérnek a vonzásában mindaz, amivel az integráció kecsegtet, a Fidesz szemszögéből egyre jelentéktelenebbnek látszik. Mindemellett körülbelül ekkorra, tavaly késő őszre ért be a státustörvény nyári vetése is: az Orbán-kabinet a kudarcot kudarcra, bakit bakira halmozó külpolitikát mintha a kisebbségi magyaroknak biztosított látványos kedvezményekkel igyekezett volna feledtetni. Ám azok, akik már idejekorán felmérték az őszi fordulat várható következményeit, minden nagyobb kockázat nélkül megjósolhatták: e kísérletek kizárólag a szomszédos fővárosokkal addig fenntartott - 1998 óta már így is lendületesen erodálódó - viszonyok teljes ellehetetlenüléséhez vezetnek majd.
Mára ez is bekövetkezett.
De mit tud a Fidesz-kormány felmutatni e teljes körű csőddel szemben?
H
Újfajta - valamelyest békésebb - viszonyt a kisebbségi szervezetekkel. És ez még akkor is igaz, ha az e kapcsolatokban rejlő kölcsönösségnek éppúgy megvan az ára, mint a határai - és túlzott illúzióink jövőjével szemben sem lehetnek.
2001 őszéig a magyar kormány határon túli kisebbségi politikáját kettősség jellemezte. Általában jónak volt mondható a viszony, ha az adott párt vagy szervezet vezetői kritika nélkül fejet hajtottak a magyar kormány őket érintő, ám jobbára belpolitikai indíttatású döntései előtt. Másrészt a Fidesz külpolitikusai igyekeztek ellehetetleníteni azokat a kisebbségi politikusokat - főként a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, illetve a Vajdasági Magyar Szövetség választott vezetőit -, akik fenntartásokkal fogadták az orbáni politikát, és akik előnyben részesítették tagságuk érdekeit, illetve az adott szomszédos kormánnyal történő előnyös megegyezést.
A Fidesz fő célpontja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, Markó Béla lett, akit a legnagyobb magyarországi kormánypárt a Tőkés püspök által heccelt radikálisokkal, az úgynevezett Reform Tömörülés maroknyi parlamenti képviselőjével próbált minduntalan sarokba szorítani. A miniszterelnök számos - főként a román kormány és az RMDSZ viszonyát rontani kívánó - erdélyi útján igyekezett demonstratívan előnyben részesíteni azokat, akik Markót tekintették fő ellenségüknek. Mára már bebizonyosodott: főként a helyi magyar társadalom kettészakítását tekintette a Fidesz egyik fő politikai céljának. Az általa pozíciókba helyezett értelmiségieket klienseivé tette, a pénzért pályázó vállalkozóktól pedig RMDSZ-ellenes nyilatkozatokat követelt.
Az RMDSZ elnöke a primitív kihívásokra mindig is higgadtan reagált, és a Budapestről érkező nyomás, illetve a helyi szélsőségesek látványos indulatai dacára megkötötte a román kormánnyal azt az együttműködési megállapodást, amely máig is garanciája a romániai politikai konszolidációnak. A román Szociáldemokrata Párt által vezetett kisebbségi kormánynak nyújtott RMDSZ-támogatás, illetve annak elfogadása a szomszédos ország politikai fejlődésében lényeges előrelépésnek számít. Ne feledjük, a ´90-es évek közepén ugyanez a Szociáldemokrata Párt, amikor hasonló támogatásra volt szüksége, a koalíciós partner kiválasztásakor még habozás nélkül a nemzetiszocialista színezetű, főként a magyarokat és a zsidókat támadó Nagy Románia Pártot részesítette előnyben.
Azt, hogy igenis hasznos a mostani együttműködés az RMDSZ és a román baloldal között, aligha kérdőjelezheti meg bárki. Igaz, elhangzottak egyéb, immáron megszokott minősítések is, melyeket azonban aligha érdemes komolyan venni. Árulkodó, hogy a magyar jobboldal átkait e téren hasonló hangnemben egészítette ki a román nemzetiek gyalázkodása; Orbán és Csurka, valamint erdélyi híveik és Tőkés püspök haza- és nemzetárulózása rímelt mindarra, amit az ügyben Corneliu Vadim Tudor elmondani volt képes. Az RMDSZ és a román Szociáldemokrata Párt korábban megkötött megállapodásának gyümölcseként viszont Romániában olyan, a magyar nyelvhasználat lehetőségeit kiteljesítő oktatási és önkormányzati törvény született, melyhez hasonlót a Romániában élő magyarok 1918 óta nemigen remélhettek.
H
Változás az orbáni politikában akkor következett be, amikor a státustörvény miatt a magyar kormány helyzete - nemzetközi és kisebbségpolitikai síkon egyaránt - végletesen ellehetetlenedett. A magyar vezetés felismerni kényszerült, hogy a magyar kisebbségi pártok támogatása nélkül teljesen egyedül marad abban a harcban, melyet a felbőszült szomszédos kormányok indítottak ellene. Az RMDSZ vezetői pedig ekkor döbbentek rá: ha nem születik megállapodás a magyar és a román fél között, ha a státustörvény ügye tartós konfrontációt okoz a két ország viszonyában, akkor ők sem újíthatják meg 2002-ben a maguk kiegyezését a román kormánnyal. Azaz reményük sem marad arra, hogy a magyar egyházak javainak visszaszolgáltatását végre törvényben rögzítsék, hogy önálló magyar karokat indíthassanak a Kolozsvári Egyetemen, hogy a föld- és erdőterületek visszaszolgáltatásáról szóló törvényt az eredeti - az RMDSZ-nek is megfelelő - formájában elfogadják. Továbbá hogy egyes középiskolákat visszajuttassanak a helyi magyarságnak (Brassóban és Marosvásárhelyen), hogy egy újabb kétnyelvű tévéstúdiót indíthassanak, hogy a meglévő magyar rádióállomásokat bővítsék és összekapcsolják, illetve hogy a már meghozott törvényeket végrehajtási rendeletekkel egészítsék ki.
Nem csoda tehát, hogy az Orbán-N‰stase-paktum ötletét - vagyis hogy a Velencei Bizottság ajánlásait a két miniszterelnök által aláírt különmegállapodásban kellene rögzíteni, és így feloldani a kialakult válságot - maga Markó vetette föl még Bukarestben. Több nyilatkozat is foglalkozott e ténynyel. Egyértelműsítette a Markó által e téren játszott szerepet, hogy az erdélyi politikus megjelent a Fidesz legutóbbi, kampánynyitó kongresszusán, ahol az átmeneti - a választásokig nyilvánvalóan még kitartó - béke szentesítése nyilvánosan is megtörtént.
Az Orbán-N‰stase-paktum ötlete nemes bosszú Markó Béla részéről, akit olyannyira megalázott a magyar kormány. Csakhogy míg a Markó-N‰stase-megállapodás számtalan haszna ma már kézzelfogható (elismerést vívott ki Európában, és olyan törvények meghozatalára kötelezi a következő egy év leforgása alatt a román kormányt, melyeket a korábbi "polgári" szövetségesek - az oktatási és a közigazgatási ügyekhez hasonlóan - minduntalan elfektettek), addig Orbán különmegállapodása a román miniszterelnökkel a legjobb esetben is csak kármentés lehetett, mely mind a magyarországi szavazópolgárok, mind pedig az európai diplomácia előtt nyilvánvalóvá tette a fideszes kül- és kisebbségpolitika kudarcát.
H
Adrian N‰stase és Orbán Viktor budapesti kézfogója óta feltűnő, ám megnyugtatónak korántsem minősíthető szélcsönd állt be a kisebbségi pártok és a magyar kormány közötti viszonyban. E fegyverszünet, ha mégoly ideiglenesnek tűnik is, tapintható riadalmat okozott Orbán korábbi - meglehetősen szélsőséges - erdélyi protezsáltjai körében. Tőkés erőteljes nyilatkozataiban nem lehet nem észrevenni e pánikot, s a magyarországi kegyvesztettség réme indokolja azt a kamikazeakciót is, mellyel az RMDSZ Orbánhoz hű élcsapata, a Reform Tömörülés hirtelen létrehozta a már a nevében is egyértelmű kötődést jelző Polgári Platformot -egy olyan pillanatban, amikor a Fidesznek ez a legkevésbé sem használt. A platformosok nyilvánvalóan színvallásra akarták kényszeríteni pesti támogatóikat, akiknek viszont - a választásokig legalábbis - inkább csöndre van szükségük, mintsem a Reform Tömörülés leplezetlen Markó-ellenes indulataira.
Az RMDSZ mérsékelt mainstreamje ebben a helyzetben várakozó álláspontra helyezkedett. Vezetői nem is csinálnak titkot abból, hogy semmi jóra nem számítanak: ha a Fidesz marad hatalmon, politikai energiáik legnagyobb részét továbbra is arra kell majd pazarolják, hogy kivédjék az ellenük irányuló, menetrendszerű budapesti konspirációkat. ´k is tudják ugyanis, hogy Fidesz-körökben közkeletű a vélekedés: ha a választások után vállalhatatlanná válik az Orbán-N‰stase-paktum, akkor azt a romániai magyar közvélemény előtt az "ötletgazda" Markó nyakába fogják varrni. Sőt ezt talán már meg is tették volna, ha a státustörvény ügyében a szlovákokkal is olyan könnyen mennének a dolgok, ahogy azt Orbánék korábban remélték, és nem kellene tartaniuk a román és a szlovák kormány magyar- és Magyarország-ellenes összjátékától.
Szomorú ugyanakkor, hogy a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának legtöbb vezetője komoly politikushoz méltatlan fantáziátlansággal és szervilizmussal próbálja túllicitálni az orbáni kórust. Igaz, józanságukból eddig sem futotta arra, hogy felismerjék: mit is veszíthetnek, ha Mikulás Dzurindát ellehetetlenítik, csak azért, hogy a magyar miniszterelnök mini-Stoibernak, mini-Berlusconinak vagy éppenséggel maxi-Haidernek képzelhesse magát. A felvidéki magyar politikusok meglehetősen lehangolóan reagáltak a visegrádi négyes együttműködést - a benesi dekrétumok felemlegetésével - megtorpedózó orbáni politikára is. A közösségük nyilvánvaló érdekeit sértő miniszterelnöki lépésről érdemi mondanivalójuk - legalábbis eddig - nem akadt. Mintha nem akarnák megérteni, hogy a szlovák-magyar együttélést, illetve a szlovák-magyar, a cseh-magyar és lengyel-magyar kapcsolatokat súlyosan károsító botrány mögött mindössze a szélsőjobbnak tett miniszterelnöki gesztusok állnak. Nem véletlen, hogy a dekrétumokat pertraktáló kijelentések másnapján Orbán nevétől felajzott tinihorda töltötte ki a budapesti volt csehszlovák - ma szlovák - képviselet előtt azt az űrt, melyet az 1989 nyarán még ugyanott a prágai demokratikus változásokért tüntető Fidesz hagyott maga után. Így aztán - szemben RMDSZ-es kollégáikkal - a felvidéki magyar politikusok többségének működését európai mércével sehol sem jegyzik - legfeljebb a jobboldali lázálmokért mindenre kapható budapesti kancellárián. Kérdés persze, hogy ezt az intézményt lehet-e egyáltalán efféle kontinentális jelzővel illetni.
