Az Európai Parlament minap megválasztott alelnöke, Járóka Lívia tavaly ősszel a Sargentini-jelentés vitájában a kötelező mantrát hozta: „Valójában meg kellene köszönniük a magyar kormánynak mindazt, amit a roma közösségért tett.” Idén már úgy fogalmazott a 168 Óra újságírójának, hogy Magyarországon „35 százalékkal csökkent a szegénység”, és azért nem lehet szó a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettségi korhatár visszaállításáról, mert „megkérdezték a romákat, hogy mit akarnak, és ők azt mondták, szülni akarnak 19 évesen”.
Ugyanebben az interjúban a magyarországi közoktatásban higanyszerűen emelkedő etnikai szegregációra úgy reagált, hogy „Itt Brüsszelben tudok olyan iskolát, ahová csak diplomaták gyerekei járnak, arról is írjon cikket!” (lásd: Visz az FTC, Livi néni, 168 Óra, 2019. április 3.) Minél távolabb van a nagypolitikai elbeszélés a tényektől, annál légiesebben lehet fogalmazni.
A brüsszeli diéta azonban közelebb fekszik a cigánytelepek és gettófalvak, a szegregált iskolák, a közoktatásból idő előtt, végzettség nélkül kihulló tizenévesek, a közmunkából kiszabadulni nem tudó képzetlen felnőttek világához, mint az a fórum, amelyik az egykori magyarországi parlamentarizmusból mára megmaradt. Európai parlamenti képviselőként Járóka Lívia sokkal inkább elszámoltatható, mint a rezsim hazai mamelukjai. Romaként pedig az is nyilvánvaló, hogy milyen társadalompolitikát fedez, illetve képvisel.
| ||
Újra bezáródó kapuk
A magyarországi cigányok 20. századi története leírható a nélkülözhetetlenségi és fölöslegességi korszakok váltakozásával. A romák munkája soha nem volt annyira nélkülözhetetlen, mint a szocialista korszak második felében: ha egy elképzelt napon a cigányok nem mentek volna dolgozni, leállt volna az építőipar, és súlyos zavarok keletkeztek volna a bányákban, a gyáriparban és a nagyüzemi mezőgazdaságban.
És soha nem adták olyan hirtelen és olyan mértékben értésükre, hogy létezésük fölösleges és terhes a jól pozicionált munkavállalók számára, mint a rendszerváltást követő néhány évben. Csakhogy a látszat ellenére mindez nem „cigány probléma” volt: másfél millió munkahely szűnt meg, képzetlenek százezrei kerültek utcára, és drasztikusan megváltozott a foglalkoztatható népesség képzettség szerinti összetétele.
Járóka Lívia többször is kijelentette, hogy a „romapolitika” fogalma csak kulturális dimenzióban értelmezhető, egyébként a romák esélye a munkaerőpiactól és mindenekelőtt a társadalompolitikától függ, amelynek a szándéka és az iránya a döntő. Teljesen igaza lenne, ha autonóm politikusként végezné feladatát, és nem lenne maga is „romapolitikai” idol.
| ||
A köztársasági alkotmányt felszámoló Fidesz nemcsak az alapvető szabadságjogok garanciáit, a jogállami intézményeket, a tudományos és civil autonómiákat, egyetemeket, kutatóintézeteket számolta fel, de azt a gyenge, de létező szolidaritási közösséget is, amelyre a jogállami korszak társadalompolitikája épült. Ha a romák szempontjából tekintünk vissza a jelenkorból a korábbi évtizedekre, akkor a köztársasági időszak oktatáspolitikája „aranykornak” tűnik: korábban soha nem látott mértékben nyíltak ki a roma diákok előtt a középiskolák kapui. A posztjogállami időszakot ellenben úgy is értelmezhetjük, hogy ezek a kapuk kíméletlenül újra bezáródtak.
A rezsim hazai és európai szinten propagált „romapolitikájának” az a funkciója, hogy etnikai terminusokat használva elfedje és elhazudja a valóságos folyamatokat. Járóka Lívia ennek a politikának fontos, emblematikus figurája. Mivel ő az EP egyedüli roma tagja, és az egyedüli roma nő, akit valaha is európai képviselőnek választottak, a Fidesz messzemenően kihasználhatja kirekesztő és cigányellenes politikájának igazolására. Hozzátartozik ehhez persze az is, hogy az ellenzéki pártoknak eszükbe sem jut roma képviselőt befutó helyen indítani.
Érdekkoalíció: volt, nincs
Tegyünk egy kitérőt! A jogállami korszak kormányainak nem volt megalapozott elképzelésük a foglalkoztatás érdemi bővítésére, de volt egy meglehetősen tartós „túlélési forgatókönyvük” és bizonyos értelemben „képzési forgatókönyvük”. Mindkét szcenárió a középrétegek és a szegények bizonyos fokú érdekkoalíciójára épült. Bő másfél évtizedig az egymást követő kormányok inaktív státuszok százezreinek megteremtése és finanszírozása révén kívánták elviselhetővé tenni az átmenetinek gondolt foglalkoztatási krízis következményeit.
Ezek a támogatások egyértelműen a középrétegeknek kedveztek, ám cserébe a kedvezményezettek tudomásul vették a munkapiacról végképp kiszoruló képzetlen szegények jövedelemszerű támogatását is.
Az igazi tét az volt, hogy sikerül-e belátható időn belül integrálni a munkaerőpiacról kizuhanó képzetlenek sokaságát. A „belátható idő” persze nemzedéknyi hosszúságú, és a jogállami korszakban egyedül a közoktatás kínált felemás integrációs lehetőséget. Felemás lehetőségről beszélhetünk, mert a középfokú expanzió – tehát a középiskolai továbbtanulás arányának masszív növekedése – jelentős mértékben pótlólagos esélyeket teremtett olyan rétegek számára is, akik korábban nem is álmodhattak érettségiről, ugyanakkor a magyar közoktatás rövid időn belül a fejlett világ egyik legszelektívebb rendszerévé vált.
Közvetlenül a rendszerváltás után megszűnt a kormányzati keretszám-gazdálkodás, tehát az a gyakorlat, hogy évről évre a kormány szabja meg, hogy az érintett korosztály mekkora hányada folytathatja tanulmányait a különféle középfokú intézményekben. A normatív finanszírozás a középiskolai kapacitások bővítésében, majd a lehető legteljesebb kihasználásában tette érdekeltté a fenntartó önkormányzatokat.
| ||
Sok évtizedes munkaerő-gazdálkodási célú mesterséges alulképzést követően az általános iskolát elvégző diákok 1991 tavaszától végre érvényesíthették valóságos továbbtanulási ambícióikat. Néhány év múlva 18 évre emelték a tankötelezettség felső korhatárát. A közoktatás nehézkes, lassan változó rendszer és kevés olyan intézkedés van, amelynek hatása viszonylag gyors; ilyen a tankötelezettségi korhatár változtatása.
Ugyanakkor hasonló érdekkoalíció működött a közoktatásban is, mint a jóléti jövedelmek elosztása esetén. A magyarországi közoktatás szélsőséges szelektivitása a gyakorlatban azt jelenti, hogy a középrétegek kisajátítják maguknak az oktatási szolgáltatások legjavát, és a többieket igyekeznek kiszorítani onnan. Mindazonáltal a jogállami korszakban a folyamat nyertesei azért tudomásul vették a rendszer inkluzív elemeit. A 2002 utáni esélykiegyenlítő oktatáspolitikai korszak a szisztéma alapszerkezetéhez nem nyúlt, de mégis voltak számottevő eredményei. Így például a rendszerváltás óta folyamatosan növekvő etnikai szegregáció 2006 és 2008 között jelentősen csökkent.
A köztársaságot felszámoló autoriter rezsim társadalompolitikájában szó sincs túlélési vagy képzési szcenáriókról, aszimmetrikus érdekbeszámításról vagy bármiféle esélyteremtésről, mint ahogyan jogszerűségről is egyre kevésbé. Ha létezik társadalompolitikai forgatókönyv, az a kasztosodás forgatókönyve, amelynek az a szándéka, hogy átjárhatatlanná merevítse a korábban is mély társadalmi szakadékokat.
A jóléti jövedelmek, kedvezmények, támogatások elosztása még igazságtalanabb lett, a szegényeknek célzott transzferek töredékükre csökkentek, a legkiszolgáltatottabb rétegeket csak a teljes személyi függőséget jelentő közmunkaprogram tartja a víz felszínén. A szegénységi és gyermekszegénységi ráta számottevően romlott.
Mindez azonban eltörpül a közoktatás drasztikus kirekesztő átalakítása mellett. Nemcsak a tanszabadságot, a tankönyvpiacot és az autonóm pedagógiai műhelyeket számolták fel. A tankötelezettségi korhatárt 16 éves korra csökkentették – ezzel visszaállították az 1996 előtti állapotot. Csak néhány példa az intézkedés hatásáról. A korai iskolaelhagyók aránya az EU tagországaiban meredeken csökken, míg Magyarországon évek óta folyamatosan növekszik, és ma már a hazai ráta kedvezőtlenebb, mint az európai átlag.
A 17 évesek 98 százaléka járt iskolába 2010-ben, öt évvel később már csak 85 százalékuk. Az 1992-ben általános iskolát végzett roma diákok fele sehol nem tanult tovább, ez az arány 2010-re 5,5 százalékra zuhant – és most ismét növekedésnek indult. A lerövidített tankötelezettség azt jelenti, hogy ellentétben a korábbi gyakorlattal, elvben nincs olyan kijelölt szakiskola, amely bárkit is köteles lenne fölvenni. Mivel az eredeti tervekkel ellentétben a tankötelezettség felső korhatárát nem 15, hanem „csak” 16 éves korra vitték le, részben ennek a problémának a „kezelésére” indították el a Híd-programot.
Példátlan fordulat
Az iskolák államosítása és a normatív finanszírozás felszámolása azt jelenti, hogy visszaállt az 1990 előtti központi középfokú keretszám-gazdálkodás, tehát ismét a kormány dönt a beiskolázási arányokról azzal a deklarált szándékkal, hogy erőteljesen visszaszorítsák a középiskolai, különösen pedig a gimnáziumi képzést. A gimnáziumi tanulók 1 százaléka volt halmozottan hátrányos helyzetű és 9 százalékuk hátrányos helyzetű 2010-ben.
| ||
Ugyanabban az évben a szakközépiskolákban tanulók 3 százaléka volt halmozottan hátrányos helyzetű és 14 százalékuk hátrányos helyzetű. Ha csak 15 százalékkal csökkentik a középiskolai férőhelyeket, az is elegendő ahhoz, hogy kiszorítsa onnan nemcsak a mélyszegénységben élő tanulókat, de az alsó középrétegekhez tartozó tanulók számottevő részét is. A szakiskolai képzést három évfolyamosra redukálták, és lényegében kiirtották onnan a közismereti tárgyak és tanórák zömét.
A háromévenként megismételt PISA-mérések a magyarországi diákok kompetenciaeredményeinek folyamatos és jelentős romlását jelzik, miközben 2016-ban a tanulók korábban nem tapasztalt mértékű hányada, 18,5 százaléka mindhárom kompetenciaterületen elégtelen tesztet írt. Ez azt jelzi, hogy a magyarországi közoktatásban tanuló diákok közel ötöde funkcionális analfabéta.
Az előző évtized második felében mérséklődő etnikai szegregáció soha nem látott mértékűvé vált: az összes általános iskolás roma diák harmada járt cigány többségű iskolába 2008-ban, az idén már 46 százalékuk. A szegregáció gyors növekedéséhez hozzájárult az állami iskoláknál két és félszer több költségvetési forrásból működő, ám területi ellátási kötelezettséggel nem terhelt, tehát a gyerekek között korlátlanul szelektáló egyházi iskolák számának gyors növekedése is. A kormányzat azonban általánosságban is demonstratív módon támogatja a szegregációt.
Ilyen mértékű kirekesztő társadalompolitikai fordulatra nincs példa az elmúlt 70 év történetében. Járóka Lívia a kormánypárt roma képviselőjeként ezt a politikát fedezi az Európai Parlamentben. És még egy fontos tényező: a politikus nemcsak a University College London, de a Fidesz által elüldözött CEU hallgatója, illetve kutatója is volt. Márpedig a CEU roma programjai a magyar felsőoktatásnak a romákat érintő legfontosabb és legeredményesebb képzései voltak. Járóka Líviának egy szava sem volt az egyetem gyalázatos elüldözése ellen.
A kvóták alapján „arányosított” pozícióelosztásnak van bizonyos létjogosultsága a politikában, de nem helyettesíti a képviselet lényegét. Járóka Lívia a Fidesz társadalompolitikájának egészét képviseli és alakítja, és mindaddig felelősséggel tartozik érte, amíg vállalhatónak tartja. És mivel annak tartja, jóváhagyó etnikai pecsétet üt egy szélsőségesen kirekesztő, a romák számára katasztrofális politikára.
Helyesen tették a DK és a Momentum képviselői, hogy Járóka EP-alelnökké választása ellen szavaztak.
