Köves Slomó: A közös katarzis lehetősége

Hogyan beszéljünk a holokausztról?

  • Köves Slomó
  • 2015.08.24 12:18

Publicisztika

A Tett és Védelem Alapítvány és a Medián Közvéleménykutató 2014 novemberében készített reprezentatív felmérése nem szolgált biztató eredményekkel a holokauszttal kapcsolatos társadalmi percepciókról. A felmérésből kiderült: nagyjából tíz év alatt ugyan jelentősen megnőtt azoknak a száma, akik „hallottak a holokausztról”, ám ennél is intenzívebben növekedett azok tábora, akik elfogadták a holokausztot tagadó vagy relativizáló előítéleteket. A kutatás sok szempontból igazolja mindennapi tapasztalatainkat. A holokauszt egyre inkább jelen van a közbeszédben, s ezzel párhuzamosan növekszik a társadalom telítettsége a témával. Kézenfekvőnek tűnik a következtetés, hogy valamit rosszul csinálunk: egyre több szó esik a holokausztról, de a beszéd- vagy előadásmóddal nem stimmel valami. Érdemesebb lenne a „sokat magában foglaló kevés” (talmudi kifejezés, Brésit rábá 5:7.) irányába elmozdulni, mint a kevés tartalmú sok felé.

Mit kellene tenni? Hogyan kellene másképp beszélni? Kell-e egyáltalán ilyen sokat beszélni a holokausztról?

Lehet-e méricskélni a szenvedést?

A választ ama kérdés környékén kell keresnünk, amit folyamatosan kerülgetünk, és ami gyakran a holokausztrelativizálás alaptéziseként szolgál. Van-e minőségbeli különbség a holo­kauszt és a történelem más tragédiái között, amely különbség létjogosultságot teremt arra, hogy a holokausztról több szó essék, mint más emberi tragédiákról? Unikális-e a holokauszt?

Köves Slomó

Köves Slomó

Fotó: MTI

Ez a kérdés s a rá adott bizonytalan válaszok csak tovább szaporítják a kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdéseket. „Miért Auschwitzról készített filmet Nemes Jeles, és nem a pozsonyi csatáról?” „Miért a holokauszt története kellene, hogy kötelező tantárgy legyen a Pázmányon?” „Miért éppen a holokauszt tagadásával szemben szükséges jogi szankció bevezetése?” Az ilyen kérdéseket feltevő úgy érzi, a holokauszt oktatása, kiemelt kezelése igazságtalan és aránytalan erkölcsi fölényből ered, s olyan helyzetet teremt a holokausztról beszélni vágyók és a hallgatóság között, amely végtelen sorozatokban reprodukálja a bűnös és áldozat léleknyomorító dinamikáját.

Ezekben az önvédelmi reakciókban az is benne rejlik, hogy a társadalom részben igaztalan vádként éli meg a holokauszt említését, s abból a premisszából indul ki, hogy a holokauszt nem egyedi szenvedéstörténet; számos más hasonló szenvedéstörténet része nemzeti történelmünknek, a világtörténelemnek, és mindenkinek a sajátjával kell megküzdenie. A zsidóknak nincs erkölcsi fölényük.

E zsákutcás diskurzus feloldásához rabbiként, honpolgárként és erkölcsi cselekvőként annak a megválaszolására kell kísérletet tennem, hogy vajon milyen elvek szerint lehet különbséget tenni az emberi szenvedések között. Mi a szenvedés mértéke, mércéje?

Első megközelítésben ilyen mérték nem létezik. „Aki egy embert veszejt el, egy egész világ vesztét okozza” (Talmud, Szánhedrin 37a) – tanítják zsidó bölcseink. Az egyes emberi szenvedések, elveszejtések értéke nem összevethető. S valóban érvelhetünk azzal, hogy az elveszejtés és szenvedés okozásának módjában lehetnek különbségek, a holokausztról pedig bizonyosan kijelenthető, hogy egyetlen fejlett civilizáció sem hajtott végre olyan részletesen kidolgozott és hatékony ipari gyilkosságot, mint a náci Németország által levezényelt elgázosítás volt. Ám ezt az amúgy általánosan elfogadott érvelést alkalmazva a holokauszt egyediségének elvét mi magunk tesszük ki megalázó relativizálásnak. Ha ugyanis abból a helyes erkölcsi megalapozottságú tételből indulunk ki, hogy nincs különbség szenvedés és szenvedés között, akkor nehéz megmagyarázni, hogy az ipari minőség és mennyiség miért változtat ezen. Így megint csak zsákutcába terelnénk gondolkodásunkat a holokausztról.

Kérdésfeltevésünk a szenvedések összemérhetőségéről, mérhetőségéről nyilvánvalóan téves. A holokauszt egyedisége nem más gaztettekhez viszonyított szisztematikus voltában vagy mennyiségi borzalmaiban érhető tetten.

Közös gyökerű ünnepeink, a pészách és a húsvét, az egyiptomi szenvedés és kivonulás, illetve a keresztre feszítés szenvedéstörténete egyaránt arra mutatnak rá, hogy a szenvedés, bármekkora legyen is, nem a maga fizikai minősége által emelkedik más szenvedések fölé. Valamely szenvedéstörténetnek különösséget egyetlen adottság kölcsönözhet: ha különös, szimbólumértékű üzenete van, ha más, mélyebb tanulságokat, fájdalmakat képes magába sűríteni – és ha megismerésének, átélésének folyamatában a közös katarzis lehetőségét adja, mely mély reflexiókkal gazdagíthatja a közösséget.

Ha az így szimbólummá emelkedett egyedi történetből a közösség számára általánosan megfontolandó útmutatás vonható le, akkor nem kérdezzük, hogy vajon miért nem valamelyik más, hasonló eseményt állítjuk e megfontolások középpontjába. Akkor nem tűnik gyanúsnak e szenvedéstörténet más szenvedéstörténetekkel való szembeállításának elmaradása sem, hisz a közösség ebben a történetben lesz képessé felismerni saját morális kérdései­nek szimbólumát.

Számomra itt tárul fel az egyedül helyesnek látszó értelmezés: eszerint a holokausztnak – körülményeivel, utóéletével, áldozataival és bűneivel – van olyan sajátlagos üzenete a jelen számára, amely ezt az eseményt megkülönböztetett figyelemre jelöli ki.

Oktatni, de hogyan és miért?

Értelmezésem egyenesen vezet a mostanában sok vihart kavart kérdéshez. Ez a holokauszt oktatásának kérdése.

Legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatási programját fogadták egyesek értetlenül. „Amennyiben a témának kifejezetten ezt a történeti, politikai aspektusát kívánná hangsúlyozni a vezetőség, abban az esetben mi célszerűbbnek érezzük egy »Népirtások az emberi történelemben« vagy »Népirtások a XX. században« nevű óra bevezetését, melyben egyenlő arányban jelennek meg a különböző nemzetek és (vallási, etnikai) kisebbségek ellen elkövetett erőszakos cselekményekről szóló tananyagok – hiszen a keresztény szellemiség az egyenlőség és tisztesség nevében ezt követelné meg. A tárgy ezzel érzékeltetné minden emberi élet értékét, így minden népirtás egységes és egyenlő mértékű elutasítását” – írta a képzés ellen tiltakozó hallgatók egy csoportja.

Csakhogy a holokausztoktatás célja és lényege nem a zsidók elleni bűntettek elismertetése és a bűntudat kiváltása vagy provokálása, sem a történelem más bűntetteinek bagatellizálása. Nem is afféle lelkiismereti kötelesség ez a kollektív kegyelet lerovására. A holokausztoktatás értelme az emberi természet végtelen összetettségének laboratóriumi körülmények közötti elemzése. Annak a megismerése, hogy hogyan válhat a 19. század vérrel és verejtékkel megvajúdott európai eszményei által megalkotott emberből néhány hónap leforgása alatt a legaljasabb bűnös. Miként hat az emberre a tömegtársadalom pszichózisa – szellemi kapacitásaitól függetlenül? Hogyan válik az egyes emberek millióinak közössége önjáró, végzetes és megállíthatatlan gépezetté, amely a leg­abszurdabb irracionalitások alapvetésein nyugszik, a maga rendszerén belül mégis kegyetlen következetességgel végzi be munkáját? A másik oldalról pedig: miként lehet ugyanebből az emberből áldozat? Miként válik a lélekkel és szellemmel átitatott ember pillanatok alatt egy darab húscafattá? Hogyan tudja ebben a helyzetben is megőrizni vagy elveszíteni a lelkébe lehelt isteni képmást? A holokausztoktatás akkor nyer értelmet, ha – a történelmi folyamatok őszinte megismerése, összefüggéseinek feltárása mellett – éppen végletessége, permanens határszituáció jellege okán olyan alapozást nyújt, aminek segítségével önmagunkról tudunk letisztult ismeretet szerezni. Erre az emberiség történelmének más eseményei csak elvétve adnak esélyt.

Ez az emberi természet alapszerkezetéről mesélő történet az, ami vezérfonalat adhat egy másik – az utóbbi időben gyakran felmerülő – látszólagos dilemmára. Ez pedig a bűnökkel terhelt hősök és példaképek kérdése. Mit tegyünk, hogyan viszonyuljunk azon nemzeti hőseinkhez, akik minden értékelhető szellemi teljesítményük mellett súlyos erkölcsi és politikai bűnöket követtek el?

A magyar közbeszéd és közgondolkodás ebben is híján van az árnyalatgazdag megközelítésnek. Gyakran úgy viszonyulunk a kérdéshez, mintha a nemzeti kulturális kánonba tartozó alkotók szükségszerűen feddhetetlen erkölcsűek is lennének. Ennek a téves előfeltevésnek az elfogadói sokszor sandábbnál sandább eszközökkel tesznek kísérletet a bűnök relativizálására, elmaszatolására. Pedig ha olyan személyekről beszélünk, akik szellemi alkotása elévülhetetlen, életútjukat mégis besötétítik az emberiség ellen elkövetett bűnök, akkor nem csak afféle kompromisszumként kellene a kontextualizálás feladatát közösen elvégeznünk. A közösségi, nemzeti morális standardok kialakítása és az ezekből fakadó konszenzusok megteremtése megkívánja, hogy a történelem- és irodalomoktatásnak hangsúlyos részévé váljon azon nemzeti nagyságok bemutatása, akik emberként mégis kudarcot vallottak. Hiszen mi másra lehet alkalmas az irodalom vagy a történelem megismerése, mint hogy az ember saját magáról is tanuljon? Hogy újra és újra megtanulja az Isten és Káin közötti párbeszédet, amely a testvérgyilkosság után zajlott le: „Nemde ha jót cselekszel, akkor emelkedsz, ha pedig nem cselekszel jót, az ajtónál hever a bűn, utánad van vágyakozása, de te uralkodjál rajta.” (1Mózes 4:7.)

„És a zsidók merre álljanak?”

Eddig a holokauszt általános emberi tanulságairól beszéltem – de a holokauszt egyedi zsidó tanulságaira is érdemes kitérni. Nem mintha a túlélők és különösen a leszármazottak számára ne lennének ezek az általános emberi tanulságok fontosak; mégis, a holokauszt borzalmainak közvetlen elszenvedői és a szenvedés személyes őrzői számára kell, hogy legyen egyedi tapasztalat is.

Emlékezni kötelesség. „Emlékezz!” – utasít nemegyszer közös Bibliánk. „Záchor!” – szólít fel a Tóra. Az emlékezés parancsa azt (is) tanítja számunkra, hogy az emberi történelem összes ellentmondását, feszültségét, mélységét és magaslatát le kell küzdeni, s a feloldás az emberi cselekvésben és emlékezetben nyerhető el. Emlékezni tehát mindahányunk felelőssége. Ám nem lehet ugyanaz a feladata az emlékezésben a magyar nemzet egészének és a nemzet részhalmazát alkotó magyar zsidó közösségnek. Annak ellenére sem, hogy mi, magyar zsidók a magyar nemzet szerves részének érezzük magunkat.

A társadalom egésze számára nemzetpolitikai kérdés a múlt őszinte megismerése, a felelősség elfogadása; az, hogy a tények ne hallgattassanak el. Elengedhetetlen a holokausztról és az azt megelőző, oda elvezető végzetes társadalmi folyamatokról az összes társadalmi kelevényt kifakasztó bátorsággal beszélni.

De mi a zsidó közösség emlékezésének felelőssége?

Biztosan nem annak sulykolása, hogy a nemzet végre őszintén nézzen szembe múltjával. Ebben a kérdésben fáj, ha nem látunk előrelépést, rosszul esik, ha hamis útválasztást tapasztalunk, de ez akkor sem a mi ügyünk, nem a mi küzdelmünk.

A mi kötelességünk csakis az, hogy ha fizikai­lag nem is lehet, szellemileg restauráljuk azt, amit elvettek tőlünk. Építsük újra azt, amit elpusztítottak és megcsonkítottak, felmutatván mindannak értékeit és dicsőségét saját magunk és mások számára is. Erkölcsi kötelességünk a veszteség konstatálásán túl felmutatni, hogy van erőnk, rátermettségünk, tehetségünk, erkölcsi elköteleződésünk, bátorságunk és nem utolsósorban büszkeségünk arra, hogy azt a közös, össznemzeti javunkra, újrateremtsük. Elpusztított felmenőink felé a mi elsődleges felelősségünk az, hogy a valamikor virágzó zsidó életet újra naggyá tegyük, a világhírű magyar zsidó stúdiumokat ismét fellendítsük. Hogy a megkopott, elfakult zsinagógák falait élettel töltsük meg. Hogy zsidó iskolát nyissunk, s pótoljuk elmaradt tanulmányainkat. Hogy amikor határozottan azt kiáltjuk, „soha többé!”, akkor azt is tegyük hozzá: soha többé nem fogjuk szégyellni zsidóságunkat. Soha többé nem fogjuk eltitkolni származásunkat! Soha többé nem fogjuk identitásunkat a megfelelés kényszeréből kozmetikázni! Soha többé nem fogjuk elfelejteni, milyen nagy jelentősége van annak a szellemi örökségnek, azoknak az értékeknek, amelyeket háromezer éven át adtak egymásnak apáink és nagyapáink, és milyen súlya van azoknak az értékeknek, amelyeket Magyarország adott az itt élő zsidóknak, és mindannak, amit a magyar zsidóság adott Magyarországnak.

A szerző az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija.

Lapunk ezzel az írással cikksorozatot tervez indítani a holokauszt magyarországi emlékezetéről – a szerk. E heti lapszámunkban Balázs Zoltán A tábor, hol nemzet süllyed el című írását olvashatják.

Neked ajánljuk

Komáromi Zoltán: Ezzel a vírussal nem lehet együtt élni

  • Bányai György
A DK egészségpolitikusa, gyakorló háziorvos szerint kormányváltás esetén a karanténszabályok szigorú betartásával, nagy számú teszteléssel és a harmadik, negyedik oltás beadásával jövő tavasszal megállítható lenne a járvány.