Bernard Guetta: A brüsszeli konszenzus

Publicisztika

A neoliberalizmus már jóval a bukása előtt mutatni kezdte a kifulladás jeleit, de csak három hónappal ezelőtt múlt ki végleg.

És most mi jön? Most, hogy Franciaország, Németország, az Európai Bizottság és az Unió sok-sok fővárosa felsorakozott a válságkezelő uniós hitelfelvétel és a közös beruházások mögé... Most, hogy nem maradt más hátra, mint kompromisszumra jutni azokkal az országokkal, amelyek a leginkább ragaszkodnak az államháztartási egyensúlyhoz... Most, hogy meglesz az egyhangúság, és lehet cselekedni... Most, mi a következő lépés?

false

 

Fotó: Lara Szpiro, ©Renew Europe Group

 

Természetesen az, hogy ki kell jelölni a beruházásokat, amelyeket közösen készülünk finanszírozni, hogy a segítségükkel újraindítsuk a gazdaságainkat, és megfékezzük a növekvő munkanélküliséget. De mindannyian érezzük, hogy kell még valami, aminek nehéz nevet találni.

A „program” szó túl erős lenne,

mert azon túl, hogy Franciaország, Németország, az Európai Parlament és a Bizottság javaslatai körül kialakulóban van egyfajta egyetértés, Európában szerencsére nincs egységpárt, de még domináns párt sem, semmilyen formában.

Vannak baloldaliak, jobboldaliak, zöldek, középutasok, akik mind valami másra törekednek. Ez a sokféleség egy politikai kincs, amely bizonyosan nem fog eltűnni, és egy ütőkártya, amelyet őrültség lenne eldobni.

Nincs rá sem okunk, sem lehetőségünk, hogy közös politikai programot adjunk az európai politikai erőknek, ugyanakkor mi, európai polgárok minden szinten, minden irányzatban, minden országban érezzük: szükségünk van arra, hogy tudjuk, mi az ami összeköt, és mi az, ami szétválaszt minket abban a politikai térben, amelyet a járvány hatásai formáltak olyanra, amilyen.

Emlékezzünk vissza:

A második világháború egy olyan Európát hagyott hátra, amelyet újjá kellett építeni és meg kellett védeni a Szovjetuniótól. Ebből a szükséghelyzetből jött létre a háború utáni konszenzus a társadalombiztosításról, az ipari politikáról és a közös piacról.

A háború utáni „harminc dicsőséges év”, a dráguló nyersanyagárak és a szovjet rendszer fokozatos összeomlása vezetett el egy új korszakhoz, a „washingtoni konszenzushoz”. Körülbelül negyven évig, Margaret Thatcher első választási győzelmétől az első vuhani halottakig ez a megegyezés határozta meg az öt földrész politikáját, azt hirdetve, hogy az állam nem a megoldás, hanem a probléma, hogy túl sok adó megöli az adózást és hogy a szabad kereskedelem fejlődése magával hozza a demokráciát.

Ahogy Brezsnyev Szovjetuniója,

a neoliberalizmus is már jóval a bukása előtt mutatni kezdte a kifulladás jeleit, de csak három hónappal ezelőtt múlt ki végleg.

Mostanra eljutottunk oda, hogy újból az állam lett a megoldás. Az államadósságra nem úgy gondolnak, mint egy rossz örökségre, amelyet nem szabad a gyerekeinkre hagyni, hanem mint egy nélkülözhetetlen eszközre annak érdekében, hogy megmentsük a munkahelyeinket.

Egy harmadik korszakba lépünk, amelynek legszembeszökőbb jele, hogy Németország elhagyja a „schwarze Null”, a zéró államháztartási hiány politikáját.

Adam Smith hosszú uralkodása után Keynes nagy visszatérését látjuk, de hol állnak ehhez képest a politikai erőink, milyen célokhoz igazodnak?

Ezt kell ma megtudnunk, megértenünk és megfogalmaznunk, mert amennyire haszontalan és hiábavaló arra törekedni, hogy a nagy európai pártoknak közös programjuk legyen, annyira muszáj kialakítani a washingtoni konszenzus helyébe lépő „brüsszeli konszenzust”, ami meghódíthatja az egész világot, ahogy korábban a thatcherizmus is tette.

Tehát olvassunk, nézzünk oda, figyeljünk.

Az új ipari modellre való átállás nem ugyanabban a ritmusban képzelik el a világ minden részén, viszont a zavaros és elhanyagolható különbségeken túl abban mindenki egyetért, hogy szükség van egy zöld átalakulásra, amely kordában tartja a klímaváltozást.

A megegyezésnek ez az első pontja annyira valódi, hogy már a járvány előtt is az Európai Bizottság összes javaslata azon az úgynevezett „zöld megállapodáson” nyugodott, amelyet elsöprő többséggel támogatott az Európai Parlament is.

A brüsszeli konszenzus második pontja, hogy az erőfeszítéseinket és az eszközeinket egy kutatással támogatott ipari korszerűsítésre kell fordítanunk. Másnéven egy közös ipari politikára, aminek most az a célja, hogy ne maradjunk le a mesterséges intelligencia technológiai forradalmáról.

A konszenzus harmadik pontja, hogy a stratégiai területeken nem hagyatkozhatunk többé a nemzetközi munkamegosztásra, és hogy az Európai Uniónak meg kell céloznia az ipari önállóságot, ahogy Kína és az Egyesült Államok is teszi, annak érdekében, hogy ne függjön senkitől a határain kívül.

A konszenzus negyedik pontja, hogy eszközöket kell adni az unió kezébe a politikai szuverenitáshoz. Ahogy az Egyesült Államoknak és Kínának, úgy az Európai Uniónak is közös katonai védelem és közös diplomácia kell.

Feketén-fehéren ott áll a német-francia javaslatokban – és a sorok között az Európai Bizottságéban is – a konszenzus ötödik pontja: az Unió országai nem késlekedhetnek tovább azzal, hogy összehangolják a pénzügyi és a társadalombiztosítási politikáikat.

A konszenzus hatodik pontját már ismerjük: az Unió többé nem zárkózhat el a közös eladósodástól, amennyiben nem arról van szó, hogy más országok adósságát vállalja át, hanem arról, hogy a tagállamok a közös beruházások terhein osztoznak.

Arról van szó, hogy túllépünk a thatcheri hozzáálláson és magunkévá teszünk egy újat: a brüsszeli konszenzusét.

Most már tisztán látunk:

minél inkább egyetértés van erről a hat pontról, annál nagyobb a vita, hogy pontosan hogyan nézzen ki a közös védelem, a zöld megállapodás, az ipari politika, vagy a Kínával és Oroszországgal fenntartott kapcsolat.

Nincs uralkodó párt az Unióban, de a formálódó megegyezés annyira alapvető, újító és nagy horderejű, hogy sürgősen szólni kell az európaiaknak: nem a ködben bolyongunk. Ellenkezőleg: egy közös látóhatár felé menetelünk, és a politikai erők kétharmada-négyötöde, azaz egy több, mint alkotmányozó többség áll a brüsszeli konszenzus mögött.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)

Neked ajánljuk