A kezdeti drámai történések is a régmúltból sejlenek fel; Eriksen messziről nézve már jobban hasonlít Patrokloszra, akinek gerincét mintha egy láthatatlan isten ütötte volna meg „szétfeszitett tenyerével”, s mint egy színpadra rendezett mitikus háborúban, a súlyosan sebesültet a bajtársak körbeállják, hogy eltakarják az avatatlan szemek elől. És a legvége is drámai, angolok és olaszok zengik a himnuszaikat, majd tényleg azon múlik minden, hogy a szereplők egy pillanatra megremegnek-e. Végül egyetlen rezzenéstelen alak áll a Wembley gyepén, az utolsó, kivédett tizenegyes után; a diadalmenetet megint Rómában rendezik.
A végpontok között a történet két felvonásra tagolódott, az első rész kóristáira, oroszokra, lengyelekre, törökökre már nem is emlékezünk. Mi is abban a szakaszban kaptunk epizódszerepet, mégsem könnyen feledhetőt. A forgatókönyv alapján ugyan pontosan tudtuk, hogy nem a győzelem napjai jönnek – a biztonság kedvéért a vonulásokat is a meccsek előtti időpontokra rendezték a láthatatlan kezek –, de talán éppen ezért minden apró momentum örömöt okozott: Gulácsi védései, Sallai cselei, Fiola felfutásai, Szalai és Schäfer góljai, azaz a külföldön élők és a külföldre vágyók jelenetei emlékezetesek maradnak. Néhány percnyi remény pedig egyébként is jóval több, mint amit egy évtizeddel vagy kettővel ezelőtt a jövőre nézve elgondolhattunk. Ezt a reményt most mindenekelőtt egy olasznak, Marco Rossinak köszönhetjük, aki meghonosodva, de nem asszimilálódva ügyesen összefogta, illetve optimalizálta a csapatot. Több mint egy évszázaddal ezelőtt a magyar kardvívás megújítására érkezett hasonló módon itáliai edző, a később legendává lett Santelli mester; Rossi ebben a világban iskolateremtővé már nem válhat, de legalább legendás GIF-ek maradnak majd fenn róla.
Míg az első felvonásban – ahogy ez a piaci alapon sokszereplőssé tett futballtornákon mostanában lenni szokott – szinte teljes mértékben a papírforma érvényesült, kiestek a kiesendők, továbbjutottak az erre predesztináltak, a másodikban egy másik bajnokság kezdődött, ahol a mi dalainkra már csak az UEFA ellenőrei emlékeztek. Előre sejthető volt azért, hogy színen maradnak majd néhányan a „mikutyánkkölykei” közül, így lettek kisebb vagy nagyobb hősök a csehek, az ukránok és a horvátok. (Ilyen alkalmakkor mindig arra gondolok, hogy egy magamhoz hasonlóan ötvenes cseh, horvát vagy ukrán rajongó hányszor több futballörömben részesült élete során, mint én, akár beleértve, akár kivonva a csehszlovák, a jugoszláv és a szovjet időket.) És futottak még egészen sokáig a svájciak és a dánok, a távoli nézők és a közvetítők szemében az előbbiek mint a népek olvasztótégelye, az utóbbiak mint a poszttraumás vizsgálat tárgyai.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
