„Talán nyitott kapukat döngetek Gyulán, mert városunk kultúrájának sokszínűsége bizonyítja nyitottságunkat, a gyulai kultúra pedig párban jár a gyulaisággal. Gyulán nemcsak január 22. a Kultúra Napja” – mondta lelkesen Görgényi Ernő fideszes gyulai polgármester még 2011-ben. Előtte három évvel még az MSZP-s Perjési Klára városvezetése alatt a békési fürdőváros elnyerte a „Kultúra magyar városa” címet.
A közel harmincezres Gyula hosszú évszázadokon keresztül volt békési (vár)megyeszékhely, amely címet a második világháború után kaparintott meg tőle a közel kétszer akkora és iparilag fejlettebb Békéscsaba. De ez lett a térségi központ szerepét elvesztő város szerencséje is, ugyanis a szocialista városrendezés és -fejlesztés címén emiatt nem rombolták le középkori városmagját. Maradt, ami volt, polgári miliővel rendelkező urbánus település, a lakosság számához képest jelentősebb értelmiségi réteggel, ami az Alföldön ritkaságszámba megy. Ennek köszönhetően a rendszerváltás, de különösen az európai uniós csatlakozás után volt mire építkezni: a városnak van jellege, hangulata és atmoszférája, amit sok turista is felfedezett.
A megyei intézmények egy része még mindig itt található: itt van a megyei kórház, a megyei bíróság és ügyészség, a levéltár, de itt van a térségi vízügyi központ székhelye és a zöldhatóság székhelye is. A múlt század hatvanas éveiben jó minőségű termálvizet találtak itt, s ma a Gyulai Várfürdő az ország öt-hat leglátogatottabb strandjai között foglal helyet, míg a helyi Várszínház, ha korábbi jelentőségéből vesztett is, találkozóhelye magyar és nemzetközi társulatoknak. A gyulai vár is egyedülálló látnivaló, Közép-Európa egyetlen épen maradt téglavára. A helyi gasztrokultúra része a gyulai kolbász, de ez Erkel Ferenc szülővárosa is.
Fontos, bár országosan kevésbé ismert, hogy itt alkotott az alföldi tájat, s benne a parasztembert és az igavonó barmokat elképesztően határozott ecsetvonásokkal megfestő Kohán György képzőművész és a reménytelenül szürke Kádár-korszakban is az ellenállás sokféle módját elképesztő nyelvi és stílusbravúrral megíró Simonyi Imre költő is. A városhoz csatolt településrészen született a majdnem Nobel-díjas, világhírű Bay Zoltán, akinek nevéhez fűződik a Föld és Hold távolságát meghatározó radarvisszhang-kísérlet, a fotoelektron-sokszorozó és a fénysebességre alapozott méterdefiníció – igaz, ezek jó része már amerikai emigrációs éveire esnek. Itt található a vidék legrégebb óta működő cukrászdája és a teljesen megújult, impozáns Almásy-kastély. Mindezekre építve a viharsarki kereskedelmi szálláshelyek kétharmada is itt van, s ez a hazai románság fővárosa is.
Immár 2010 óra fideszes városvezetés irányítja a helyi önkormányzatot. Hogy ez mekkora intellektuális kihívást jelent, s a polgármester, a helyettesei és a jegyző mennyire a kultúra elkötelezett híve, arról megoszlanak a vélemények. Színházi és képzőművészeti eseményeken ritkán látni őket, ha csak éppen nem mondanak valami színtelen-szagtalan köszöntőt. Könyvnapon fotózkodnak, hogy a helyi és megyei propagandatermékek címlapjaira kerüljenek. Ám a kimerevített kép nem mutatja a valóságot. Ha tovább pergetnénk a filmet, akkor kiderülne, hogy a standról hirtelen felkapott kötet és az odaráncigált helyi szerzővel készült felvétel után a kultúráért felelős alpolgármester nem veszi meg a könyvet, mert ez eszébe sem jut, hanem azt gyorsan visszateszi. Így minden lelepleződik: csak a látszat a fontos. Nem kerül a könyv a városvezető otthoni könyvespolcára vagy az éjjeli szekrényére, pláne nem a kezébe, olvasásra.
Némiképp leegyszerűsítve ez az a háttér, amely a mostani történet mögött megbújik, ez pedig tényszerű egyszerűséggel ennyi: január elején a helyi Erkel Ferenc Művelődési Ház nemrégiben kinevezett igazgatója bejelentette, hogy a tavalyi évhez hasonlóan most is az év első két hónapjában takarékossági okok miatt bezárják az intézményt. Az igazgató aligha a saját szakállára döntött így.
Az épületet nemrég, több százmillió forintból, minden elemében felújították, új homlokzatot kapott, kicseréltek minden nyílászárót, modern fűtési rendszerrel látták el és szigetelték szinte minden négyzetcentiméterét, belső terei is új fazont kaptak, azaz a működtetési költségek jelentősen csökkentek. Most sincs csikorgó téli hideg, a mínuszok nem döntenek csúcsokat, amikor ezeket a sorokat írom, kint plusz 4 fok van. A város költségvetése, köszönhetően a kormány fideszes önkormányzatokat előnyben részesítő figyelmének is, egyensúlyban van.
Azaz nincs műszaki, időjárási és pénzügyi ok arra, hogy a kultúra gyulai zászlóshajójának számító művelődési házat két hónapra és szégyenszemre bezárják.
S közben felmerül a kérdés, azért modernizálták százmilliókért, hogy az év egyhatod részében, talán éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá, ne használják? Emellett hablatyolnak még valamit a karbantartási munkákról is, ami két teljes hónapon át egy teljesen megújult épületben nehezen értelmezhető. A „karbantartás” legutóbb hazug mentőérvként akkor került elő, amikor minden gyanú szerint politikai okok miatt utálták ki innen Pottyondi Edina stand-upost ugyaninnen.
A kéthónapos bezárásról szóló közlemény még megemlíti, hogy a gyulai művelődési központban közel 30 kisközösség és csoport működik, azok mindegyike a mellette található Vigadóban végzi tevékenységét ebben az időszakban. Ha ez így megoldható, akkor felmerül a kérdés, miért ne fogadhatná be ez az intézmény a művházat az év tizenkét hónapjában, mindenestül? Ez akár arra a szomorú eredményre is vezethetne, hogy valójában nincs is szükség a kultúrházra a Kultúra magyar városában.
S nincs megállás, az amúgy rendes körülmények között is szordínós nyitvatartásban működő helyi könyvtárra is ugyanez a sors várhatna, mert kimutatható – ha ez egyáltalán valamiféleképpen összemérhető –, hogy a könyvek, az újságok, így az olvasási igény valójában kisebb, mint az ezzel járó pénzügyi megtakarítás nagysága. Mozi már évtizede nincs a településen, viszont egy, a Várszínházhoz tartozó kis befogadó kamaraszínház igen.
A kultúra 21. századi szokás- és fogyasztási rendszere változóban van. A térség és az ország lecsúszásával gyengül a kultúrafogyasztó középosztály, s félő, csökken a kereslet az igényes kikapcsolódásra és feltöltődésre. Kreatív művelődés- és rendezvényszervezők, könyvtárosok és egyéb szakemberek sokat tompíthatnának ezen, de ha az önkormányzati célkitűzés az, hogy a művelődési házak hosszú hónapokra történő bezárásával a kultúrán kell takarékoskodni, akkor a „szellemi ember magányos jelenség (lesz), s majd mindenfelé katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek” – ahogy erről még 1934-ben írt Márai Sándor, az Egy polgári vallomásainak utolsó oldalain. Pedig akkor a kultúra helyzete és annak megítélése, gyanítom, sokkal jobb volt.
A városvezetők ünnepi alkalmakon a kultúráról mondott szépnek tűnő, de tartalmatlan szavai üresen konganak. A semmiben vesznek el, mert ők semmibe veszik azt. A takarékosság hamis érvére hivatkozva bezárnak egy nagy kulturális intézményt. Amikor a második világháborúban, London bombázása közepette Churchillnek azt mondták, hogy a háború megnövekedett költségei miatt megszorításokat kell eszközölni a művészetek és kultúra területén, akkor az angol kormányfő azt felelte: „Akkor mi az, amiért harcolunk?” Erről nincs fogalma a gyulai fideszes városvezetőknek. Békeidőben sem.
A magát értelmiséginek tartó város pedig, ha jól hallom, hallgat.
