Mindent bele!

A zsámbéki templomrom jövőjéről

Miután kihirdették a zsámbéki templomrom megújítására a helyi önkormányzat által kiírt pályázat eredményét, a Magyar Építőművész Szövetség alkalmat adott az építészeknek, hogy a nyilvánosság előtt is bemutassák terveiket. Bár nem minden tervezőcsapat élt a lehetőséggel, a látottak alapján talán árnyaltabb véleményt alkothatunk egy sokszorosan összetett építészeti problémáról.

A zsámbéki templom és kolostor a 13. század első harmadában, nagyrészt a tatárjárás előtt épült késő román, illetve korai gót stílusban. Az építmények már az 1453-as tűzvész után pusztulni kezdtek, a templom az 1763-as komáromi földrengés során félig összedőlt, eredeti anyagából csak 40–50 százalék maradt meg. A torzót tovább bontották a falu lakói is. A premontreiek után egy ideig a pálosok birtokolták, a török hódoltság idején erődítményként funkcionált, majd a Zichy család birtokába került a faluval együtt. De ők csak a kastély kápolnáját használták, és miután a földrengés megrongálta, a templom gazdátlanná vált. A falu új plébániatemplomot épített, ami azt jelzi, hogy már akkor is túlzott anyagi teherként jelentkezett a hatalmas épület rendbehozatala, amikor a vallási gyakorlat még eleven igény volt.

Földrengés és konzerválás

A zsámbéki rom műemlékként született újjá, a „műemlék” fogalmával nagyjából egy időben; az 1881-ben létrejött Műemlékek Országos Bizottsága az elsők közt tűzte napirendre Zsámbék ügyét. 1889-ben Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter Möller István építészt bízta meg a munkálatok vezetésével, aki több ütemben, egészen 1934-ben bekövetkezett halálig dolgozott a templomon. Bár az építészt a korszerű műemlékvédelmi gyakorlat, azaz az eredeti és új részek markáns megkülönböztetésének atyjaként szokás emlegetni, Möller szándéka szerint visszaépíttette volna a templomot, de erre sosem volt elég pénz. Be kellett érnie az állagvédelemmel és a statikai megerősítéssel, amit tovább nehezített, hogy a templom alatt pincék húzódtak. Végül az ő szakmai döntése volt az is, hogy az újkori beavatkozásokat az eredetitől eltérő anyaggal és technikával oldják meg; Möller István ezzel csaknem egy évszázadra meghatározta a műemlékekkel kapcsolatos gondolkodásmódot. Ami pedig a visszaépítést illeti: az építész a Lehel téri templommal vigasztalódhatott, amely ugyan nem pontos mása a zsámbékinak, de annak elméleti rekonstrukciója nyomán készült.

A műemlékvédelem mellett az egyház is gyakran foglalkozott a zsámbéki rommal mint kiemelkedő kulturális hagyatékkal. Möller halála után Lux Kálmán és fia, Géza mérték fel a templomot és a kolostort, összegyűjtötték a faluból a széthordott köveket, az állagmegóvás érdekében pedig beton- és műkő kiegészítéseket alkalmaztak. Ők alakították ki a betonlemezzel fedett kőtárat a kolostor (ma már életveszélyes) ebédlőjéből. A 2. világháború után a rend is fontolgatta a visszaköltözést, ennek jegyében a templomrom kiegészítésére Pogány Frigyes és Pelikán József egyetemi professzorok ifjú kollégáikkal, Gilyén Nándorral és Balázs Évával készítettek egy meghökkentően modern tervet. Ez a terv – amely az én személyes ízlésem szerint a legizgalmasabb – meg sem próbálkozik a stíluskövető vissza­építéssel. A templomtér zárását könnyed acél-üveg kiegészítéssel képzelték el, amely a középkori maradványokat nem fosztja meg eredeti esztétikai súlyuktól, sőt a hozzáértő építészeti formálás révén még fokozza is azokat.