Ezért kell hadsereg ismeretlen pártkatonákból

Mert a kormánynak ugyanúgy fáj az igazság, mint a hazugság.

Magyarországon, a nyugatinál szabadabb sajtó, irigylésre méltó nyilvánosság hazájában névtelen hősök gondoznak kormánypárti Facebook-oldalakat. Lelki világuk fölfedezésre vár.

„Igazából nem az a fontos, hogy kik vagyunk mi, hanem inkább a tartalom a lényeg, amit közlünk” – olvasható például a Szegről Végre Őszintén nevű közösségi blog névjegy rovatában. A legutóbbi poszt egy „egyoldalúan kritikus kedves hölgynek” üzen, mert „bírálta az út mentén levágott fákat”, bezzeg azt nem vette észre, hogy a padkán hever egy döglött kutya is, amit az önkormányzat még nem takaríttatott el, bezzeg ez régebben máshogy volt. A Szegről Végre Őszintén „utána nézett egy kicsit a dolognak”, és arra jutott, hogy a közútkezelő vágatta le a belógó ágakat, egy olyan helybeli ember közreműködésével, „aki saját gépét használta, saját üzemanyagát fogyasztotta a szabadidejében, természetesen ingyen, mint ahogy azt már megszokhattuk tőle az elmúlt sok-sok évben.”

Ennyiből már mindenki sejti – legalábbis a blog 533 követője a 4300 lelkes Csongrád-Csanád megyei Szegváron biztosan –, ki vágta le az ágakat. A településnek tizenhat évig volt polgármestere Gémes László, de 2019-ben a Fidesz-KDNP nem itt, hanem Szentesen indította. Nem nyert, Szegváron viszont a helyette indított alpolgármestert nagy aránnyal legyőzte a független Szabó Tibor György, és a képviselő-testületbe is csak a Szabót támogató függetlenek jutottak be, fideszes egy sem. Az új vezetésnek több ügyben is vitája van Gémessel, aki például az önkormányzat földjét bevetette árpával, hogy ne álljon parlagon, de földhasználati díjat nem fog fizetni. Ugyanis saját gépeivel művelte a földet, saját üzemanyagát használta, a falu érdekében. A termést pedig egy civil szervezetnek ajánlotta föl, a szalmát egy helyi cégnek.

Gémesnek az a véleménye, valamelyest jó, hogy így alakult a választás, mert a szegváriak látják a kontrasztot: mire képes az új vezetés, amely egy beruházást sem tudott elindítani. Neki nem lett kevesebb a feladata, továbbra is gazdálkodik, gépi munkákat végez, elnöke a megyei közgyűlésnek és a vadászkamara megyei szervezetének. A blogot nyilván nem ő írja, arra már nem lenne ideje, de valószínűleg ismerik egymást a bloggerrel.

„Szegvár változást akart, hát megkapta!” – ironizál a Szegről Végre Őszintén júniusban: a mellékelt fotón az egyik helyi söröző látható, amelynek leomlott a fala.

A helyiek tudják azt is, ki a szerző, akad, aki üzen neki kommentben. Szemlátomást írástudó ember. Lehet, ő is a saját gépét használja a szabadidejében, és ingyen, meggyőződésből végzi ezt a közösségi munkát. Kérdés, persze, hogy ha ez így van, miért nem akar arccal, névvel szerepelni.

Vagy azért, mert úgy tapasztalta, könnyebb inkognitóban küzdeni egy nemes célért – ilyen az egészséges magyar nyilvánosság természete –, vagy mert tudja, kevesebb hitele lenne annak, amit leír, ha a neve is ott állna mellette, talán az előélete miatt.

Vagy szégyelli a munkát. Esetleg büszke rá, élvezi, hogy ilyen rejtélyes projektet működtet. Az is előfordulhat, hogy ez neki munka, amiért pénzt kap, de nem szeretne azonosulni vele, mert talán később rossz fényt vetne rá.

Vajon ki lehet deríteni, hogy ha pénzt kap érte, kitől kapja?

A kecskeméti Bodrozsán Alexandra momentumos képviselőjelölt kicsit mintha ilyesmiben reménykedne, mert nemrég közzé tette – kérdőjeles cím alatt –, hogy szerinte „fideszes trollhálózatot irányít a kecskeméti Fidelitas elnöke”, „és nagyon úgy tűnik, hogy mindezt a mi pénzünkből fizetik”.

Az ellenzéki politikus februárban feljelentett egy kecskeméti oldalt, mert az olyan fotókat, írásokat közölt, amelyek gyalázták őt. A nyomozás elkezdődött, és Bodrozsán Alexandra úgy értesült, az egyik tanú vallomása szerint a kecskeméti Fidelitas-elnök és alelnök áll az őt bántó oldal mögött, ezt „felsőbb utasításra” hozták létre a Fidelitas tisztségviselői. Bodrozsán leírja, hogy a helyi Fidelitas-szervezet alelnökét munkaszerződéssel alkalmazza a városi önkormányzat, PR-munkára, és bár ezt nem állítja, mégis úgy adja elő, hogy itt bizony lehet összefüggés.

„Ez, amit itt bizonyíték nélkül összehordott, egy polgári perben sokba kerülhet még önnek” – figyelmezteti egy kommentelő. Tényleg, még ha a kapcsolati hálót föl is rajzolják a kecskeméti kapitányságon, arra is kellene bizonyíték, hogy az önkormányzat által fölvett ember rendszeresen a hivatali gépen, főnöke utasítására szerkeszt lejártató oldalt. Különben csak egy kormánypárti meggyőződésű embert látunk, aki igazságérzete által vezettetve, szabadidejében posztolgat. Ki merné állítani, hogy ezt közpénzből teszi? Még közvetett bizonyítéknak is kevés, hogy ilyen oldalak és ilyen emberek nem csak Kecskeméten vagy Szegváron léteznek.

Ez a szervezettség – amely mögött lehet pártmunka – kétségkívül feltűnő és beszédes, de csak egyvalamire bizonyíték: a kormánynak nem elég az a támogatottság, amit élvez. Ott a közszolgálatiság elveit unortodox módon értelmező köztévé,  a megszelídített kereskedelmi tévék, rádiók, portálok, ott a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány összes megyei napilapjával, ott állnak az influenszerek, a kormányt védő, ismerősök nélküli Facebook-profilok, de azért hiányzik még valami.

Szeretne még nagyobb meggyőző erőt, aki egyébként biztos abban, hogy igaza van. Nyilván azért, mert ez a történet nem az igazságról vagy a hazugságról szól, hanem a fájdalomról.

„Olykor érintünk kényes, kellemetlen témát is, ami esetenként fájhat embereknek, de ezzel csupán egy célunk van, mégpedig az, hogy az emberek rádöbbenjenek dolgokra, amelyeket esetleg mások, másként próbálnak beállítani” – ez a Szegről Végre Őszintén ars poeticája. A posztokból érződik, hogy aki ezeket írja, annak meg a változás fáj, a függetlenek 2019-es győzelme az önkormányzati választáson. Ami tény.

Elviselni az igazság fájdalmát: valaki szerint többek közt ez az emberi magatartás különbözteti meg a demokráciát az autoriter hatalomtól. Másvalaki szerint meg ami nekünk fájdalmas, az mások igazsága, és nem vagyunk kötelesek tűrni ezt a fájdalmat – amivel pedig mi fájdalmat okozunk nekik, az a mi igazságunk. A fájdalom szerszámmá nemesül, csak arra kell vigyázni, melyik végén tartózkodik az ember. Mindegy, a leomlott kocsmafalhoz van-e köze az új független polgármesternek, a lényeg az, fájjon neki, hogy ezzel bántják. Lehet rá számítani, hogy visszaadja. Lehet abban bízni, hogy előbb-utóbb belefárad ebbe, és föladja.

Vajon van-e remény arra, hogy egyszerűen elviseli, nem tulajdonít neki jelentőséget? Akik most le akarják váltani a kormányt, erkölcsi fölényük biztos tudatában, hogyan viselik a fájdalmat? Mennyire szokták és szerették meg ezt a háborút?

A halál 50 órája (Battle of the Bulge) című filmben a német harckocsizó parancsnok, Hessler ezredes azt mondja tiszti szolgájának, Konradnak, hogy a lehető legjobb hírt kapta. A kérdésre, hogy ezek szerint győztek a németek, azt feleli, nem, de nem is vesztettek. A legjobb hír az ezredes számára az, hogy a háború folytatódik. A tiszti szolga elszörnyed, szép hollywoodi fordulat. Mintha az ember tényleg ilyen egyszerű szerkezet lenne, hogy egyszerre döbben rá arra, mi miért történik körülötte egy háborúban, hogy a parancsnokot nem érdekli, hogy meghalhatnak az ő fiai, és hogy mire megy el a töméntelen mennyiségű üzemanyag.