Amennyire a konklávéról kiszivárgott kevés információból kiviláglik, a váratlan döntést befolyásolhatta az a körülmény, hogy az olasz püspökök két fontos kérdésben megosztottak voltak: egyrészt abban, hogy miként vigyék tovább a zsinat utáni reformokat, másrészt abban, hogy a Moro-gyilkosság után milyen vonalat kell követnie az egyháznak az igen kényessé vált olasz belpolitikai helyeztben. De ennél nagyobb súllyal eshetett latba, hogy a 20. század folyamán a katolikus egyház valóban világegyházzá vált, s ezt a változást mindennél jobban reprezentálhatta egy nem olasz pápa megválasztása. "Királycsinálóként", vagyis a lengyel főpap legfőbb támogatójaként azt a Franz König bécsi bíboros-érseket szokták emlegetni, aki részben egyházmegyéje földrajzi adottságai miatt, részben a Nemhívők Pápai Tanácsának elnökeként viszonylag sokat utazott a keleti tömb országaiba, hivatalos és nem hivatalos küldetésekben (például a Mindszenty-ügy) egyaránt, s így jól ismerte ezen egyházak helyzetét és püspökeit. Nagyra értékelte Krakkó főpásztorának karizmatikus személyiségét, munkabírását, nyelvtudását. Emellett úgy látszott, hogy személye hidat verhet a bíborosi testület "haladóknak" és "konzervatívoknak" mondott csoportjai közé, hiszen Wojtyla egyrészt a zsinat lelkipásztori szemléletének híve volt, sőt maga is részt vett a nagy jelentőségű Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció kidolgozásában, másrészt később, a születésszabályozás körüli vitában a tradicionálisabb álláspontot képviselte.
H
Az új pápa bemutatkozó beszéde elején újabb meglepetést keltett, amikor azt a köszöntést használta, ami a Habsburg Birodalom volt országaiban máig él, az Örök Városban azonban a 18. század óta nem dívott: Sia laudato Gesú Cristo! Dicsértessék a Jézus Krisztus! II. János Pál ezzel a sajátos közép-európai hagyománnyal lépett a nyilvánosság elé, s ennek fényében joggal felvethető a kérdés, hogy a katolikus egyház legfőbb pásztoraként az elmúlt negyedszázad alatt megfogalmazott-e olyan tanítást, mely speciálisan Közép- és Kelet-Európa népeinek szól. Hangsúlyozottan tanításról és nem politikáról beszélünk, mert igaz ugyan, hogy II. János Pál politikus pápának tekinthető, amennyiben következetesen hozzászól a világ dolgaihoz, s nem pusztán saját híveit szólítja meg, ám megnyilatkozásai - mindenekelőtt immár száz fölé emelkedett utazásai során elmondott beszédei - hangsúlyozottan vallási-etikai s nem aktuálpolitikai jellegűek.
A Keletről jött pápa megválasztása sokakban felvetette a kérdést, vajon miként fog viszonyulni a Szentszéknek XXIII. János által ötletszerűen megkezdett, majd VI. Pál idején valódi diplomáciai tevékenységgé fejlesztett "keleti politikájához". Röviddel székfoglalása után a pápa fogadta az ukrán görög katolikusok római száműzetésben élő nagyérsekét, Szlipijt, aki arra ösztönözte őt, mint "szláv a szlávot", hogy szakítson a VI. Pál pápa alatt követett, s a nagyérsek szerint "hamis alapokon nyugvó" dialógussal, úgy a kommunista kormányok (Ostpolitik), mint a moszkvai patriarchátus (ökumenizmus) vonatkozásában. A pápa egyik kérésnek sem tett eleget, hiszen rövidesen azt az Agostino Casarolit tette meg államtitkárává, akit a tárgyalásokra és a "kis lépésekre" épülő Ostpolitik "építőmesterének" szoktak titulálni, pápai programjának egyik pillére pedig éppen az ortodoxiával való kiengesztelődés szolgálata lett, abból a teológiai megfontolásból kiindulva, hogy a kereszténység az ókortól kezdve "két tüdővel lélegzik", vagyis a görög és a latin egyház hagyományából merít ihletet. Persze II. János Pálnak sem a létező szocializmus valódi mechanizmusairól, sem a moszkvai patriarchátus totális állami ellenőrzése felől nem voltak illúziói. A VI. Pál-féle irányvonal továbbvitele pusztán abból a belátásból fakadt, hogy a hitélet beszűkült kereteinek tágítása vagy legalább fenntartása a gyakran szélmalomharcnak tűnő tárgyalásokkal mégiscsak a megmaradt híveket szolgálja, illetve hogy az igen fáradságos katolikus-ortodox párbeszédnek a távlata szélesebb kell legyen, mint ami az orosz egyház megnyomorított állapotából aktuálisan következik.
A Szentszék korábbi diplomáciai tevékenységének folytatása mellett egyház és kommunizmus viszonyában különös jelentőségre tettek szert II. János Pál lengyelországi útjai (1979, 1983, 1987). A lengyel kormány - mind a szükségállapot bevezetése előtt, mind utána - mindahányszor igen kényes helyzetbe került, hiszen a lengyel pápa hazalátogatásának hatása legalábbis kétesélyes volt: hozzájárulhatott a rendszer stabilizálásához, ám erősíthette a társadalmi ellenállást is. A pápa azonban sikeresen elkerülte mind azt a csapdát, hogy a rezsim bábja legyen, mind azt, hogy a politikai felbujtás vádját varrják a nyakába. Beszédei hangsúlyozottan lelkipásztori jellegűek voltak, ügyelt a nemzetközi protokoll betartására, bár azt sem tette soha kétségessé, hogy melyik oldallal szimpatizál. A pápa a súlyos korlátozások között és a szabadság híján élő honfitársaihoz autonóm módon szólt, s ezzel megerősítette a lengyel egyháznak mint a nemzeti öntudat őrzőjének kétszáz éves tradícióját. Az is egybeesett a pápa szándékával, hogy ebben az időszakban a katolikus egyház, a "szelíd erő" jelentette a menedéket a rendszerkritikus lengyel értelmiség számára, megerősítve a "szabadság kis köreit" a totalitárius rezsimben. Nyilván a diktatúráról szerzett személyes tapasztalatai is közrejátszottak abban, hogy II. János Pál meggyőződésévé vált: a vallás- és lelkiismereti szabadság az emberi szabadságjogok amolyan lakmusz-papírja, s ahol ez sérül, ott a többi is csak a hangzatos jelszavak szintjén létezik. Egyébként annak deklarálása, hogy a katolikus egyház saját működési szabadságát összekapcsolja a vallás- és lelkiismereti szabadság egyetemes eszméjével, új fejleménynek volt tekinthető a II. Vatikáni Zsinaton, az elfogadásához - úgy tűnik - hozzájárult a kötelező ateista propagandától és egyházüldözéstől sújtott kelet-európai egyházak sorsa.
H
A kelet-európai népek és egyházak szabadságának visszaszerzése mellett II. János Pál legalább ilyen fontos kérdésnek tekinti, hogy ezek a népek és egyházak miként fognak visszatérni az általa vizionált "közös európai házba", illetve mivel fogják gazdagítani a katolikus világegyházat. E két szempont a pápai tanításban elsősorban spirituális tartalommal bír. König bíboros már 1976-ban arról beszélt egy interjúban, hogy a szekularizált nyugati társadalomnak jót tenne az intenzívebb kapcsolat a szerinte az elnyomás ellenére is dinamikusabb kelet-európai - katolikus és ortodox - egyházakkal. Maga a pápa 1985-ben éppen azért nyilvánította Európa védőszentjeivé Szent Cirillt és Metódot, a "szlávok apostolait", hogy erre a lehetőségre felhívja a figyelmet. A kommunizmus bukása után azonban világos lett, hogy a volt keleti tömb országaiban a szekularizáció ugyanolyan erős gyökeret vert, mint Nyugat-Európában, s a keletről jövő egyházi megújulás esélye igencsak kérdésessé vált. Szintén kevés eredménye lett annak a pápai törekvésnek, hogy az Európai Unió ne csak gazdasági és érdekközösségként határozza meg önmagát, hanem figyeljen keresztény gyökereire is. Ezzel kapcsolatban vita folyt arról, hogy az európai alkotmány preambuluma utaljon-e kifejezetten Istenre és a keresztény tradícióra. A végül elfogadott, az állam szigorúan laicista megközelítését preferáló szöveggel szemben többen a - természetesen szintén világi államot konstituáló - lengyel alkotmánynak ilyen utalásokat tartalmazó bevezetőjét ajánlották mintának. A pápa a kudarccal kapcsolatban legújabban úgy nyilatkozott, hogy a keresztényeknek továbbra is feladatuk "reményt táplálni az új Európa iránt". E nehézségek ellenére II. János Pál az EU bővítését pozitív folyamatként és történelmi lehetőségként ítéli meg a régi és az új tagok számára egyaránt. Erről szólt 1999-ben a lengyel parlament előtt elmondott beszédében, és hasonló álláspontot képviselnek a tagjelölt országok püspöki karai is. A pápa ugyanakkor a régebbi tagországokat nagylelkűségre ösztönözte nemcsak az újonnan jelentkező államok iránt, hanem - elítélve az Európában újra erősödő idegenellenességet - azon egyének iránt is, akik az unió "ajtaján kopogtatnak". A pápa szeme előtt ugyanis olyan Európa lebeg, amely befogadó közösségként funkcionál.
H
1989 után a pápa arra is nagy hangsúlyt fektetett, hogy a diktatúra szorításából kiszabaduló helyi egyházaknak lelkipásztori látogatásai során eligazítást adjon az újonnan jelentkező társadalmi kérdésekben. 1991. augusztus 20-án, a budapesti Hősök terén elmondott beszédében arra kereste a választ, hogy mi a katolikus egyház feladata a megváltozott politikai-gazdasági környezetben. Mindenekelőtt az, mondta II. János Pál, hogy kitartóan tanúskodjon a rábízott tanításról. Majd így folytatta: "Az egyház nem úgy jelentkezik mint hatalmi központ a társadalom fölött vagy mellett, hanem mint a szolgálat helye, ahová kivétel nélkül bárki szabadon fordulhat." A pápa a feladatok sorában külön is kiemelte az egyház szociális elkötelezettségét. A kelet-európai átalakulás esetében ez a felhívás azzal a figyelmeztetéssel társult, hogy a nyugati formák túl gyors adaptálása veszélyt jelenthet, mert felerősítheti a társadalmi feszültségeket. Ami az egyház hozzájárulását illeti a társadalom problémáinak megoldásához, megállapítható, hogy ma már a Szentszék nem preferál egyetlen társadalmi berendezkedést vagy közgazdasági modellt sem mint egyedül üdvözítő megoldást, ahogy például az 1930-as években XI. Piusz pápa tette az úgynevezett korporativizmus ajánlásával. A katolikus egyház szociális tanítása manapság arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberek közötti szolidaritás mint társadalomszervező elv előnyt kell hogy élvezzen a financiális szempontokkal szemben. Ebből a perspektívából érthető meg, hogy II. János Pál miért tekinthető nemcsak a marxista kollektivizmus kritikusának, hanem legalább annyira a liberális kapitalizmusénak is: amint ugyanis az 1988-ban megjelent Solicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában fogalmazott, mindkettő az embereket pusztán eszköznek tekintő "imperializmus tendenciáját hordozza magában", s ezért súlyosan veszélyezteti az emberi személy méltóságát.
A Jugoszlávia szétesését kísérő etnikai konfliktusra reagálva a pápa határozottan felemelte szavát az újjáéledő nacionalizmus és ennek vallási megfelelője, a felekezetiség (konfesszionalizmus) ellen. A nacionalizmusról 1994-ben a Szentszékhez akkreditált diplomaták előtt ezeket mondotta: "Új pogányság, a nemzet bálványozása előtt állunk... A katolikus egyház nem fogadhatja el ezt a szemléletet, hiszen mivoltánál fogva egyetemes és mindenki szolgálatára küldetett. Sohasem azonosul egyes nemzeti közösségekkel, hanem minden nemzetet, fajt és kultúrát befogad... Valahányszor tehát a nyugati vagy a keleti kereszténység a nacionalizmus eszközévé silányul, szívében megsérül és terméketlenné válik." Ugyanilyen egyértelműen hívta fel a pápa a térség vallási közössségeit a felekezeti ellentétek meghaladására, vagyis arra, hogy az őket körülvevő világot ne valamifajta "katolikus érdek", "ortodox érdek" vagy "mozlim érdek" szűk perspektívájában szemléljék. Ezek a megnyilatkozások illeszkednek II. János Pál azon missziójához, amellyel folytatja elődeinek a béke érdekében kifejtett tevékenységét, úgy a szokásos hithirdetésben és a diplomáciai tevékenységben, mint az egészen széleskörűen érelmezett vallásközi párbeszéd terén, amelynek szignálja a világvallások imatalálkozója volt 1986-ban Assisiben. Az utóbbi időben, mindenekelőtt Szerbia bombázása és az iraki krízis kapcsán azonban arra figyelhettünk fel, hogy a pápa a korábbi egyházi megnyilatkozásoktól eltérő felfogást vall a háborúról és a béketeremtés esélyeiről. Az 1993-ban közzétett Katolikus Egyház Katekizmusa még az igazságos háború tradicionális álláspontját képviselte, megengedhetőnek tartva "a jó és békeszerető oszágok számára utolsó lehetőségként a védekezést". Szerbia és Irak esetében azonban a NATO és az Egyesült Államok érvei az "igazságos háború" mellett süket fülekre találtak a pápánál, aki az elméleti megfontolásokkal és kimunkált érvekkel következetesen a háború áldozatait és az egyszerű polgárok szenvedéseit szegezte szembe. Szeptember 11. után hasonló eréllyel tiltakozott az ellen, hogy a terrorizmus elleni harcot a kereszténység és az iszlám konfliktusaként, új keresztes háborúként értelmezzék. Így II. János Pál szavai mindenképpen kritikusnak tekinthetők az USA vezetésével kiépülő "új világrenddel" szemben.
A szerző katolikus egyháztörténész.
