Gavra Gábor: Mindent vissza!(Az esélyegyenlőségi törvény és a Károli-ügy)

  • 2004. február 12.

Publicisztika

A Károli Gáspár Református Egyetem (KGRE) Hittudományi Karának tanácsa által közzétett Tanulmányi anyag a homoszexualitásról című állásfoglalása, valamint az egyetem melegekkel kapcsolatos konkrét döntései a január végén életbe lépett esélyegyenlőségi törvény működőképességének próbáját jelenthetik - írtuk két hete (lásd: A szeretet parancsa, Magyar Narancs, 2004. január 22.). Születőben a négy történelmi felekezet alkotmánybírósági beadványa, amely mentesítené az egyházakat és intézményeiket az esélyegyenlőségi törvény hatálya alól; a Háttér Társaság a Melegekért (HTM) pedig épp az új jogszabály alapján perli a KGRE-t a Tanulmányi anyag kitételei miatt. Indulatos vita folyik a közéletben az egyház államhoz fűződő viszonyáról.

A Károli Gáspár Református Egyetem (KGRE) Hittudományi Karának tanácsa által közzétett Tanulmányi anyag a homoszexualitásról című állásfoglalása, valamint az egyetem melegekkel kapcsolatos konkrét döntései a január végén életbe lépett esélyegyenlőségi törvény működőképességének próbáját jelenthetik - írtuk két hete (lásd: A szeretet parancsa, Magyar Narancs, 2004. január 22.). Születőben a négy történelmi felekezet alkotmánybírósági beadványa, amely mentesítené az egyházakat és intézményeiket az esélyegyenlőségi törvény hatálya alól; a Háttér Társaság a Melegekért (HTM) pedig épp az új jogszabály alapján perli a KGRE-t a Tanulmányi anyag kitételei miatt. Indulatos vita folyik a közéletben az egyház államhoz fűződő viszonyáról.

A vita sajátossága, hogy minden résztvevő adottságként számol a demokratikus jogállam és a felekezetek viszonyában az elmúlt hat évben kialakult status quóval, és nem siet megragadni az alkalmat az egyházak társadalmi helyéről szóló vita felújítására, az egyházi autonómia magyarországi helyzetének vizsgálatára és az egyház-finanszírozás (fentiekkel összefüggő) kérdésének megvitatására. Pedig a tabuk ledöntése nem csupán a felekezetek működését kényszerűen finanszírozó adófizetők vallástalan és felekezeten kívüli többségének, de az egyházaknak is érdekük. A református egyház most a saját bőrén tapasztalhatja, hova vezetett az állam és az egyházak szétválasztásáról rendelkező alkotmány és a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény 1997, a vatikáni alapszerződés megkötése óta tartó, a mindenkori kormány és a történelmi egyházak felső vezetése általi negligálása - világi hatalom és egyes felekezetek közötti különalkuk Horn Gyula által kialakított (az Orbán-Semjén-adminisztráció által tökélyre fejlesztett és a Medgyessy-kormány által érintetlenül hagyott) rendszeréből következő papi közpénzfüggőség.

A kérdés most az: sérül-e az állam és az egyház alkotmányban rögzített szétválasztása az esélyegyenlőségi törvény által? Joggal hivatkoznak-e az egyházak vezetői a felekezeti autonómiára az esélyegyenlőségi törvénnyel szemben? Illetve, a másik oldalról megfogalmazva: megfelelő válasz-e a Károli-ügyhöz hasonló problémákra a diszkriminációellenes jogszabály kiterjesztése az egyházak nem hitéleti működésére?

H

Az Orbán-kormány millenniumi búcsújárása óta világos, hogy az állam és a történelmi felekezetek akkortájt meghirdetett "együttműködésének" gyors következménye a köztársaság szekuláris jellegének gyengülése lesz. Az esélyegyenlőségi törvény körüli cirkusz most a probléma másik oldalát mutatja meg: a történelmi felekezetek (és az összefonódást mindig is elutasító "kis egyházak" egy részének) vezetői féltik autonómiájukat. A helyzet vicces: a Krisztus menyasszonyául rendelt egyház képviseletét maguknak vindikáló történelmi felekezetek előbb világi hatalmasságok előtt rázzák megkopott csáberejű tomporukat, majd a soros kitartójuk által bevezetett házirend ellen tiltakozva szűzi erényeiket és nyakas függetlenségüket ecsetelik.

A múlt héten életbe lépett esélyegyenlőségi törvény kimondja, hogy nem tartoznak hatálya alá "az egyházi jogi személyeknek azegyházak hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyai", arról azonban, hogy hol húzódnak az ilyen jogviszony határai, pontosabb képünk csak a HTM által a KGRE ellen benyújtott kereset elbírálása után lehet fogalmunk. Az ügy határhelyzet, de nem a tanulmány témája miatt: az anyag ugyanis egy, a nyugati protestáns felekezeteket évtizedek óta megosztó teológiai vitára adott sajátos hazai válasz, márpedig - hacsak nem államegyházi keretekben gondolkodunk - a Magyar Köztársaság bíróságának az égvilágon semmi keresnivalója egy teológiai kérdés eldöntésében.

Ahogy az egyházak sem írhatják felül a melegekkel szembeni diszkriminációt tiltó világi rendelkezéseket. Attól például, hogy egy ország törvényei lehetővé teszik meleg és leszbikus párok házasságkötését, az adott állam területén működő felekezeteknek még nem kell lehetővé tenniük e párok egyházi egybekelését. Az államnak csupán az a feladata, hogy biztosítsa: az egyházi tiltás csak a felekezet hitelveit elfogadó hívőkre terjedjen ki; illetve hogy közülük azok, akiknek mégsem tetszik a korlátozás, bármikor elhagyhassák egyházukat. Egyetlen felekezet sem írhat elő követendő magatartási mintákat saját gyakorló hívein kívül senkinek, és az államnak sincs joga ahhoz, hogy megakadályozzon bármely felekezetet abban, hogy a bejegyzésekor lefektetett és jóváhagyott hitelveinek megfelelően működjék. Esetünkre lefordítva: érthető, ha a "homoszexuális viselkedést (É) Isten rendje elleni véteknek" nevező kari tanácsi döntés nem tetszik az MRE liberális kritikusainak; ám utóbbiakat éppen szabadelvűségük tarthatná vissza attól, hogy állami beavatkozást sürgessenek. Ami a pereskedés végkimenetelét nyitottá (és a HTM keresetét megalapozottá) teheti, az az, hogy a hittudományi kar kari tanácsa egy közpénzből működtetett intézmény irányító testülete, melynek tagjai bajosan vonhatják ki magukat a világi törvények hatálya alól. Kár, hogy az egész Károli-ügy kulcsmomentumának tekinthető körülménnyel egyes politikusok zsarolásízű félmondatain kívül nem foglalkozott senki.

H

A megszólaló politikusok közül az ország-összepasszintó gemkapocs szerepére készülő Lévai Katalin ámokfutásáról jobb nem beszélni; szintén csekély figyelmet érdemel Gulyás Kálmánnak, a Miniszterelnöki Hivatal egyházi kapcsolatokért felelős címzetes államtitkárának megnyilvánulása. Mindketten a nemzeti közép (Tilos-ügyben, de egyház-politikai területen is) bukott politikájának képviselői; a témában nyújtott teljesítményük (a KGRE kizárt hallgatójának az érintett megkérdezése nélkül tett Lévai-féle továbbtanulási és állásajánlat, valamint Gulyás mellébeszélése a hittudományi karok és az esélyegyenlőségi törvény összefüggéseiről) méltó a nagyobbik kormánypárt elmúlt másfél éves tevékenységéhez. Hasonlóképpen nem érdemel figyelmet az Orbán-kormány egyházpolitikáját kidolgozó Semjén Zsolt véleménye, hiszen ő (a valamiért még mindig mozgó KDNP nevében) szokás szerint a történelmi egyházak álláspontját tolmácsolta.

Karakteresebb véleményt fogalmazott meg két szabaddemokrata politikus, Magyar Bálint és Gusztos Péter - jóllehet a kisebb államot, nagyobb egyházi autonómiát és szabad identitásválasztást támogató liberális párt ideájától igencsak távol esnek a Károli-ügy állami beavatkozással történő megoldását szorgalmazó javaslataik. Magyar Bálint szerint "az alkotmány, a magyar törvények nem írhatók felül holmi házszabályokkal, belső rendelkezésekkel" (MTI, 2004. január 14.). Az oktatási miniszter szavainak hitelét gyengíti, hogy 1996-ban, majd 2002-ben pártja az ő kezdeményezésére engedte át az MSZP-nek az egyházügyi államtitkári pozíciót, lehetővé téve az állam és a történelmi felekezetek közötti különalkuk rendszerének kialakítását. Gusztos Péter a maga részéről a következőkkel támadta a melegségét vállaló teológushallgató kizárását: "Állam és egyház szétválasztásának elve nem azt jelenti, hogy az egyházakra és intézményeikre ne vonatkozna az alkotmány betűje és szelleme". (Népszabadság, 2004. január 23.) A kérdés csak az, döntéskényszerbe hozhatja-e az állam apolgárait, hogy olyan tevékenységük során, amelyet szabad idejükben és kívülállóknak sérelmet nem okozva űznek, válasszanak az egyházuk törvényei és az esélyegyenlőségi törvény között.

A vallásgyakorlás (ugyanúgy, mint a szexuális identitás) a magánszféra része, márpedig otthonában, baráti körben vagy vallási közösségében - kívülállók érdeksérelme nélkül, és az egyet nem értők szabad kilépésének biztosítása mellett - mindenki úgy viselkedik, ahogy jólesik neki. Tekinthetjük bumfordinak, kirekesztőnek, diszkriminatívnak ennek vagy annak az egyháznak melegekkel, más vallásúakkal vagy adott esetben bizonyos politikai eszmék képviselőivel szembeni elfogultságát, de - ha liberális megoldást keresünk - föl sem merülhet az állami "kezelés" követelése.

Sajátos, hogy a szabaddemokrata politikusoknak és a magukat liberálisként definiáló közéleti személyiségeknek nem jutott eszükbe: az egyházak és az esélyegyenlőségi törvény kérdésének szabadelvű megoldása az anyagi függetlenség által garantált autonómia biztosítása lehetne, amely elejét vehetné, hogy akár egyetlen adóforint legitimálja bármely egyház világi felfogás szerint diszkriminatív hitelveit. Gusztos feltette ugyan a kérdést, miszerint "az egyházakat nem a költségvetés finanszírozza, a köztársaság polgárainak adójából?", de szemérmesen hozzátette: "ez persze nem is pénz kérdése."

Pedig az. Pénz kérdése. Amióta az állam beszállt az egyes református körökben is id. Hegedűs Lóránt egykori dunamelléki püspök megalomán vállalkozásaként számon tartott KGRE működésének finanszírozásába (az egyetemalapításról szóló vita összefoglalását lásd: Másként nem tehetnek, Magyar Narancs, 2002. december 19.), az intézmény nem hivatkozhat semmiféle, az állami fenntartású iskolákétól különböző "autonómiára". Ennek és csak ennek a tényezőnek a figyelembevételével tehető fel a kérdés: milyen jogon bocsát ki a homoszexualitást elítélő pamfletet, milyen jogon távolít el vállalt szexuális orientációjára hivatkozva egy hallgatót a közpénzből, többek között a meleg adófizetők forintjaiból fölhizlalt hittudományi kar? Ebből következik a másik: miféle közérdek igazolja, hogy az országban élő vallási kisebbségek egyike, a hazai református egyház közpénzből (méghozzá az állami vagy alapítványi fenntartású intézményekhez képest megemelt normatívából) homofób teológusokat és lelkészeket képezzen?

Miért nem merült fel mindeddig liberális politikusainkban, hogy - kihasználva az egyházi autonómia felekezeti vezetők általi napirendre tűzését - felvessék koalíciós partnerüknek a "közfeladatot átvállaló" egyházi intézmények finanszírozásának újragondolását és az egyházak kiegészítő hitéleti támogatásának megszüntetését? Ez inkább minősíthető liberális válasznak, mint az állami eszközökkel támogatott esélykiegyenlítés szocdem ábrándja.

Neked ajánljuk