Ha minden így marad, a következő generáció halálra fogja magát dolgozni

Magyarország öregszik, és folyamatosan csökken lakóinak száma – ám sokak számára e tragikus jelenség megfoghatatlan, és talán nem is annyira rémisztő perspektíva. Ezért a következőkben megpróbálom elképzelni, milyen lesz az elnéptelenedő és elöregedő Magyarországon élni, majd végiggondolni azt, hogy mit tehetünk ez ellen, s hogy a skandináv, a holland vagy a német társadalom hogyan próbál szembenézni a hasonló folyamatokkal.

Különböző előreszámítások

A demográfia hideg, kemény tudomány, s az előrejelzései egy emberöltőn belül nagyon pontosak. Aki nem született meg 1995-ben, az nem fog családot alapítani 2020-ban. Ha az 1980-ban született nő eddig nem adott életet gyermeknek, akkor igen kicsi a valószínűsége, hogy ezt még meg fogja tenni. Ma már tudjuk, hogy a 90-es években mintegy hatszázezerrel kevesebb gyermek született Magyarországon, mint a 70-esekben. De a 80-as években is jelentős volt a fogyás, ezért a 2010-es években kivándorlás nélkül is egymillió fővel lett kevesebb az a 20 és 40 év közötti korosztály, amely jellemzően gyermeket vállal.

Mivel ma Magyarországon egy férfira és egy nőre csak körülbelül másfél gyermek jut, két generáció alatt az elmúlt évekre jellemző kivándorlási hullám nélkül is 8 és fél millióra csökkenne az ország lakossága. Nagy valószínűséggel kijelenthető tehát, hogy 28 év múlva, 2050-ben az egykor tízmilliós Magyarország lakossága 8,2 és 9,3 millió fő között lesz, és minden dolgozó felnőttre vagy felnőtt párra kétszer annyi eltartandó idős ember jut, mint most. Az alsó becslés a KSH Népességtudományi Intézetétől származik, a felsőt az EU statisztikai hivatala, az Eurostat készítette. A két előrejelzés között csak azért ekkora a különbség, mert az Eurostat luxembourgi központjában nem képesek felfogni, hogy a magyar kormány miért követ el mindent az emberek éle­té­nek megrövidítéséért. A magyar és az uniós demográfusok között nem arról van vita, hogy hány gyermek vagy munkaképes korú felnőtt lesz Magyarországon, hanem arról, hogy az idős emberek milyen sokáig fognak élni.

A 8,2 millió és a 9,3 millió fő azonban nem ugyanaz – a két ún. előreszámítás más korösszetételt, más adóbevételeket, más bajokat jósol. A magasabb érték lényegesen kisebb extra adóteherrel, gyereknevelési nehézséggel, infrastruktúra-fenntartási problémával járna. Huszonnyolc év alatt sok minden változhat – az pedig, hogy milyen országban fogunk élni a következő tíz, húsz, harminc évben, néhány döntéstől függ. Ezek közül a legfontosabb az, hogy mennyi bevándorlót integrálunk a magyar társadalomba. A második azt érinti, hogy mennyit fektetünk népegészségügybe, és milyen hatékonysággal tesszük ezt. És végül a családpolitika is képes kis mértékben befolyásolni azt a soktényezős döntést, hogy egy nő szül-e gyermeket, és ha igen, hányat.

 

Valamit tenni kéne

Fotó: Sióréti Gábor

A mostani gyerekek, tinédzserek felnőttkorukban durván kétszer annyi szociális járulékot fognak fizetni, mint a mostani felnőttek. Azért, mert kétszer annyi idős embert kell majd eltartaniuk a 2050-ben dolgozóknak, mint most; a népességfogyásra félretett demográfiai tartalékot pedig 2011-ben a jelenlegi hatalom elvette a magánnyugdíjpénztárakból és elköltötte. Mindez nagyjából 30–40 százalékos adóemelést indokolna. Hiszen az elöregedés velejárója nemcsak az, hogy kevesebb ember használja az infrastruktúrát – és vesz legalább minimális költségmegtérülést jelentő nyugdíjasjegyet a szolgáltatásokra –, hanem az is, hogy lényegesen kevesebb adófizető dolgozó él az országban. Emellett ezeket a majdani fiatal, középkorú felnőtteket arra is kéne ösztönözni, hogy vállaljanak a ma szokásosnál sokkal több gyermeket annak érdekében, hogy az ország kilépjen a termékenységi csapdából. Ha minden így marad, mint most, ez a generáció halálra fogja magát dolgozni, mert dupla járulékot és lényegesen több adót kell majd fizetnie, és több gyereket is kell majd felnevelnie.

A bontás programja

Az elnéptelenedő országban elhagyott, üres házak állnak, amelyek a maguk mikroszintjén, kis léptékben a közös nagy bajokat tükrözik vissza.

Magyarország lakosságszáma 1980 körül tetőzött. A II. világháború után született Ratkó-gyerekek gyerekei megtöltötték az iskolapadokat, s a Kádár-kockákra új szintet kellett húzni, hogy jusson hely a nagymamának és a gyerekeknek is. Épült a gázvezeték-hálózat, ha csigatempóban is, de haladt a csatornázás, a városokon kívül a MÁV és a Volán több mint 3 ezer magyar települést szolgált ki.

Ma a magyar vidéken az egykor 5–6 családtagnak otthont adó Kádár-kockában általában egyetlen idős szülő él; többnyire nő. A magyar férfiak korán halnak. A nyugdíjából nem tudja kifűteni az egész házat, az üres helyiségek penészednek, dohosodnak. A gyerekek Budapestre vagy külföldre költöztek; több mint ezer magyarországi településen gyakorlatilag nincsen egyetlen gyermek sem. A Volán és a MÁV járatai nem állnak meg. Először az egyik szomszéd ház lesz üres, aztán a másik. Aztán az egész utcában egyvalaki marad csak. Ha van csatorna és gázvezeték, megfelelő számú felhasználó híján csak a pénzt viszi. A nemzeti színű matricákkal és feliratokkal kidekorált kisbolt azért van még nyitva, mert a kormány a városba költözött adófizetők pénzén fenntartja. Itt csökkentett áron lehet csirke-farhátat kapni, de a bolt rezsijét a városiak fizetik. A pécsi Regionális Kutató Központ és a KSH Demográfiai Intézetének számítása szerint lesznek olyan járások, ahol 20–30 év múlva a lakosság 88 százaléka fogy el. Néhány idős emberen kívül nem marad senki a Bakonyban.

Ahhoz, hogy Magyarország népességfogyása migráció nélkül stabilizálódjon 8 millió fő fölött, az kellene, hogy a következő generáció fiataljai legalább két gyereket fel tudjanak nevelni. Mivel lesznek, akik nem fognak gyereket vállalni, a családokban a három gyereknek kell normává válnia. Ahhoz, hogy ez a 2 millió felnőtt három gyereket neveljen, nem lehetséges az adóterheket 30–40 százalékkal és a szociális járulékokat 100 százalékkal emelni. De az is lehetetlen, hogy két fiatal felnőtt három gyereket neveljen, dolgozzon, és mellette eltartson még két idős embert is – valamint fenntartsa 2 millió elhalt vagy meg nem született ember házát, közműveit, vasútját, buszmegállóit. El kell kezdeni bontani legalább a holt lelkek infrastruktúráját: vasutakat, átvivő hálózati elemeket, gázcsöveket, üres házakat és stadionokat. Lehet a feleslegesen épült stadionokkal kezdeni – de azok épp csak lélegzethez juttatják az adófizetőket. Be kell zárni több száz falut, az utolsó idős embereket az idősek otthonában elhelyezni, és a szebb jövőnek betemetni a síneket.

Ahogy úri társaságban annak idején nem illett pénzről beszélni, úgy nem illik demográfiáról beszélni ma Magyarországon. Korábban – köztisztviselőként, szakértőként – részt vettem Magyarország közlekedési és energetikai infrastruktúrája fejlesztésében. És bár akkor az ilyen fórumokon nagyobb volt a pluralizmus, kiküldtek a teremből, amikor jeleztem, hogy ha egy 9 milliós országban 10 millió emberre tervezünk infrastruktúrát, az 10 százalékkal többe fog kerülni a kelleténél. Már az Orbán-rendszer hatalomra kerülése előtt szentségtörés volt arról beszélni, hogy nem leszünk 10 millióan. Ma már a 8 millióra kéne készülnünk – és ha fenntartjuk a 10 milliós népességre szabott infrastruktúrát, úgy minden állami kiadás eleve 20 százalékkal több lesz.

Már a részleges visszabontás is – amiről nem hiszem, hogy elkerülhető lenne – brutális anyagi és lelki terhekkel járna. A KSH Népességtudományi Intézete szerint ugyanis az Ausztriához közeli Nyugat-Magyarországon stabilizálódni fog a népesség – mivel Ausztriában vannak munkahelyek és jó iskolák, meg jó orvosi ellátás. A lakosság Budapest környékén is nőni fog, mert a szociális infra­struktúra hiánya miatt élhetetlenné váló országrészekből a tehetségesebb fiatalok a budapesti agglomerációba költöznek, ha épp nem külföldre. Emiatt Budapesten az élet sokkal drágább lesz, és amíg a kormány elvonja, és nem ide csoportosítja a nemzet fejlesztési forrásait, addig minden problémát a többi vidékről ide költözőknek kell megoldaniuk.

Minderre az egyik kézenfekvő megoldás az lenne, ha az elhagyott Kádár-kockát nem kéne lebontani, ha a kifűtetlen és használaton kívüli, ám bebútorozott szobák fölött diszponáló idős nő bérlőt találna. Ha beköltözne hozzá valaki, akinek van munkája, pénzt keres, és hozzájárul a ház fenntartásához.

Ez a bevándorlás programja – a bontás programjának ellentéte –, amely lehetővé tenné, hogy a pusztulásra kárhoztatott házakat, halott és a boldogabb élet reményében máshol élő honfitársaink egykori otthonát, a buszmegállókat, a kisboltokat, a magasfeszültségű hálózatot, de még a stadionok egy részét is megtartsuk.

A migráció programja

Ez a megoldás cseppet sem volna idegen a valódi magyar kultúrától. Célul azt kell kitűzni, hogy Magyarországon 10 millió ember éljen a század végén – de azt mindenképp meg kell akadályozni, hogy az Eurostat optimista, 9,3 milliós forgatókönyvénél rosszabb helyzet alakuljon ki 2050-re.

A következő 30 évben minimum egymillió, de ideálisan kétmillió főnek kellene ahhoz Magyarországra bevándorolnia, hogy 10 millió lakos utazzon buszon és vonaton, gondozza a ma üresen álló házakat, és meccset nézzen a stadionokban. Ehhez olyan végiggondolt bevándorláspolitikára volna szükség, mint amilyet Németország, Hollandia vagy a skandináv államok művelnek. Ezek az országok nem csak stabilizálni, de növelni is tudják a népességüket; sok a gyerek, és sok a bevándorló is. Az előző évtized menekültválságából előnyt kovácsoló Németország egy csapásra több mint egymillió fővel növelte a lélekszámát, és gyakorlatilag megállította a népességfogyást. De a 80 milliós Németországgal szemben a 10 millióra törekvő Magyarországnak nem kétmillió, legfeljebb 100–200 ezer főt kellene befogadnia az első évben ahhoz, hogy hasonló folyamat induljon el. Azaz egy év alatt nagyjából Debrecen lakosságának megfelelő számú vendégmunkást, bevándorlót és menekültet kellene befogadnunk. Mennyire megváltozna minden, mennyire más hangulat uralkodna az országban! Ezt követően évi pár tízezer fővel, évente nagyjából egy szentendrényi emberrel mi is stabilizálni tudnánk az ország lakosságát.

De először is el kellene kezdenünk őszintén beszélni.

Az 1990 és 2010 közötti demokratikus Magyarország bevándorlási célország volt, de hazudott róla. Miközben teli torokból etnikai alapú autonómiát követeltünk az egykori Magyar Királyság egyes területeinek, a Vajdaságból, Erdélyből, a Partiumból, Kárpátaljáról igyekeztünk minél több munkáskezet Magyarországra csábítani. Ez a rejtett demográfiai tartalék garantálta, hogy a bevándorlás láthatatlan, az asszimiláció gyors legyen. Később Orbán minden politikáját az idegenellenességre építette – de közben sokféle, a kormányzat által titokban támogatott kezdeményezésen keresztül tízezerszámra importált munkaerőt az üres magyar állásokba Kelet- és Délkelet-Ázsiából – Pakisztánból, Mongóliából, Indonéziából –, többnyire muszlim hátterű, eltérő nyelvű és kultúrájú közegből.

Ám ez a politika már csak azért sem tudott sikeres lenni, mert a „fülkeforradalom” után négyszer annyi magyar menekült el az országból, mint az 1956-os forradalom leverését követően. És mivel nem nyugdíjasok vándoroltak ki, az elmúlt évtizedben az ország munkaképes korú lakosságának körülbelül a tizedét vesztette el. Ez felér egy súlyos háborús emberveszteséggel.

A Kárpát-medence brutális ütközőzóna a nagyhatalmak között, amely rendszeresen elveszti a népességét – de több mint ezer éve őrzi magyar kultúráját. A katolikus szentként is tisztelt I. István a bevándorlók tiszteletére intette utódait. Az Árpád által vezetett nomádok, a magyarok ősei a helyi avarokkal, szlávokkal szemben mindig is kisebbség voltak. Aztán ezt a vegyes népességet a tatárjárás kétharmad részben elpusztította, a IV. Béla által levezényelt második honfoglalás pedig sikeres bevándorlási program volt: német, vallon, flamand, szláv, román betelepülők váltak magyarrá és népesítették be a ki­ürült Magyarországot. Ötszáz évvel később Mária Terézia ugyancsak külföldiekkel telepítette be az újfent elnéptelenedett országot, akik idővel ugyancsak magyarrá váltak. Trianon után az elcsatolt országrészekből tömegesen áramlottak a magyar nemzetiségű emberek a modern Magyarországra. A bevándorlás a szovjet megszállás végétől, a 80-as, 90-es években folytatódott: a romániai falurombolás és nacionalizmus elől erdélyi, a jugoszláviai háborúk elől vajdasági magyarok költöztek százezerszám hazánkba.

Ahhoz, hogy I. István, IV. Béla, Mária Terézia országa ismét befogadó, gyarapodó nemzet legyen, meg kell fordítani azt a folyamatot, amely során a magyar lakosság (a cseh mellett) Európa leginkább idegengyűlölő, rasszista és előítéletes társadalma lett. Az Orbán-rendszer „fehér és keresztény” prioritásaitól fertőzött Magyarországnak nagyobb szüksége van bevándorlókra, és kevesebb jót tud nekik ígérni, mint Svédország, Hollandia vagy Németország. Bár 2050-ben a világ lakosságának csak 5 százaléka lesz európai, a sokkal kedvezőbb életfeltételeket kínáló, gazdagabb, barátságosabb európai országokkal nem fogunk tudni versenyezni. Mégis: lesznek olyanok, akik számára a túlnépesedés és a klímaváltozás okán a Magyarországra költözés előrelépés lesz az életükben.

Az Eurostat optimistább előreszámítása nem azért jósol 800 ezer – 1,2 millió fővel több magyar lakost 2050-re, mert „Brüsszel támogatja a bevándorlást”. Hanem azért, mert más európai országok gyakorlatát figyelembe véve optimistább abban, hogy Magyarország mennyire képes a modern népegészségügy és az orvostudomány eredményeire támaszkodva alacsonyabb halandóságot elérni. Ez a számítás abból indul ki, hogy Magyarország kormánya nem fogja támogatni az egészségtelen dolgokat (mint a pálinkafőzés és a húsevés), nem vonja el a gyógyítás finanszírozását, és hogy az országban megbízható, plurális tömegtájékoztatás működik, minél fogva az egészségüket érintő kérdésekben az emberek orvosokra és tudósokra, nem pedig a szociális média rémhírterjesztőire hallgatnak.

Az egészségesebb Magyarország programja

Magyarországon azonban a 2022. év kezdetén naponta körülbelül hatszor annyian halnak meg lakosságarányosan a koronavírus következményeiben, mint Németországban vagy Hollandiában. Ez önmagában is jelentős csapás a magyar demográfiai kilátásokra – de a járványkezelés azt is előrevetíti, hogy mennyire reménytelen lesz a helyzetünk bevándorló ápolók, orvosok, egészségügyi személyzet nélkül. A magyar kormányzat és egészségügy a legfejletlenebb országok szintjén képes a járványkezelésre, és emiatt jelenleg a pandémia itteni áldozatai meghaladják a II. világháború polgári veszteségeit (nem számolva a fronton és koncentrációs táborokban elpusztultakat). A magyar kormány járványkezelésének naponta annyi áldozata van, mint Magyarország 1944/1945-ös bombázásának. Mindez nem független attól a helyzettől, ami miatt a magyar demográfusok sokkal borúlátóbbak az Eurostat szakembereinél. A 90-es évekbeli demográfiai hanyatlás és a százezer kivándorolt okán eleve sokkal kevesebb ember választotta Magyarországon az egészségügyi pályát; s mert az egészségügyből óriási jövedelemátcsoportosítás zajlott a látványsport javára, az utóbbi években sokan el is hagyták. Bár az utolsó pillanatban a kormány többszörösére emelte az orvosok bérét, ez sem segített: szak­ápolók és adminisztrátorok híján a milliós fizetést kapó orvos injekciót ad be, receptet ír vagy takarít. A magyar egészségügyben körülbelül 50 ezer betöltetlen állás van, ezért a magyar rendelő vagy kórház épp olyan, mint a lakóit vesztett, kiüresedő Kádár-kocka. Az elnéptelenedő munkahely díszlete a penészes vécé, a málló vakolat.

A WHO szerint a magyar megelőző népegészségügy működési problémái miatt a Covid-járvány előtt évi 30 ezer megelőzhető halál­eset történt, a több tízezres munkaerőhiánnyal küzdő betegellátó rendszer pedig ehhez még 16 ezret tett hozzá. A koronavírus-járvány ezt a számot dobta meg további több tízezer halottal. Magyarországnak egyebek mellett azért is van szüksége tömeges bevándorlásra, mert a tömeges kivándorlás miatt tömegesen halnak meg az emberek az országban. Az egészségesebb Magyarország programjának nemcsak azt kell tartalmaznia, hogy a magyar nagytőke hizlalására és a stadionokra fordított pénzt valahogy vissza kell ide irányítani, hanem azt is, hogy Magyarországra kell csábítani és meg kell tanítani magyarul rengeteg ápolót, szülésznőt, röntgenasszisztenst, adminisztrátort, technikust és persze orvost is.

A termékenyebb Magyarország programja

Az Orbán-rendszer konzervatív családpolitikája szerény mértékben valóban lassította a természetes népességfogyást. Az, hogy sok család – persze nem a legrászorultabbak – komoly anyagi támogatást kap, és a gyermekek ellátásának egyes területein történtek beruházások, valamelyest javította a nők szülési kedvét.

De nem nagyon. A magyar demográfiai mutatók az észak-magyarországi régió kivételével a demográfiai csapda szintjén rekedtek meg. A demográfiai vagy termékenységi csapda azt jelenti, hogy ha a társadalom súlyosan elöregedik, és a nők többsége már olyan idős, hogy ha akarna, sem tud gyereket szülni, a népességfogyás negatív spirálba kerül. Ha a Magyarországon élő nők fele nem tud gyereket szülni, akkor a lakosság fenntartásához a többieknek már nem kettő, hanem négy gyermeket kellene világra hozniuk. Továbblépve: ha a fiatal nők közül sokan azt választják, hogy nem szülnek, vagy ha szeretnének is, de nem tudnak szülni, vagy csak egy vagy két gyereket szülnek, akkor a többieknek öt vagy hat gyereket kell vállalniuk. Mindeközben az elöregedés miatt egyre több idős emberről is gondoskodniuk kell. A nők egy bizonyos életkor felett nem tudnak gyermeket szülni – ezt a kérlelhetetlen természeti törvényt parlamenti kétharmaddal sem lehet felülírni.

A demográfiai csapdából nem lehet bevándorlók nélkül kitörni – de önmagában a bevándorlás nem elég. Ahhoz, hogy a skandináv vagy a Benelux országokéhoz hasonló termékenységi szintet elérjük és megállítsuk a lakosságfogyást, ugyanolyan korszerű, a 21. századra szabott családpolitikára van szükség. Rengeteg ember szeretne ugyanis gyereket nevelni, de az Orbán-rendszer családpolitikája ezt nem teszi lehetővé. Mivel a mai életformához a házasság 19. századi formája nem illeszkedik, egyre kevesebb magyar él „hagyományos” családban – pedig a magyar alkotmány csak ezt ismeri el családnak, és csak ezt támogatja. Ha minden nő szülne két gyermeket, akkor se állna meg a népességfogyás – de jelenleg a fiatalok fele egyáltalán nem gondolhat gyermekvállalásra Magyarországon, mert nem él házasságban (például azért, mert a törvény tiltja, hogy azzal házasodjon, akivel szeretne). A nem házasságban élő meleg nők nem tudnak biztonságosan családot alapítani, a meleg és egyedülálló férfiak és az egyedülálló nők között nem szabályozott a nem házasságon vagy romantikus kapcsolaton alapuló társszülői közösség. A jelenlegi rendszer rengeteg fiatalt nem hogy bátorítana, de inkább elrettent a gyermekvállalástól. De az elnéptelenedő országban egyre nagyobb teher is a gyermeknevelés. Hiszen ha a 80-as és 90-es években majdnem egymillióval kevesebb gyermek született, akkor jóval kevesebben mehettek tanárnak, óvónőnek, nevelőnek is. Az elnéptelenedés az iskolákat is nyomasztja: rengeteg vidéki iskolában nemhogy kémiatanár nincs már, de a helyettesítése is megoldhatatlan. Jó bölcsődék, óvodák, iskolák hiányában pedig egyre több magyar neveli külföldön a gyermekét.

 *

Mivel Magyarországon a közbeszéd, a közjóról folyó viták tereit megszüntették, az elnéptelenedésről, a nemzet demográfiai hanyatlásáról az elmúlt években legfeljebb torz, áttételes és manipulatív módon esett szó. Az egyesült demokratikus ellenzék a problémák egy részét orvosolná: mérsékelné a nem „hagyományos” családban élő fiatalok megkülönböztetését, és megszüntetné az egészségügyi forráskivonást – de átfogó népesedési programja nincsen. A legfontosabb kérdésről, a bevándorlásról pontosan annyira nem lehet beszélni, mint az ország, a stadionok, a házak, a buszmegállók, a falvak visszabontásáról.

Azok a közpolitikai döntések, amelyeket a bontási politikában, a migrációs politikában, az egészségügyben, a nyugdíjrendszerben és a családpolitikában meg kell hozni, összefüggenek egymással. A magyar demográfiai egyenlegen befogadó bevándorláspolitikával lehet a legjobban segíteni, de már az is sokat használ, ha a magyar fiatalokat nem űzzük el az országból. A „fülkeforradalom” után vagy négyszer annyi fiatal költözött el innét, mint az 1956-os forradalom véres leverése után, s emiatt több százezer magyar gyerek már nem Magyarországon fog megszületni. A gender- és a családpolitika gyökeres fordulata sokkal több fiatal magyar számára tenné élhetőbbé az országot. Ahhoz, hogy a hazai gyermekvállalás, sőt, az életben maradás esélyei növekedjenek, legelőször is erről, meg a humán szolgáltatások és a bevándorlás összefüggéseiről kellene őszintén és okosan beszélni – s azután levonni az elkerülhetetlen közpolitikai konzekvenciákat.