"A Los Angeles fölötti szmog megszüntetésének két akadálya van: senki sem tudja, miből áll a szmog, és senki sem tudja, miből áll Los Angeles" - a kora nyolcvanas évek amerikai zöld mozgalmának (volt ilyen) éleslátó aranyköpése, úgy tűnik, itt és ma legalább annyira érvényes, mint születése helyén és idejében. Azzal a nem elhanyagolandó különbséggel persze, hogy mi annyi önreflexióra sem vagyuk képesek, hogy ezt a helyzetet belássuk.
A magyar hivatásos gondolkodók ugyanis (pontosabban azon részük, amely egyáltalán hajlandó volt tudomást venni a helyzetről) egyetlen kivétel és kétség nélkül a mostanáig Zöld Alternatíva néven létező mozgalomból körülbelül tegnap alakult párt, a Zöld Demokraták nyakába varrták (öntötték, némi funkcionális képzavarral) nemcsak a közép-kelet-európai, hanem általában a kontinens környezetvédő pártjainak - és ha már, akkor ugye mozgalmainak is - összes vitatható, tisztázatlan, valós avagy feltételezett programbéli következetlenségét. A legkedvesebb - és legkevesebb -, amit a liberális és ezen belül is kimondottan toleranciahirdető közírótól kaptak, az az, hogy "a szoclib protestszavazók becsatornázásának szándéka persze még mindig jobb, mint ha valami Zöld Igazság és Élet lenne napirenden, de ez még nem ok szezon és fazon alapos összekeverésére, a környezetvédőktől a munkanélküli romákon, melegeken át a kisnyugdíjasokig tartó valamiféle hazug szivárványkoalíció összekombinálására" (Seres László, Magyar Hírlap, július 22.), de a Narancs munkatársa is kézrebbenés nélkül írta: "A magyar politikacsinálás vezérfonala még mindig inkább az ideológiai pancsolás és helyezkedés (...) a szavazatszerzés és nem az ideológiák megvalósítása az első számú imperatívusz azok körében, akik politikai pályára ácsingóznak" (Szerbhorváth György, Magyar Narancs, július 13.).
Nem a fenti szerzőkkel való közvetlen vita a célom, mégis kénytelen vagyok itt megjegyezni, hogy az immár honunkban is érvényes politikai közmegegyezés, illetve jogi konstrukció az, hogy a párt/politikus szavazatokat szerez, ezek arányában jut legitim hatalomhoz, hogy megvalósíthassa az "ideológiákat". Nem egyszerű ügyetlenség ez ugyanis; a mondat a zöld politizálást (mondjuk így) terhelő legrejtettebb előítéletnek ad hangot: aki nem akar a jelenleg érvényes érdekviszonyok körén belül maradni, az ne "pancsoljon" a politikában, ne hirdesse az ideológiát, hanem (legyen) fanatikus vagy legalább látványosan mozgalmár - ami miatt aztán persze értelemszerűen lemossuk a pályáról.
Holott (szokta volt írni TGM, akire nemsokára úgyis hivatkozni fogok).
Kétségtelen, hogy a világban a zöld értékeket képviselő politikai csoportok egy (amúgy egyre kisebb) része burkoltan vagy nyíltan modernitásellenes. Már nem annyira kétségtelen, de azért komolyan vehető vélelem, hogy a kapitalizmus racionalitása (ha van ilyen) és a környezetvédelem racionalitása legalább részben ellentmond egymásnak. Ami a környezetvédő szemlélet és társadalmi igazságosság kapcsolatát illeti, létezik az a meggyőződés is, mely szerint a (poszt)indusztriális gazdasági fejlődés csak antiszolidáris lehet. Csakhogy az új magyar zöld párt egyik efféle álláspontot sem tette magáévá, ami annál is inkább javára írandó, mivel a környezetet és a társadalmat minden ma divatos feltételezéssel szemben nem az elmúlt tíz, hanem az elmúlt ötven év "kapitalizmusa" vette semmibe - és most idézem Tamás Gáspár Miklóst, aki más összefüggésben vagy fél éve azt írta, hogy minden vadkapitalista legszebb álmát valósította meg a létező szoc.; nem volt benne független egyház és szakszervezet. Hozzá lehet tenni, hogy környezetvédelem sem, ugyanazon okok miatt, melyek miatt ma sincs: rendkívül erősek a - szintén a szoc.-ból örökölt érdekérvényesítő technikával operáló - lobbik, a rendszerváltás kormányai is abban a hitben éltek/élnek, hogy a környezet állapota nem érdekli az embereket, és ugyanúgy rengeteg pénz kellene a környezeti állapotok megváltoztatásához, ami pedig ugyanúgy nincsen.
Nem lehetne csodálni tehát azt sem, ha Magyarországon ma a radikális "mélyzöld", "méregzöld" irány lenne uralkodó a zöld mozgalmon belül. Ezzel szemben a helyzet nagy vonalakban az, hogy a Szonda Ipsos friss felmérése szerint a lakosság közel tíz százaléka tartja fontosnak az úgynevezett posztmateriális értékeket, melyek közé a környezet megóvása, fejlesztése is tartozik; a helyi, kis civil mozgalmak mindenütt egyre féltékenyebben vigyáznak - egyelőre csak - saját településük állapotára, egyre többször képesek a közvetlen közelükben megakadályozni valamilyen súlyosabb környezetszennyezést.
Azonban ez még nem garantálja, hogy nálunk megdől az a politikaelméleti törvényszerűség, mely szerint nagyjából 10 000 dollár/fő GDP fölötti gazdasági teljesítményű országokban lép fel egy országos politikában is befolyásos zöld párt. Azért lenne erre itt hamarabb szükség, mert mire ezt a jövedelmi küszöböt elérnénk, pőrén fogalmazva, szétrohad az ország - de hogy politikai szempontból ennél nyomósabb érvet szolgáltassunk, az EU szóba sem áll velünk, no nem kimondottan zöld párt, de a környezetvédelem átlátható és hatékony finanszírozásának hiánya miatt. A jelenlegi állapotokkal nem vehetnek föl bennünket az Európai Unióba. Pillanatnyilag a - sok egyéb mellett minden alap nélkül, "zsigerből" EU-ellenességgel is megvádolt - Zöld Demokraták legradikálisabb elméleti lépése a gazdasági növekedés mai értelmezésének - miszerint a gazdaság nyertesei összesen többet nyernek, mint amennyit a vesztesek veszítenek; a két csoport létszáma indifferens - óvatos megkérdőjelezése.
A másik legtöbbet támadott, immár gyakorlati elgondolásuk, a társadalmi szolidaritás szoros összekapcsolása a zöldpártisággal, óhatatlanul és természetesen előhívta a jobboldal-baloldal ügyet: sokakkal ellentétben nem hiszem, hogy ez másodlagos kérdés.
Ha most elégségesnek tekintem a posztmateriális értékek (melyek közé a környezet épsége mellett a szolidaritás is számít) iránti elkötelezettséget annak magyarázatául, hogy ugyanazon személy miért gondol egy cikken belül ZIÉP-re és újbaloldali zöld életmód-diktatúrára, akkor is szembe kell nézni a két jellemző kritikai alapállással: 1. ne ezzel foglalkozzanak, a zöld preferenciák nem politikai jobb- vagy baloldalt vannak, hanem "elöl"; 2. jó lenne, szép lenne ez a zöld ügy, csak hát ha baloldali marad, nem tud hinni az emberek saját értékválasztásában, következésképp meg akarja mondani az embereknek, mit tegyenek, mit ne, ez pedig elfogadhatatlan. Sorrendben véve: a zöld ideológia kétségtelenül még mindig elég innovatív nemcsak elvárásait, hanem megoldási javaslatait tekintve is, ám valamikori úttörő elképzelései mára a legfejlettebb világban legalábbis általánosan elfogadottak, a legtöbb kormányprogram evidenciaként kezeli őket. Politikai csaták jobbára akörül vannak, ki (ti. melyik piaci szereplő avagy az állam) állja a vitán felül szükséges környezetóvó programok cechjét - ez, amennyire örvendetes lehet, annyiban kényszeríti is a zöldeket arra, hogy visszalépjenek a hagyományos politikai szorítóba, és felelősséget vállaljanak érdekek besorolásában. Megszűnőben a félig furcsa, félig elegáns kívülállás, immár nem lehet olyasmivel megkerülni a társadalmi költségek kérdését, amivel lehetett, míg senki sem törődött ilyesfajta problémákkal, vagyis hogy "ez egyformán mindenki ügye", "közös és megoszthatatlan felelősség" és a többi. A posztindusztriális, globalizálódó gazdaság jelenleg az épp zajló Tour de France alapszakaszbeli befutóira emlékeztet: az aznapi császár, isten, a pezsgővel öntözött, már eleve tépőzáras (holnap jön más, kisebb, nagyobb) sárga trikóba rántott győztes éppen három és fél centivel tiporja ismeretlenségbe a boldogtalan másodikat. Ám most figyeljék a kezeket, mert csalnak: a társadalom képe nem hasonlít annyira a gazdaságéra, a jó öreg egyharmad-kétharmad gazdag-szegény arány elég szívósan tartja magát - és az önmagában lehet véletlen is (persze nem az), hogy épp a nyugati baloldal fénykorában tolódott el a szegények kárára (illetőleg javára) némiképp. Aki környezetbarát termékeket követelt egykoron, az mára jórészt megkapja, legfeljebb nem tudja megfizetni őket. Az emberbarát környezet kialakítása azonban még nagyjából hátravan. Lehet óvni az új magyar zöld pártot attól, hogy baloldali legyen, lehet inteni, hogy szálljon be a többi közé környezetvédelmi lobbinak, csak feltehetőleg a lobbizás műfajához áll rendelkezésére itt és most számukra a legkevesebb eszköz. Amerikában létezik "zöld kapitalizmus", alternatív tőzsdéken átalakítják a tőzsdei standardokat a kimondottan környezetvédő érdekeltségű befektetők számára. De utólagos engedelmükkel az eddigi és leendő drukkereknek és ellendrukkereknek, valamint az objektív és lassan fáradó olvasónak, leírom e cikkecske legócskább mondatát: ez nem Amerika. Majd lesz, nemsokára; akkor is, ha sokan nem szeretnék is; de ez jelen pillanatban mindegy. Jelen pillanatban először is lehet hagyni minden környezettel összefüggő macerás marhaságot a fenébe; lehet egyetérteni a szélsőjobb kritikával a kapitalizmus embertelen tendenciáit illetően; és lehet az aktív, ugyanakkor szükségképp többnyire kisegzisztenciákból toborzódó helyi környezet- táj- és - jobb szó híján - "embervédőket" rábírni az országos politikai fellépésre. Ne higgyünk okvetlenül a tojásfejű szociológusoknak, baloldali tudomány az is régóta, de szerintük ez a három a mérhető attitűd a magyar lakosság körében, ha életkörülményekről, környezetről, védelemről kérdezik őket.
Ha kérdezik.
