Talán Vlagyimir Putyin készítette fel így az orosz hadvezetést az Ukrajna elleni támadásra? Nem, a jegyzetfoszlányok Adolf Hitler – nem nyilvános, tábornokainak 1939. augusztus 22-én, jó egy héttel Lengyelország lerohanása előtt tartott – beszédét rekonstruálják. A háború megindítására okot adó megfontolás és a lengyelekkel szövetséges nyugati hatalmak minősítése azonban származhatott volna Putyintól is, őszinteségi rohamában ő is elismerhette volna a támadásra szolgáló ürügy – a „nácitlanítás” és a „demilitarizáció” – mondvacsinált voltát.
Pár nappal később a Wehrmacht főparancsnoka, Wilhelm Keitel így vázolta a „Führer” felfogását egyik tábornokának, hogy eloszlassa annak aggodalmait a világháború veszélyével kapcsolatban: „A francia elzüllött, pacifista nép, az angolok túlságosan dekadensek […], Amerika pedig soha nem küldene akár egyetlen katonát is Európába.” Ha nem is a konkrét megfogalmazás, de a szemlélet aligha különbözik attól, ahogyan Putyin vélekedett ellenfeleiről.
Mindkét agresszor derűlátása tapasztalatokra támaszkodhatott: Hitler akkor már túl volt Ausztria, a Szudéta-vidék és Cseh- és Morvaország többi részének megszállásán, Putyin pedig – mintegy nyolcvan évvel később – a Krím bekebelezésén és a donbaszi beavatkozáson anélkül, hogy a nyugati hatalmak bármi érdemlegeset tettek volna ellenük.
Mindketten etnikai és történelmi szempontokat hangoztattak, a kisebbségek „védelmével” igazolták a nemzetközi jog és a fennálló határok semmibe vételét: az osztrákok éppúgy nem léteztek Hitler, mint az ukránok Putyin számára, az oroszokat éppúgy „elnyomták” Ukrajnában, mint a németeket Csehszlovákiában.
Hasonlít egymásra a két konfliktus háttere is. Mind Hitler, mind Putyin egy történelmi traumát, „nemzeti tragédiát” dolgozott fel a maga módján: előbbi a versailles-i békediktátumot, utóbbi pedig a szovjet birodalom széthullását. Putyin geopolitikailag garantálni kívánt „biztonsági érdeke” is összevethető Hitler „életterével”, az egykori „orosz földek” visszaszerzésének szándéka pedig a „Heim ins Reich” szlogenjét, az elvesztett német birodalmi területek „hazahozatalát” idézi.
A Hitler–Putyin-analógia szolgálhat publicisztikai vagy propagandisztikus fogásként, de alkalmas lehet történelmi segédeszközként is annak megítéléséhez, milyen mulasztásokat követett el Ukrajna kapcsán a Nyugat, a jövőt tekintve pedig ahhoz, mi tanácsos és mi nem Putyinnal szemben.
Két logika
Németországban ritkán emlegetik ezt a párhuzamot – pár hónapja Sönke Neitzel hadtörténész vetemedett erre –, amit magyaráz az önmagában helyes közfelfogás, hogy Hitler egyedi jelenség, akinek bűntettei senkiéhez sem mérhetők. Putyin valóban nem Hitler, bár furcsa lenne érdemének tekinteni, hogy – legalábbis egyelőre – kevesebb vér tapad a kezéhez. A diktátor és a diktatúra logikája viszont nyomon követhetően azonos.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
