Sausic Attila

Hitler, Putyin és a Nyugat

Analógiák és különbségek

Publicisztika

„Kemény alternatíva előtt állunk: lesújtunk, vagy előbb-utóbb megsemmisítenek minket […]. Ellenfeleink kis férgek. […] Propagandisztikus ürügyet szolgáltatok a háború kirobbantásához, és mindegy, hihető lesz-e. A győztest nem kérdezik később […]. Az erősebbnek van igaza.”

Talán Vlagyimir Putyin készítette fel így az orosz hadvezetést az Ukrajna elleni támadásra? Nem, a jegyzetfoszlányok Adolf Hitler – nem nyilvános, tábornokainak 1939. augusztus 22-én, jó egy héttel Lengyelország lerohanása előtt tartott – beszédét rekonstruálják. A háború megindítására okot adó megfontolás és a lengyelekkel szövetséges nyugati hatalmak minősítése azonban származhatott volna Putyintól is, őszinteségi rohamában ő is elismerhette volna a támadásra szolgáló ürügy – a „nácitlanítás” és a „demilitarizáció” – mondvacsinált voltát.

Pár nappal később a Wehrmacht főparancsnoka, Wilhelm Keitel így vázolta a „Führer” felfogását egyik tábornokának, hogy eloszlassa annak aggodalmait a világháború veszélyével kapcsolatban: „A francia elzüllött, pacifista nép, az angolok túlságosan dekadensek […], Amerika pedig soha nem küldene akár egyetlen katonát is Európába.” Ha nem is a konkrét megfogalmazás, de a szemlélet aligha különbözik attól, ahogyan Putyin vélekedett ellenfeleiről.

Mindkét agresszor derűlátása tapasztalatokra támaszkodhatott: Hitler akkor már túl volt Ausztria, a Szudéta-vidék és Cseh- és Morvaország többi részének megszállásán, Putyin pedig – mintegy nyolcvan évvel később – a Krím bekebelezésén és a donbaszi beavatkozáson anélkül, hogy a nyugati hatalmak bármi érdemlegeset tettek volna ellenük.

Mindketten etnikai és történelmi szempontokat hangoztattak, a kisebbségek „védelmével” igazolták a nemzetközi jog és a fennálló határok semmibe vételét: az osztrákok éppúgy nem léteztek Hitler, mint az ukránok Putyin számára, az oroszokat éppúgy „elnyomták” Ukrajnában, mint a németeket Csehszlovákiában.

Hasonlít egymásra a két konfliktus háttere is. Mind Hitler, mind Putyin egy történelmi traumát, „nemzeti tragédiát” dolgozott fel a maga módján: előbbi a versailles-i békediktátumot, utóbbi pedig a szovjet birodalom széthullását. Putyin geopolitikailag garantálni kívánt „biztonsági érdeke” is összevethető Hitler „életterével”, az egykori „orosz földek” visszaszerzésének szándéka pedig a „Heim ins Reich” szlogenjét, az elvesztett német birodalmi területek „hazahozatalát” idézi.

A Hitler–Putyin-analógia szolgálhat publicisztikai vagy propagandisztikus fogásként, de alkalmas lehet történelmi segédeszközként is annak megítéléséhez, milyen mulasztásokat követett el Ukrajna kapcsán a Nyugat, a jövőt tekintve pedig ahhoz, mi tanácsos és mi nem Putyinnal szemben.

Két logika

Németországban ritkán emlegetik ezt a párhuzamot – pár hónapja Sönke Neitzel hadtörténész vetemedett erre –, amit magyaráz az önmagában helyes közfelfogás, hogy Hitler egyedi jelenség, akinek bűntettei senkiéhez sem mérhetők. Putyin valóban nem Hitler, bár furcsa lenne érdemének tekinteni, hogy – legalábbis egyelőre – kevesebb vér tapad a kezéhez. A diktátor és a diktatúra logikája viszont nyomon követhetően azonos.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.